Nem értem én az embereket: a nagyon idegesítő tanítványom ma a tenyeremből evett és lelkesen olvasott meg okoskodott. Vajon jövő héten ismét gyűlölködve hallgat majd?
Megint gyalogoltam hazáig - kell nekem egy bicikli, nincs mese, egyszerűen utálok lemenni a metróba -, mosmár kb. másfél óra alatt lenyomom a távot.
Útközben megállapítottam, hogy legkevésbé körúti kutya szeretnék lenni:láttam pár nagyon helyes állatkát, akiket az aszfalton sétáltattak, szörnyen sivár élet ez egy kutyának. Fannit ismét katatón állapotban találtam, bár asszem, ha nekem olyan király dunyhám lenne a szekrény tetején, mint amilyenben ő fetreng egész nap, én is magasról szarnék mindenkire. Még a szemét sem nyitotta ki mikor megérkeztem, nem szép dolog. (Kedves szülő, a macskát megintem.)
Gyaloglás közben rádöbbentem, hogy elmúlt az összes szerelmi bánatom, csodás felismerés volt. Egyébként nálam a szerelmek mindig nagyon érdekesen múlnak el: egyik pillanatról a másikra. Emlékszem egy régebbi nagy szerelmi bánatra, amikor álltam a Balaton partján és az egyik pillanatban még kínlódtam, aztán, mintha elvágták volna, hirtelen megszűnt az egész.
Endorfin szerencsére nem hagy el sosem, úgyhogy ezentúl szép lesz az élet.
Hát így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.