"nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés"

Alig hiszem el. Vége a szorongásnak, nem kell többé Amerikába költözni, istenem de jó.
Kéne hosszú repülős beszámoló, majd lesz talán (bár energiám nem sok van most erre), egyelőre csak annyit, hogy meglepően simán ment minden, összesen csak kétszer sírtam: egyszer, mikor a macskát elvitték, hogy na akkor felteszik a csomagok közé, egyszer meg úgy a 25. ébren töltött óra után, mondván, én ezt nem bírom tovább, nekem mindenem fáj, én kérem most meghalok, ennyi volt.
A gumicukrok nagyon jól viselkedtek (értsd: nem születtek meg a repülőn), az úton mindenki körülöttem ugrált, hogy ugye jól vagyok, ugye nem vagyok éhes, ugye ez finom kaja lesz, szóval minden elismerésem nekik.
Tegnap megnéztünk vagy öt lakást, nagyon kedves ügynökökkel és "mezei" emberekkel találkoztunk, btw eddig csillagos ötös a houstoniaknak: mindenki segítőkész és barátságos, okos tanácsokat adnak, na jó, mondjuk én protekciós vagyok: a terhesekkel mindenki kedves (kivéve drága honfitársaim nagy részét).
Egyébként ne gondoljátok, hogy otthon meleg van, itt van meleg, éppen olyan, mint amilyen az Állatkert Pálmaházában, dögletes és iszonyú, most viszont éppen esik az a drága texasi eső (az esőt mindenhol imádom, bár itt néha kimossa a lakosságot a városból, ami elég aggasztóan hangzik).
A legcsodálatosabb élményem a nyelv: végre egy olyan országban vagyunk, ahol tudok kommunikálni, viccelni, ahol van saját személyiségem, képes vagyok telefonon intézkedni, nem érzem magam öt éves kirekesztett nyomorultnak, bizony, feleim, fantasztikus dolog a nyelvtudás...

off

Mit érdemel az a terhes, aki a hetedik hónapban egy másik kontinensre költözik? A nőgyógyász szerint nyilván nagy pofonokat...na mindegy, én úgyis mindig izgalmas életre vágytam, hát íme, itt van.
Most egy darabig biztos nem írok, szóval csókjaim mindenkinek, ügyeskedjetek, off we go.

two days to go

Kezdek igazán megrémülni, de nincs idő erre sem: péntekig még mosni kell, bőröndöt méricskélni-átpakolni kell, albérlőt toszogatni kell, hűtőt és lakást takarítani kell, fordítóirodába menni kell, fogorvosolni kell, személyit és jogosítványt cserélni kell, pénzezni, bankozni, ülni, állni, ölni, halni kell.
Ha minden igaz, vasárnap már megyünk is megnézni Houstonban egy lakást, röhej, teljesen felfoghatatlan.

tehetetlen, árva

Régen sokat beszéltem itt a világfájdalmamról, nyafogtam, hogy nem találom a helyem, hogy nem biztos, hogy tanítani akarok, hogy a férfiakkal mindig baj van, hogy az élet nehéz és nyűgös, aztán hirtelen minden más megvilágításba került, mikor az anyám beteg lett: akkor azt éreztem, hogy többé nem lehet nyafogni, sírni sem szabad, mert csak erővel lehet elviselni életünk egyik legfontosabb szereplőjének fokozatos megszűnését a világból. Sokáig készültem az anyám halálára, mert sosem áltattam magam, végig tudtam, hogy nem fog meggyógyulni.
Amikor elutaztunk Triesztbe (mert volt végre valaki, akivel az egyetlen baj az volt, hogy külföldön dolgozik), akkor még egész jól volt és bár mindenki elítélt és megvetett és zsarolni próbált és felháborodott, nekem egy percig sem volt lelkiismeret-furdalásom azért mert elmegyek, nem éreztem úgy, hogy cserben hagyom az anyámat és nyilván azért sem éreztem így, mert tudtam, hogy örül, hogy nekem jó és bár nagyon hiányzik most is, soha, egy percig sem éreztem, hogy bármivel az adósa maradtam volna, hogy nem voltam jó gyerek, hogy nem szerettem eléggé.
Az apám viszont képtelen megszabadulni a gyásztól és meggyőződésem, hogy azért, mert majd megfullad a bűntudattól. Bűntudata van és nem is csodálkozom rajta, mert igazából akkor vette észre az anyámat, amikor beteg lett, addig nem nagyon törődött vele, azt hiszem. Persze, szerette a maga módján, sőt, valószínűleg még így is sokkal jobb volt a házasságuk mint a legtöbbeknek, de ez azért kevés a boldogsághoz.
És ezt miért mondom? Mert ma vadul kifakadtam és követeltem, hogy az apám legyen az apám, hogy néha segítsen nekem, hogy ne hagyjon teljesen magamra, hogy ne a sebeit nyalogassa egyfolytában, hogy igenis emlékezzen, hogy milyen neműek a gumicukrok, hogy az esküvőmön ne bánatában sírjon, hogy vegye észre, hogy mi is a világon vagyunk, hogy mi is elvesztettünk valaki számunkra nagyon fontosat, hogy ne csak kóvályogjon a világban, hanem legyen végre itt és ha úgy érzi, hogy az élete összeomlott, akkor, bármilyen nehéz, de építse fel újra, hogy ne temesse el magát élve, hogy ne dagonyázzon a bűntudatban, hogy hadd érezzem megint, hogy nekem is van családom.
Persze végül nagyon szégyelltem magam, nem szép dolog egy gyászoló depresszióssal ordítani, ezt csak Csernustól viselik jól az emberek (btw a Csernus-jelenséget sosem fogom megérteni), bocsánatot is kértem, de meglepő módon az apám megköszönte a "beszélgetést".
Gondolom nem lesz rá különösebb hatással ez az egész, de annyira tehetetlennek és árvának éreztem ma magam, hogy beszélnem kellett róla...

3 in 1 vol. 69124

És fiú vagy lány?
Háttööö...mindkettő.
Hú, ne mondja, ez szinte luxus.

x

néha rettenetesen dühös vagyok az anyámra, amiért ilyen korán meghalt

one week to go

Régen folyton azt hallgattam vadmagyar ismerőseimtől, hogy szülni kell és hogy képzelem, hogy harminc fölött még nem szültem, kihal a magyar, meg amúgy is, a nő az szüljön, az a dolga neki, punktum, na most megkapják, rögtön kettőt is, igaz, jellemzően nem nyughattam és úgy alakult, hogy a gyerekek nem lesznek megfelelően magyarok, mert ha sikerül elintézni a kettős állampolgárságot, akkor a röpülj páva meg a karikás ostor mellé befigyel majd a hamburger is, nem, a vadmagyaroknak nem lesznek ezek elég jó gyerekek...

Napok óta azt nyomozzuk, hogyan lehet kintről állampolgárságot meg egyéb adminisztratív borzalmakat intézni és hát természetesen nehezen, az egész nagyon bonyolult, viszont kiderült, hogy ahhoz, hogy a babáknak legyen magyar anyakönyvi kivonata is, el kell majd utaznunk gyerekestül a legközelebbi konzulhoz Los Angelesbe, szerintem elég mókás lesz üvöltő csecsemőket a repülőn szoptatni és velük várost nézni (nemár, hogy nem nézzük meg, ha elrepülünk odáig), meg ilyesmire gondoltam...btw egy hét múlva ilyenkor már felszálláshoz készülődünk. Úristen.

"mások álmánál csak mások problémája unalmasabb"

Egy pszichológus mind a tíz ujját megnyalná örömében az álmom hallatán: az apám befekszik egy sáros pocsolyába és ott sír, én meg üvöltök vele, hogy hát most már mindig így akarsz élni?!

2008.08.18.

Innen, ebből a szobából hívtalak fel először, tudod, mikor mondtad, hogy most lecsapod, mert menned kell tanítani. És másnap találkoztunk...akkor még nem tudtad, hogy három hónap múlva Triesztbe költözöl velem és később összeházasodunk és gyereket csinálunk és Amerikába költözünk...

Dehogynem, én rögtön tudtam mindent.

Sziget 2010

Nem, nem mi öregedtünk meg, a Sziget programja vacak...

Nem, nem mentünk, nem megyünk, nem érdekes, drága, nagyon terhes vagyok, pedig szeretem a Szigetet, jajdekár, hogy nem mentünk, nem megyünk, megöregedtünk, ja nem, nem is, á, tényleg, nem érdekes, drága, nagyon terhes vagyok, pedig szeretem a Szigetet, jajdekár, hogy nem men...

blogger bloggernek farkasa vol. 58903118 - rewind

(ez már volt itt, de levettem, most viszont visszateszem, mert egy ideje szerencsére nem járkálnak ide a fröcsögő, etikátlan zseni bloggerek és olvasóik)

Egyes bloggerek szerint szánalmas, ha az ember énblogot ír, azaz saját magával, élete történéseivel, lelke apró rezdüléseivel szórakoztatja a "közönségét".
Nos, én, mint büszke énblogger, megfordítom ezt a gondolatot és azt mondom az énblog miatt fanyalgóknak: hát micsoda szánalmas egy élet az, amiről nem akarunk blogot írni? Mennyire szomorú is az, ha nyíltan bevalljuk, hogy életünk története nyilvánvalóan nem szolgálná ki a "közönség" (ez is milyen mókás már) igényeit?
Persze egy embernek rengeteg indoka lehet a blogírásra, az énblogger azt hiszem elsősorban terápiának tartja a blogolást és vannak ugye a wannabe sztárok, akik sikert, pénzt, csillogást remélnek az írástól.
Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor igen, a wannabe sztár simán lelúzerezheti nála (valószínűleg) kevésbé ambíciózus, bevallottan írásterápiára szoruló - és ezért egyértelműen lúzer - bloggertársát, viszont ha valamelyik öntudatos énblogger (mondjuk én) szemszögéből vizsgáljuk a kérdést, akkor bizony mindjárt máshogy fest a dolog: az énblogger nyíltan vállalja nemcsak az életét, hanem az írásterápia szükségességét (nagyszerűségét) is és, bár magáról ír, valószínűleg még mindig sokkal kevésbé veszi komolyan saját magát, mint a sikerre áhítozó bloggerek, akik, véleményem szerint sokszor megalomániás, torz lelkű lények (na jó, kivéve, ha tizenhárom évesek), akik a blogot, a blogolást véresen komolyan veszik és akik saját személyiségüket csak úgy tudják értékelni, ha (a saját értékítéletük szerint) legyőznek mindenkit maguk körül.
Ja, ha már blogolás, gyorsan a kommentekről: sokan kérdeztétek, hogy miért nem lehet már kommentelni. Nos, azért nem lehet, mert belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom. Lehet, hogy később újra lesz kedvem harcolni, magyarázkodni, vitázni, lehet. A mostani élethelyzetemben viszont ez olyan távoli és fölösleges és mindenekelőtt annyira végtelenül fárasztó.

ahogy a dolgok vannak

Hogyhogy itthon?
Hát, hazaköltöztünk...
Örökre?
Ja, nem, dehogy, két hétre.

Gyötrelmesen hosszú hazaút (baleset az autópályán, a végén már sírtam a fáradtságtól) és egy kellemes balatoni kitérő után végre itthon vagyunk, dobozokon és bőröndökön ugrándozva közlekedünk a lakásban, tegnap a nőgyógyász megdicsért, aszonta nagyon fegyelmezett vagyok, az ikerterhesek ritkán szoktak egyik országból a másikba költözni, meg amúgy is, mindig boldogan paskolgatja a beültetett nők hátát, ha nem ikrek maradnak végül a beültetésből, mert az ikerterhesség nagyon nehéz, nem véletlenül olyan ritka, hogy spontán összejön, fel akarom venni diktafonra ezt a szöveget és mindenkinek lejátszani, aki a csodás terhessége történetével üldöz, nade még mindig meglepően egészséges vagyok, tökéletes a vérnyomásom, a vérképem, nem vizesedem, nem visszeresedem, a gumicukrok már egész nagyok, egyelőre nem kandikálnak ki, minden rendben van, a nőnemű állampolgár a húgyhólyagomon (én legalábbis így érzem) lakik fejjel lefelé, a kis férfi pedig följebb, keresztben heverészik és még a legvacakabb ultrahang gépeken is jól kivehető a férfiassága, Marci szerint nyilvánvalóan pornósztár lesz belőle, hát izé, én állatorvosnak szánom...szóval a következő két hétben kipakolás, szortírozás, bepakolás a program, miért pont beléd kellett szeretnem? mióta ismerlek, folyton csak pakolunk, szortírozunk, költözünk...

"hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

Szóval elmegyünk holnap, úgyhogy ma lázas mosás, takarítás, pakolás és búcsúfürdés és búcsúzkodás és fényképezés, szem szárazon nem, tegnap megtudtam gugli barátomtól, hogy Angelina Jolie annak idején még nálam is jobban szenvedett az ikerterhességétől, lehet, hogy nem szép dolog, de engem mindig megnyugtat egy kicsit, mikor megtudom, hogy nem vagyok egyedül, fáradt vagyok mint a dög, a terhességi refluxot meg úgy tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy mondjuk képzeljétek el, ahogy valaki lenyom egy kiló erős paprikát a nyelőcsövetekbe, na az, fincsi, én már csak tudom.
Gondoljatok rám sok szeretettel holnap, hat óra autózás a dögmelegben, egy csuda lesz, érzem én, nem baj, hazamegyünk, hogy Budapesttől is búcsút vegyünk...mondtam már, hogy utálok búcsúzkodni?

Állítsátok meg a netet! Ki akarok szállni.

Biztos ismeritek azt a jelenséget, amikor már nagyon álmosak vagytok, de valamiért nem mentek lefeküdni, hanem megszállottan kapcsolgatjátok a tévécsatornákat és hiába nincs már műsor, hiába megy idióta teleshop, vagy a Himnusz vagy semmi a világon, ti képtelenek vagytok kikapcsolni a tévét és elmenni aludni?
Na így vagyok én az internettel egy ideje: kényszeresen bekapcsolom a gépet, fölösleges híreket, pletykákat és blogokat, kommenteket olvasok, az ismerőseim képeit nézegetem és a bájolgásaikon dühöngök és már rosszul vagyok és szédülök a sok értelmetlen hírtől és gondolattól és képtől és mégsem bírom abbahagyni és kényszeresen csak nézegetem tovább a bájolgást, a képeket, a híreket, a pletykákat, a blogokat, jaj.

two days to go

Nem is én lennék, ha nem lennének szentimentális érzéseim Trieszttel kapcsolatban most, hogy két nap múlva (?) hazaköltözünk. Na jó, a hazaköltözünk erős túlzás, szóval a következő elköltözés előtt hazamegyünk vagy két hétre. Persze nem kéne nagyon szentimentáliskodni, hanem inkább pakolni kéne, meg elmélkedni azon, hogy mit fogunk elfelejteni Houston előtt, meg mantrázni, hogy ne szüljek a repülőn és minden rendben lesz.
Egyébként meg büszke vagyok magamra, mert sikerült végigülnöm Marci búcsúvacsoráját és bár a húgával nem tudtam turistáskodni, azért a körülményekhez képest még egész stramm vagyok, najó, azon kívül, hogy bárhol, bármikor elalszom és még mindig, újra meg újra hányok...

vall

Azért az összes hányás és rossz dolog ellenére azt gondolom, hogy nagyon jó annak a férfinak a gyerekét (gyerekeit, khm) várni, akit nagyon szeret az ember.

h&h (hányás és hiszti) vol. sok

A másik, ami viszont valóban aggasztó és amit szintén a nyavalyás neten találtam, az az, hogy a legtöbb amerikai nőgyógyász állítólag már nem vállal el nagyon terheseket, vagy ha el is vállal, hónapokig kell várakozni a bejutásra, nekem meg nem lesznek erre hónapjaim, remek, csodás.
Szóval a hogy fogsz ott szülni? végtelenül idegesítő kérdés kezd új értelmet nyerni.

Hogy fogok ott szülni? Úgy tűnik, prímán, ha egyszer sikerül elvergődnünk odáig. Külön szobában, ágyban, párnák közt, vagy ilyesmi.
Hehe, ez vicces volt. Az történt, hogy felhívtunk egy, azaz egy darab orvost, mondtuk mi a helyzet, ilyen és ilyen biztosításunk lesz, ikerterhesség, harmincadik hét, erre aszonta, jóvan, menjünk szeptember elsején. Most nem tudom, hogy különösen szerencsések vagyunk-e, vagy csak szimpla huhogás ez a több hónapos várakozás.
Amúgy meg nyűgös, hisztis és rosszkedvű vagyok: megint kezdek sokat hányni, rengeteg savam van, a gyomrom átköltözött a torkomba, meg amúgy is: átalszom az életemet, pont mint az elején. Egy vegetatív keltetőgép lettem. Csak enni meg hányni kelek fel, csodás.
Elegem van az áldott állapotból, türelmetlen vagyok, kérem vissza a régi testemet, nem lehetne egy kicsit lerövidíteni a terhességet? Meg egyáltalán: ikrek esetén igazán átvehetné az egyik gyereket a kedves apukája, vagy valami...

Feljegyzések az idealisták házából

Nekem egyszerűen meggyőződésem, hogy ha valaki megbánt, ha gonosz veled, ha kegyetlenkedik, ha sérteget, ha undok, akkor nagyon mélyen, legbelül - nem, nyilván nem bevallottan, csak titokban - igenis érez valami aprócska nyilallást, valami ici-pici fájdalmat, valami kis szúrást, viszketést, valami kellemetlenséget, valamit, ami (ha csak egy nagyon kicsit is) nyugtalanná teszi, valamit, ami jelez legbelül, valamit, amitől érzi, hogy talán nem kellett volna gonoszkodni, bántani, sértegetni, undoknak lenni.
Igenis, hiszek benne, hogy az emberben legbelül nemcsak belső szmájli és belső legyintés van, hanem valamiféle morális szemafor is.
Nem, nem, erről nem a Dalai Láma tehet, ez az én saját, külön bejáratú, évek alatt tökélyre fejlesztett naivitásom (szerintem idealizmusom), amiben muszáj hinnem és kész.

Ha tudnátok kommentelni, most mind vad tiltakozásba kezdenétek. De nem tudtok, hehehe. Na, már érzem is azt az aprócska szúrást...