kedd, január 31, 2012

Kedves tévénéző gyerekek!

Napok óta szeretnék a bezzeganya nevű, méltán népszerű site-on kommentelni, de reménytelen - vagy regisztrálni nem tudok, vagy ha az nagy nehezen sikerül, akkor soha többet nem jön be az oldal -, úgyhogy inkább hozzátok beszélek kicsit, de az illető postot, amihez szerettem volna hozzászólni, sajnos nem tudom belinkelni az előbb leírt problémák miatt.
Született ezen a bizonyos oldalon egy (egyértelműen karikatúrának szánt) post arról, hogy az újdonsült anyák élete jajdenagyonnehéz, merhogy szegények lealjasodnak, oszt napokig nem zuhanyoznak, nem sminkelnek, sőt, a szőrtelenítés se nagyon megy nekik, merhogy az első időben a gyerek bőg egyfolytában, újdonsült anyuka nem meri magára hagyni, nem megy zuhanyozni, hanem koszosan-büdösen-leköpve-lehányva gürcöl egész nap a gyerek körül, stbstb...

Nem, a post egyáltalán nem vicces, de egyértelműen látszik, hogy annak szánták, tele van nyilvánvaló túlzással. A kedves anyukák persze azonnal hörögve ráugrottak a postolóra, láthatóan halál komolyan véve az olvasottakat: hogy fúj, de gusztustalan az ilyen koszos és szőrös anya és mi az, hogy az ilyent egyáltalán megdugja a férje, meg egyáltalán, az olyan nő, aki nem hagyja magára egy percre sem a gyerekét, az nyilvánvalóan alkalmatlan a gyereknevelésre, stbstb...hááát.
Én nem nevettem a poston, mer nem túl vicces, csupán ilyen szőrözős-bénázós klisé, amilyeneket a Sandra Bullocks szokott játszani és mondjuk annak idején pont azért zuhanyoztam meg sminkeltem egy csomót, mert az tartott életben, de azér bizony visszagondolva az első idők bénázására, szerettem volna megvédeni a bejegyzés íróját, merhogy bizony, bizony, az ember eleinte állati béna (jójó, tudom, ti mindig nagyon ügyesek voltatok, szóval javítom: egyes emberek eleinte) és bizony, bizony, nem meri magára hagyni a gyereke(i)t, be van szarva, hogy megfullad(nak), lábujjhegyen jár és esetleg nem is fürdik vagy nem mos hajat, merhogy 1, nincs ideje (ikrek mellett valóban nem sok volt, én futva közlekedtem a lakásban, hogy jusson idő a fejésre, a mosogatásra, a sterilizálásra (merhogy szopni, na azt nem tudtak a kismajmok), a minimális alvásra, na meg a kurva hosszú etetésekre, amiket eleinte két és fél óránként nyomtunk (meg mittomén, néha én is akartam enni valamit, sok időm mondjuk nem volt rá, el is ment a tejem hamar) 2) azért se biztos, hogy az ember folyton fürdik meg hajat mos, mert nálunk pl a gyerekszoba a fürdőszoba mellett volt és rettegve zajongtunk ott, mivel örültünk, ha a babák végre elaludtak (eleinte nagyon keveset aludtak, öt perceket mondjuk és hónapokig nem voltak hajlandóak vízszintesben sem tartózkodni, nemhogy aludni).
Meg aztán az is érdekes volt, hogy valaki horrornak merte nevezni az első időszakot és akkor egy másvalaki lehurrogta, hogy jaj, ugyan már, később a mittoménmi sokkal horrorabb - hát, azér napi két órát aludni és folyamatosan a szoptatás miatt cidrizni - nagyon igyekeztünk, hogy szopjanak, de az istennek nem sikerült és a gyakorlás is hihetetlen mennyiségű időt elvett és eleve teljesen kész voltunk -, meg időre etetni (a gyerekorvos nagyon nyomatta, hogy hízniuk kell, koraszülöttek, nagy veszélyben vannak, jajjaj), az bizony tényleg elég horror, szóval szerintem segítség nélkül az eleje tényleg nagyon nehéz, főleg, ha az embernek az első adag gyereke dupla (oké, ezek az egymás torkának ugrók szimpla gyerekes anyák voltak, az nemtom milyen); némi tapasztalattal nyilván ez is más lett volna, de nem volt tapasztalat és még csak kérdezni se nagyon tudtam senkitől: nálunk a családban nincsenek gyerekek egyáltalán, egyik ágon sem, a barátnőimnek nincs gyereke, szóval végül ismerősöktől kérdezgettem, aztán meg kikupálódtam (persze még mindig sok kérdésem van, néha gyötrök is velük embereket), olvasgattam és persze tapasztalatot szereztem.
Hogy mi a konklúzió? Hát, szerintem ilyen világbékés, azaz hogy nem kell mindig pálcát törni mindenki felett, nem kell mindig jobban tudni, nem kell mindig mindenkitől ugyanazt várni.
Van aki büdösen, szőrös lábbal képes túlélni, mások meg full sminkben, báli ruhában tudnak csak szoptatni - baromira nem ezen múlik, hogy kiből milyen anya lesz...






PS.: Jó, tudom, az előző írásomban én is pálcát törtem a pocilakózó agyhalottak felett, hát igen...bevallom, a gügyögő hamisságot világbékés hangulataimban is nehezen viselem

A pelus, a pocilakó, az apa meg a tolvaj és a felesége

Az vajon kinek a számlájára írandó, hogy nagyon sokan úgy képzelik, hogy a gyerekszülést-gyereknevelést csak agyhalott, gügyögő, pocilakózó üzemmódban lehet csinálni? (Szerintem egyébként hosszú távon képtelenség megtartani ezt a romantikus-cukros attitűdöt, mert az ember egyszerűen szembesül a gyereknevelés nagyon is profán voltával - és most nemcsak a kakis pelenkákra gondolok).
Régen egyébként én is pont így - ilyen cukros-gügyögő-szerelmemet apának szólító borzalomnak - képzeltem a dolgot, ki is rázott a hideg a gyerek gondolatától is.
Ha ez a gondolat éppen az agyhalott, gügyögő, pocilakózó anyáktól származik, akkor a nem agyhalottak miért nem hallatják jobban a hangjukat?
Persze nem akarok én propagandát csinálni itt, nem akarom, hogy azért szüljetek/legyen gyereketek, mert az úgy szokás, vagy hogy nehogy elfogyjon a magyar (fogyjon csak el, nem jött össze ennek a népnek, jobb lenne beletörődni - próbálkoztunk, nem megy, hát istenem), sőt, nem kell szülni egyáltalán, tőlem nyugodtan éljetek egyedül, pár és gyerek nélkül, szerintem az is teljesen oké, csináltam én is, tetszett; viszont ha valakit mégis gyerekezésre biztatok, azt csak azért teszem, mert a gyerekezés (minden felelősséggel és nehézséggel együtt) egyszerűen jó móka.

hétfő, január 30, 2012

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548221

Úgy szoktam fogyókúrázni, hogy minden fogyókúra (egész életemben fogyókúráztam, gondolom sokan ismeritek a problémát) elején tartok egy brutalizált két hetet, akkor gyorsan ledobok pár kilót, ezzel megvan a motiváció és jöhet a fogyókúra hosszú és szelídebb változata.
Valószínűleg nem ez a legegészségesebb megoldás (mert gyorsan fogyni nem jó), de nekem ez eddig bejött; ha az eleje nagyon lassan megy, akkor elmegy a kedvem az egésztől.
Eddig bejött, eddig jól ment. Eddig. Most viszont sajnos valami megváltozott: hiába próbáltam az eddig jól bevált (és nagyon kemény) rövid diétámat, egy dekát se fogytam (szerencsére a nyáron ledobott hat kilóm nem jött vissza karácsonykor, nem is értem), pedig azért nem éhezésről szól a dolog (olyankor a szervezet elkezd ugye raktározni), csak nagyon kevés evésről.
Tegnap kínomban beiratkoztam a pontszámolgatós Weightwatchersbe*, mert mint mondtam, idén lefogyok, ha belepusztulok is.





*csak egy érdekesség: a Weightwatchers egyik reklámarca egy Jennifer Hudson nevű énekesnő, aki tényleg nagyon szépen és látványosan lefogyott ezzel a módszerrel.
Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy 2008-ban a sógora kiirtotta majdnem az egész családot: megölte az anyját, a bátyját és az unokaöccsét (JH szerencséje az volt, hogy épp elutazott valahová). Mikor elmeséltem Marcinak a történetet, akkor az adekvát reakciója az volt, hogy és ennek a nőnek most a legnagyobb problémája az, hogy lefogyjon?
Hát igen, jó kérdés...

Marcika különkiadás

Remélem, a jövőre nézve nem jelent rosszat, hogy Marcikának alvós maci vagy kutyuska helyett alvós patkánya van, Ottília (van neki kisgyereke is, egy szürke patkány, Géza).
Egyébként az a véleményünk, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége szavakra: olyan elbűvölően huncut mosolya van, hogy valószínűleg bármit elér majd pusztán azzal.

"I bore myself to sleep at night, I bore myself in broad daylight""

Elnézem a gyerekeimet, akik izgatottan, elmélyült figyelemmel kockákkal pakolnak tele egy hengert, majd boldogan kiszórják és az egészet újrakezdik. Vagy könyveket nézegetnek, lapozgatnak, elölről-hátulra, hátulról-előre, újra meg újra. Vagy a kis dobot vagy a zongorát verik vadul. Vagy ruhákat dobálnak szét. Vagy csak járkálnak fel-alá, mint valami sétálóutcában.
Soha nem unják meg a felfedezést, minden izgalmas, minden vicces, mindennel lehet játszani. Tiszta röhej, egy ikres nő azt a tanácsot adta nekem itt, hogy minden szobában alakítsunk ki nekik játszó részleget, mert milyen könnyen elunják magukat...ez mekkora butaság!
Csak a felnőtt ember unatkozik és én azt a pillanatot szeretném tetten érni, amikor az unalom kialakul bennünk, amikor először unatkozunk. Miért unjuk el magunkat a világban? Honnan jön hirtelen az az érzés, hogy már mindent felfedeztünk és amit meg esetleg még nem, az már nem is olyan érdekes?

vasárnap, január 29, 2012

Fanni a rocksztár

A macska úgy viselkedik a babákkal, mint valami undok rocksztár, vagy finnyás kis celeb: ha meglátják, mindig lelkesen sikoltoznak, kurjongatnak, meg akarják simogatni - teljesen oda vannak érte -, Fanni meg egy darabig tekereg a szőnyegen, kelleti magát, illetve néha csak méltóságteljesen ül és rezzenéstelen tekintettel viseli a megjelenésével keltett hatalmas ovációt, majd egy kis idő elteltével unott képpel távozik, hatalmas űrt hagyva maga után.

Midnight in Paris

Ti, ott Európában el sem tudjátok képzelni mekkora mázlitok van, hogy nap mint nap láthattok szép dolgokat. Tudom, otthon nehéz az élet, de legalább nem raktárépületeket kell látnotok körös-körül, hanem vannak szép épületek, templomok, terek, utcácskák, kávézók, romkocsmák, van a helyeknek hangulata, színe, szaga.
Az új Woody Allen filmnek nem sok értelme van, csakis az isteni Párizs képekért érdemes megnézni.

Európa vágyam van.

szombat, január 28, 2012

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548220

Szerintem direkt a nyomorult fogyókúrázó anyákat akarják bosszantani a rengeteg kajás mondókával, verssel, dallal.
Hogy a fenébe fogyókúrázzak higgadtan, ha egyszer minden harmadik versikétől összefut a nyál a számban?
Mer a mondókákban/dalokban/versikékben folyton cipót sütnek, megzsíroznak, megvajaznak, nagy karéj kenyeret kennek, tejjel leöblítik, lisztből legyen kerekes, töltelékes, jó édes, süti, süti pogácsát, éhenhalok odaérünk délre, libapecsenyére, jó a ropogó, piri mogyoró, erre csörög a éhenhalok dió, kiugrott a gombóc a fazékbúl, lipi-lopi szőlő, rajzolok egy kezecskét, éhenhalok gömbölyűre, mint a zsemlét, kolbászol éhenhalok a hentes bácsi, sütöttem pampuskát, kevertem éhenhalok babocskát, kapsz tejet-vajat, csörge-fánk, éhenhalok kis falánk, porcukor halmocska, csukd be szemed, nyisd ki szád, adok bele husikát/cukorkát/pogácsát, gyerekek, éhenhalok gyerekek, szeretik a perecet, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, éhenhalok egy tál dödöle, kisült-e a cipó éhenhalok dejóadió, éhenhalok é_h_e_n_h_a_l_o_k

péntek, január 27, 2012

"elmúlik, meggyógyít"

Az az álmom, hogy egyszer ötkor hazajössz...


Hú, te, dugjuk be a telefont, hogy gyorsan tudjuk hívni a 911-et.
Ó, baszki, de akkor az a barom fog ébreszteni, aki electric wheelchair-eket árul...


Egyelőre nem pontosan értem, hogy mért nem kaptam tegnap este agyvérzést: Léna körülbelül fél órát üvöltött torkaszakadtából, míg a vacsorájukat főztem (mostanában nehezen viseli, ha nem lóghat rajtam), majd amikor kész lett a kaja, akkor undorral, teljes egyetértésben köpdösték ki, amit olyan gondosan főzőcskéztem - pocsékul esznek, mióta betegek és bevallom, olyan rosszul esett, hogy bőgni kezdtem (túlérzékeny vagyok, hát igen), aztán hirtelen teljesen összeomlottam és nagyon szerettem volna elmenekülni, hogy sose találjanak meg többet.
Végül csak gyorsan ágyba dugtam őket - annyira elegem volt belőlük, hogy még mesét se olvastam; ilyenkor persze öt perc után állatira hiányoznak, ki érti ezt?

Mire Marci hazajött, már nyakig voltam az önsajnálatban, bőgtem, meg panaszkodtam és azt hajtogattam, hogy de mindegy, mert nincs megoldás erre.
Szegény Marci tök jó fej volt, kicsit nyugtatgatott, aztán pezsgőztünk a kádban (az antidepresszáns fürdést még akkor találta ki nekem, mikor sírógörcseim voltak, nagyjából egy éve), aztán megnyugodtam, filmet néztünk, elaludtunk.
Negyed ötkor valami ijesztő döndülésre ébredtünk, átnéztük mindenfelé a lakást, hogy nincs-e valahol unsub (aka unknown subject, azaz gyilkos, betörő, gonosz bűnöző; ezt a szakkifejezést az FBI-tól tanultuk), majd visszafeküdtünk, persze órákig nem tudtam aludni ismét, egy darabig féltem, aztán meguntam és egy csomó mindent végiggondoltam, például rájöttem, hogy nekem nemcsak honvágyam, de Trieszt-vágyam is van (így jár az, aki éveket él mindenféle országokban), meg aztán valamitől hirtelen bevillant a Váci úti lakásom hangulata és ezzel együtt az akkori életem színe-szaga-hangja is és ismét megállapítottam, hogy mindent összevetve sokkal-sokkal jobb ez az életem, mint a szingli életem volt.

Aztán gondolkodtam még a blogon is, meg azon, hogy miért nem szeretem a kommenteket és arra jöttem rá, hogy én nem beszélgetni akarok itt, hanem beszélni...a kapcsolataim (és még a munkám is!) amúgy is mindig úgy alakultak, hogy nem engem hallgattak, hanem én hallgattam az embereket (talán ezért is van ennyi mondanivalóm), sokaknak én voltam a panaszláda, a tanácsadó, a megmondóember...ezt nem panaszképpen mondom, én akartam így, mert annyira nem szeretek magamról beszélni, hogy ha beszélgetek valakivel, akkor mindig inkább saját magáról kérdezgetem a beszélgetőpartneremet, azt meg az emberek szeretik - valahogy olyan banálisnak tartom ezt a magamról beszélést, meg mindig azt gondolom, hogy végül is olyan nagyon egyformák vagyunk, ugyan kit érdekelne, hogy mi történik éppen velem?

Innen aztán már csak egy ugrás volt az a gondolat, hogy ezt a blogot egyre kevesebb ismerős olvassa, egyre több viszont az újonnan szerzett ismeretlen ismerős, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Szeretem a blogomat. Na meg titeket is.

csütörtök, január 26, 2012

morog

Most, hogy ilyen szépen elmeséltem nektek, hogy mekkora királyság minden estém a sok olvasással, hát naná, hogy tegnap éjfélig főztem, aztán éjjel meg kínlódtam (mostanában pocsékul alszom), folyton felébredtem, reggel kómában voltam, most futás helyett meg csak morgok itt.
Ráadásul a babák már megint személyiséget cseréltek és sok a hiszti meg a nyavalygás: Marcika lett megint a drága, szelíd jófiú, Léna meg az erőszakos, agresszív (pelenkázás közben szegény Marcikát pofozza, rémes; a büntetésen meg csak vihog) kis fúria.
És, bár ők nem egypetéjűek, szerintem igenis van valami telepátia közöttük: mindig mindent ugyanakkor és ugyanúgy csinálnak (csak időnként az egyikük agresszívabb és dominánsabb) és ez elég idegesítő, amikor például a kaja kiköpködésről van szó.
Amúgy meg a legjobban az bánt, hogy már megint annyira hiányzik az anyám (szerintem ezért alszom olyan rosszul egyébként) és olyan rettenetesen fáj, hogy nem ismerheti az unokáit, pedig annyira nagyon szeretné őket.
Ez a kurva gyász, ez sosem múlik el?







PS..: Ja és ígérem, hogy az összes levélre válaszolni fogok, csak pocsék levélíró vagyok, most meg még hisztis is...

"Hazátlanabb az én szavam a szónál"

A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni főként nem más, mint az "ilyen" szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel. Nagy dolog ez, nagy dolog valahol otthon lehetni. *


Fene a műveletlen pofámat. Ha ismertem volna, a hosszú, bonyolultan magyarázós post helyett csak idézem szépen. Ajándékba kaptam a blog egyik olvasójától és nagyon tetszik, nagyon örülök, köszönöm.






*Esterházy Péter

"És akkor zuhogott, csattogott, villámlott" rewind

Nem mondod! De mit írtál?
Á, semmi érdekeset, csak gondoltam, már épp ideje lenne...
Hú, akkor én is írok majd a kaja agyonsózásról meg a túróról egy gyalázót.

(s)iker vol.93287185

Arról már rég akarok írni, hogy egy csomó flessem van a terhességem idejéből (szerintem nekem tényleg igazi trauma volt az a nyolc hónap, azért is beszélek annyit róla, mert azóta se tértem magamhoz), meg van egy csomó vicces meg tanulságos dolog, ami néha eszembe jut, meg amiket egymás között mondogatunk viccelődve.
Ilyen például az, amikor kiderült, hogy ikreink lesznek és az első ultrahang vizsgálat után - tudjátok, amikor a doki aszonta, hogy világosan látszik, hogy ketten vannak, nekünk meg elkezdett kimenni a vér a fejünkből - a nőgyógyász (akivel azóta már összevesztünk; pontosabban ő veszett össze velünk, ez is egy jó sztori, majd esetleg elmesélem) szinte vigasztalgatni(?) kezdett, hogy ó, az egyik majd még úgyis elmegy...
Aztán ugyanez a nőgyógyász folyamatosan azon sápítozott, hogy mi az, hogy én harminc hetes terhesen Amerikába költözöm, tessék otthon szülni (mi igazából azt gondoljuk, hogy nem annyira a gyerekek iránti aggodalom vezérelte, sokkal inkább a pénzünkre fájt a foga, nagyon mohó doki néni volt) és időnként, a vizsgálat után, gondterhelten felsóhajtott, hogy hát, kettő. Na, ezt azóta is mondogatjuk sóhajtozva, mikor épp kiborulunk valami hisztin, vagy épp állati bonyolult beülni a kocsiba.
Meg az is egy ilyen kedves emlék, amikor elmentünk genetikai szűrővizsgálatra és a genetikus ultrahangos doki (akit mindketten imádtunk, nagyon cuki volt) kedvesen kérdezte, hogy a nagyszülők között voltak ikrek, ugye? Én meg mondtam neki, hogy igen, a nagypapám iker volt, mire azt mondta csillogó szemmel, hogy csodálatos dolog a genetika...
Mellesleg azért tényleg le a kalappal a babák előtt, ezek nagyon ide akartak születni, mert elég sokat kínoztuk őket, aztán mégis hogy kitartottak, még egy darab vérzésem sem volt végig (egyetlen egyszer volt egy kis gond, amikor három napon át nagyon fájt, meg keményedett a hasam, de amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt), pedig havonta hazajártunk Triesztből orvoshoz, ha épp nem orvosnál voltunk, akkor folyamatosan rohangáltunk, ügyeket intéztünk (ez az Amerikába költözés azért elég sok szervezést igényelt), aztán elköltöztünk ugye Amerikába (na, az egy szemét dolog volt az a nagyon terhesen repülés), itt lakást kellett találnunk és berendeznünk, ezek miatt is folyton talpon voltam, rohangáltam, pedig közben nagyjából jártányi erőm sem volt, úgy képzeljétek el, hogy a nyolc hónapot átaludtam, mer amikor épp nem ügyintéztem és rohangáltam, akkor ájultan hevertem, amikor meg ébren voltam, akkor hánytam, bárhol voltunk is, jól hangzik, érzem én is...


Na megyek, felébredtek az állatkák, kukucs indul!

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431762

Az van, hogy nekem akkor van időm netezni meg blogot írni és kommentelni, mikor az állatkák alszanak. Persze futni is ilyenkor szoktam, úgyhogy néha este netezek olvasás helyett, olyankor mindig nagyon haragszom magamra, mert olvasni szeretek a legjobban ha épp van időm.
Ugyanakkor, ha a babák alszanak, nekem egyáltalán nem a gép előtt kéne ülnöm, merhogy főzni, mosni, takarítani, meg minden egyéb aktuális házimunkát kéne végezni (olyan szörnyű, hogy egy család életének menedzselése ilyen hihetetlen sok időt emészt fel, utálom ezt) - olvasni éjszaka szoktam, rémes, folyton kómában ülök itt napközben, merhogy sosem alszom ki magam az ezer könyvem miatt, amiket egyszerre olvasok -, viszont időnként komolyabb írhatnékom meg vitatkozhatnékom van (általában olyankor, mikor hónapok óta nem találkoztam senki mással a babákon és Marcin kívül), na olyankor rendetlenség és kosz van, meg nincs kaja - rémesen hangzik, valószínűleg ennyire nem is vészes a dolog, de én bűntudattól vezérelve mindig így érzem.
Viszont sajnos azt is érzem, hogy egyszerűen jár nekem ez a kicsi idő, amit valami mással tölthetek, még akkor is, ha ezt is csak itt, a négy fal között csinálom - ez az állandó bezártság elég kiborító, de most új megküzdési technikát fejlesztettem ki.
Mikor már végképp rettenetesen unom a vég nélküli kocka pakolást, meg képre mutogatást meg mondókázást, akkor rendszerint a de végül is mit csinálnál helyette? kérdéssel teszem helyre magam. Mert csak azt csinálnám, amit az eszmélésem óta (legyen ez mondjuk 14 éves korom) csinálok szabadidőmben: filmet néznék, olvasnék, lustálkodnék egy csomót, na meg talán dolgoznék is, bár fene tudja, tudnék-e itt munkát találni, ugye... és amikor ezt végiggondolom, meg végiggondolom azt is, hogy ezeket a dolgokat már annyit csináltam, nos, akkor mindig megnyugszom és vidáman kukucsozok tovább.

szerda, január 25, 2012

nosztalgiáztunk

Szegény, téged mindenki folyton azzal zaklat, hogy pontosan mi a munkád? Emlékszem, már én is ezt kérdezgettem az első nemrandin...
Én meg elmondtam, hogy számolom a vonalakat és megfogtam a csöcsöd.

"És akkor zuhogott, csattogott, villámlott"*

Már két napja esik, most épp vadul dörög, villámlik, zuhog, a babák meg mámorosan nézik az ablakból a vihart, még sosem láttak ilyen nagyot.
Kedves édesanyjuk meg fél, de azért hősiesen magyarázza az ablakba könyökölve, hogyaszongya, igen, most dörög az ég, most villámlik, nézd azt a nagy fényt, nahát, esik az eső, igen, igen, az eső kopog az ablakon (Léna ugyanis bármilyen hangot hall, a hang irányába mutat. Azt szokta például, hogy ha mos a mosógép és megy egy repülő az égen, akkor mindkét irányba mutat egyszerre, nagyon vicces, forgalomirányító lesz belőle, én mondom).

Az anyám meteorológus volt, úgyhogy sokszor elmagyarázta, hogy működik a vihar. Egyszer a Balatonon ültünk a teraszon és néztük a csudaszép balatoni vihart, én rettegtem szokás szerint, de ekkor az anyám ellátott egy nagyon praktikus tanáccsal, hogyaszongya amelyik villámot látod kislányom, az nem csapott beléd...






* és ez egy olyan szép vers, hogy legszívesebben hangosan az arcába ordítanám mindenkinek, aki nem szereti a költészetet (úgy vettem észre, hogy a verseket utálni most szinte divat lett, nagyon szomorú vagyok)


kieg. az előzőhöz (óvatosan olvasd, hosszú és bizonyára unalmas is)

Amúgy is sokat gondolkodom a témán, úgyhogy most ihletet kaptam, leírom, hogy én hogy látom ezt a más kultúra-kétnyelvűség-Mekk Elek problémakört. Mekk Eleket azért kevertem ide, mert nekem ő fontos kulturális alak, nohát.
Gondolom nem olvastátok a postot meg a kommenteket (hosszú volt, tudom én), röviden elmondom, hogy miről is volt szó: az alaptéma az volt, hogy Marcsiék Angliában élnek és a két lányuk értelemszerűen Angliában jár iskolába, viszont Marcsi úgy érzi, hogy a gyerekeit treníroznia kell a magyar tananyagból is, mivel mi van akkor, ha egyszer hazamennek és a gyerkőcök ott állnak majd minden magyar alap nélkül.

Én ezt a gondolatmenetet önző módon kicsit átalakítottam és azt mondtam, hogy abszolút megértem, hogy próbálja a gyerekeket a magyar kultúrába, földrajzba, életbe bevezetni, hiszen mennyire nagyon furcsa már, ha a gyereked tökéletesen más közegben, más szimbólumok és viselkedésminták által kapja azt a tök mást tudást a világról, amit te otthon sajátítottál el, amiben otthonosan mozogsz és ami olyan nagyon magyar és ami miatt pontosan tudod, hogy ki József Attila, illetve Győzike.

Na, itt szabadult el a pokol (nem, nem volt azér annyira vad vita, csak túlzok), merhogy attól kezdve megkaptam egyrészt, hogy Győzike szar (ezt csak Marcsitól privátban, mert beszéltünk a dologról kommenten kívül is) és nem baj, ha a gyerek majd nem tudja, hogy ki ő (ami oké is, de ettől még a magyarok csoportja az, amelyik ismeri őt, ezáltal egy bizonyos fajta kultúra része és természetesen nem erről akartam beszélni, Győzike egy példa volt arra, hogy mi egy olyan csoporthoz tartozunk, akiknek a tagjai ezekről a személyekről azonnal tudják, hogy kik is ők és miről híresek/hírhedtek. Mondhattam volna Schmitt Pált, Vitray Tamást, Friderikusz Sándort, Kukorit vagy Mekk Eleket is és ugyanígy ötvenhatot, meg a Parlamentet és a bikicsunájt, hogy ne csak személyeket emlegessünk), másrészt, hogy a magyar iskolarendszer egyáltalán nem az életre nevel és felesleges baromságokat tanít, így mennyivel jobb annak, aki külföldön nő fel, ott jár iskolába és tökéletesen megtanul angolul.

Ezzel több ponton egyet is értek - mondjuk szerintem az iskolarendszer azért annyira nem szar, én például sokat köszönhetek minden iskolámnak és állítom, hogy az iskolában tanultam meg gondolkodni és találkoztam egy csomó jó tanárral, sőt, bocsásson meg a világ, én még angolul is a gimnáziumban (meg persze később a főiskolán, egyetemen) tanultam meg JÓL, bár kétségtelen, hogy a magyar oktatási rendszerre, a tananyagra, no meg a tanár anyagra is ráférne némi kipofozás és reform, ugyanakkor szerintem egyáltalán nincs akkora tragédia, mint amennyit nyafognak erről -, mert igen, az például valóban állati hasznos, ha valaki kisgyerekként megtanul egy idegen nyelvet (pláne az angolt, amit manapság már tényleg ciki nem tudni, ne haragudjatok, de ez van), sőt, valószínűleg nagyon jó lehet külföldön iskolába járni, más kultúrákba bepillantást nyerni, stbstb.

Ugyanakkor én azt gondolom, hogy a magyar nyelvtudásra és kulturális hozzáállásra nézve ez igenis veszélyes terep, hogy a fenébe ne lenne az: ha Angliában születsz, angol bölcsibe, oviba, iskolába jársz, angol tévét nézel, angol rádiót hallgatsz, angol könyveket olvasol és angol barátaid vannak, akkor, hiába magyarok a szüleid, a magyar nyelvtudásod óhatatlanul is csorbát szenved majd (mondom ezt a gyerekekre, a felnőtteknél ez már egészen máshogyan működik) és persze fogalmad sem lesz majd a magyar kulturális közegről, nem tudod majd idézni a szerelmednek, hogy és beleborzongok látván, hogy nélküled éltem, vagy nem tudod majd csak úgy elénekelni a Bocibocit, nem tudsz majd együtt undorodni a magyar barátaiddal Kozsó vagy Szikora Róbert láttán - elmagyarázhatják, hogy kik ezek, érteni fogod a szavakat, látni fogod, hogy béna nyomorultak, de nem lesz ott az a mélyről jövő tudás, ami megvan a magyarok összességének -, nem tudod majd mindentudóan azt mondani a haverjaidnak, hogy a dédapámék majdnem disszidáltak 56-ban és egy sereg más dolog lesz, amit nem tudsz majd a magyarokról (hú, de jó, hogy nem lehet kommentelni, nyilván mindenki ráugrana a példákra, de ezek csak példák, értsétek jól), a magyar nyelvről, a szimbólumrendszerről, a csoport sajátosságairól. (Na és asszem e feletti aggodalmamban lettem én vadmagyar és aszonták a kommentelők, hogy de mennyivel jobb lesz neked, ha használható (nyelv)tudásoddal, illetve egyéb, praktikus ismereteiddel - amiket az angol iskola megtanít ellentétben a magyarral - képes leszel eltartani a családodat, ami rendben is van, de...mondom tovább). És persze, lehet élni ezek nélkül, ki nem szarja le ki az a Szikora Robi, mi történt ötvenhatban és milyen finom a túró rudi.
Lehet mondani, hogy de jó lesz Marcikának, mert amerikai állampolgár, tök jól megtanulhat angolul ha itt maradunk, járhat a Columbiára, akár amerikai elnök is lehet belőle és persze itt majd az életnek tanul, mer a külföldi oktatási rendszer az mennyivel jobb (én ennek az igazságtartalmáról korántsem vagyok meggyőződve persze, de tegyük fel).

Igen, igen, ezek jó dolgok (vagy inkább úgy mondom, hogy jól is elsülhetnek), ugyanakkor én kicsit tartok tőle, hogy a saját gyerekeim némileg idegenek lesznek a számomra, ha itt nőnek fel és ezt a kultúrát szívják magukba, merhogy én egy összekacsintós, irodalmat idézgetős, private joke-okkal teli családban nőttem fel, amiben folyamatosan jelen volt a közös (magyar) sorsunk és tudásunk (nem, nem kokárdát hordtunk és Himnuszt énekeltünk éjfélkor; valójában annak a fajta magyarságnak, amit ma olyan vadul hangoztatnak, szinte semmi köze az én eszmerendszeremhez) és bevallom, én pontosan ilyen családban szeretném felnevelni a saját gyerekeimet is - de mi van, ha itt maradunk és nem értjük majd egymást? Mi van, ha majd tudnak ugyan magyarul, de a magyar tudásuk nem lesz (mert nem lehet) elég arra, hogy megértsék a szóvicceinket, meg a kulturális utalásainkat? Szerintem akkor baj van...és én pont ugyanezért nem tudnék idegen nyelvűvel sem együtt élni: mert nemcsak a stílus, de a nyelv is maga az ember.

És igen, én tudom, hogy otthon most rossz és nehéz és én magam is mindenkit biztatok, hogy boldoguljon máshol, ez a probléma viszont nagyon aggaszt, mert igenis azt akarom, hogy ha a gyerekeim majd egy szép napon olvasni kezdik a blogom, akkor a csontjaikban érezzék azt a verssort, amit régen olyan sokat idéztem hogyaszongya kirajzolódom végleg a világból.

kedd, január 24, 2012

bréking nyúz

Marcsi blogján levadmagyaroztak. Ezen most remélem mindannyian hangosan röhögtök.

(s)iker vol.93287184

Úgy szoktunk trükközni mostanában a havi gyerekorvosozással (itt hála az égnek nincs védőnő, csak havi gyerekorvos vizit, ami amúgy jó drága és különben is az agyunkra megy az egyik doki), hogy mindig megvárjuk a heti egy játszóházas alkalmat, amikor tuti, hogy betegek lesznek, majd bejelentkezünk az orvoshoz és így két legyet ütünk egy csapásra: kicsit megvizsgálják, megmérik őket, meg kapnak gyógyszert a randa köhögésükre is - természetesen most is épp betegek, szombaton ugyanis voltunk a csilingelő hangú néni vezette játszó-mászó foglalkozáson (én időnként meg akarok halni ezeken, mer olyan elviselhetetlen, ahogy a foglalkozást vezető csaj nyivákol, de a babák élvezik és az a lényeg. Hú, később menni kell cirkuszba, meg bábszínházba is, rettenetes lesz, érzem előre...) Persze ilyenkor az a szívás, hogy az oltásokért vissza kell menni később, eh, minden nem lehet tökéletes...
Szóval voltunk megint orvosnál, hihetetlenül idegesítő, hogy mindig ugyanazt mondják el, alkalmanként ötven dollárért: hogy ne kapjanak zsíros tejet (azt kapnak), hogy vegyük el a cumit tőlük (csak alváshoz van, de ahhoz muszáj, különben Léna rikácsolva sikít), hogy ne cumisüvegből egyenek (na ezt már teljesítettük), hogy aludják át az éjszakát és meg ne etessük őket éjjel (négy hónapos koruk óta tizenkét-tizenhárom órát alszanak éjjel, szerencsére eszük ágában sincs enni ilyenkor), hogy ugyanazt egyék, mint mi (no way: én száraz kenyéren és vízen élek - nem pont, de nagyjából -, Marci meg két kézzel tolja a gumimacit), hogy hagyjuk őket szabadon játszani a földön (mér, mit képzelt, hogy a hátamon hurcolom őket egész nap?!), hogy olvassunk, mondókázzunk, énekeljünk (hónapok óta folyamatosan tépem a számat, egyelőre úgy tűnik tök fölöslegesen, mer az összes gyerekem csak halandzsázik)

hétfő, január 23, 2012

(s)iker vol.93287183

Valószínűleg leginkább lányos apák érzik majd át igazán ezt a postot.
Az van ugyanis, hogy Marci egy ideje halálosan szerelmes Lénába (gondolom ez más lányos apákkal is megesik): Lénát nem lehet megszidni, Léna az ő drágasága, édese, gyönyörűsége, Léna tökéletes, Léna csodaszép és persze Léna a legokosabb kislány a világon. (Mielőtt még aggódni kezdenétek, Marcikát is imádja, csak hát az a csodaszép kislány, az ellenállhatatlan az apai szívnek, jajjaj...) Lénával csak egy baj van: hogy az utóbbi időben rettenetesen anyás lett, Marci meg halálosan féltékeny.
Vicces volt, valamelyik nap Léna vad hisztit csapott és Marci próbálta megnyugtatni, de Léna csak kapálózott és üvöltött és felém nyújtogatta a kis karját, aztán amikor elvettem az apjától, azonnal megnyugodott. Marci mérgesen azt sziszegte, hogy jóvan, akkor engem utáljál.
Mivel én alapvetően nagyon féltékeny természetű vagyok (ez egyébként sokat változott, mióta gyerekeim születtek, valahogy sokkal higgadtabb lettem ilyen téren (is)), amíg terhes voltam, azt képzeltem, hogy folyton féltékenykedni fogok mindenkire, akik itt körülöttem szeretik egymást: Marcira, a gyerekekre, a macskára...de meglepő módon nem így van: állati boldog vagyok, mikor a többiek szeretgetik egymást és nagyon örülök, hogy a babák boldogan sikoltoznak meg nevetnek, mikor este hazaér az apjuk.
Sőt, azt is imádom, mikor Marci vadul dögönyözi a macskát és azt mondogatja neki, hogy utállak, te szar - őőő, igen, meglepő módon ezt kedvességből csinálja. Szegény Fanni már nyilván skizofrén, hiszen ez a sok ellentétes üzenet bizonyára megzavarja egy szegény cica agyát...





PS.: Marcika is jár!

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548219

Az a mocsokság van a fogyókúrával, hogy mikor már egy hete alig eszel, akkor rögtön eszméletlen karcsúnak érzed magad - szerintem komolyan van egy ilyen átmeneti testképzavar a kevés kaja miatt - és hirtelen elkezdesz mindenféle szexi ruhákra kacsingatni (amik valószínűleg ebben a stádiumban még borzalmasan állnak, hiszen hiába a kevés kaja, fogytál vagy húsz dekát, hosszú folyamat ez, az isten verje meg), meg szeretnél méregdrága kozmetikumokat vásárolni, merhogy most, hogy ilyen állati csinos lettél (mondom, ezt csak a testképzavar mondatja veled, ilyenkor még pont olyan dagadt vagy, mint eddig - na jó, persze, ott van az a mínusz húsz deka), már nem csak egy nagy lebernyegben, csipásan akarsz bóklászni a világban, hanem úgy érzed, hogy új, vékony testeddel bizony adnod kell magadra.
A kis pszichédnek ez valószínűleg nagyszerű, de financiálisan borzalmas következményei lehetnek...

vasárnap, január 22, 2012

ahogy a dolgok vannak

Mo: (este az ágyban dúdolgat): Háp, háp, háp, jönnek a kacsák...
Ma: (borzadva néz)
Mo: De most mi bajod, ahhoz képest, hogy tizenöt hónapja egyfolytában csecsemőkkel beszélgetek, még mindig egész értelmes vagyok...
Ma: Igen, tök jól bírod, nem is értem...

szombat, január 21, 2012

furious anger

És akkor azt még nem is meséltem, hogy valamelyik nap azt rikoltozta egy kis szutyok kölök a boltban ránk mutogatva, hogy I don't like two babies, I don't like two babies, én meg már majdnem mondtam valami csúnyát...az anyjának.
Merhogy az ilyen, az nem volna jó alkalom egy szülőnek a nevelésre? Mert például ilyenkor el lehet magyarázni, hogy 1) nem üvöltözünk a boltban 2) nem üvöltözünk csúnya dolgokat másokról a boltban 3) próbáljunk a pozitív dolgokra koncentrálni más emberek láttán 4) ha mégis csúnyákat gondolunk, azt illik nem kimondani (pláne üvölteni).
A kedves édesanya viszont csak bambán, némán tolta a kosarát, míg a kis szutyok tovább rikoltozott. Tudom, tudom, igyekeznem kell kedveseket gondolni róluk - hát, addig eljutottam, hogy nem kezdtem visszaüvölteni, hogy fogd be, te kis szutyok, hanem inkább elmenekültünk a közelükből. Még hogy minden gyerek aranyos!
(morogva el)

az előző folyománya

Szerintem egyébként Léna meg Marcika altatót szed. Hát hihetetlen, hogy ekkora üvöltözés közepette egy mukk nélkül aludtak egész éjjel! Léna a matraca alatt tartja az altatót biztos és este kiosztja a kisöcsinek (Léna negyven perccel idősebb).

"I can't get no sleep"

Igazából nem értem mit csodálkozom a fölöttünk lakókon: ha van olyan ember, aki csecsemőket eszik (és nem, baszki, ilyen nem csak a filmekben van), akkor nyilván simán van olyan is, aki szerint teljesen normális hajnali kettőkor (háromkor, négykor) más emberek ablaka előtt üvöltözni...

Trieszt, munka

Aki a trieszti munkalehetőségek magyaroknak kereséssel talál a blogra, nos, annak azt üzenem, hogy NINCSENEK trieszti munkalehetőségek magyaroknak - de még olaszoknak se nagyon...

péntek, január 20, 2012

levél

Én ugyan nem akarok tudni semmiről, de a családom időnként lelkesen tájékoztat - a nagynéném igen szórakoztató stílusban szokta elmesélni a politikai helyzetet:

Holnap lesz a nagy békemenet: az eszelős Fideszesek tüntetése a kormány mellett. Miközben az egész világ rajtunk röhög. Az Orbán úgy viselkedik, mintha az USA vagy Kína elnöke lenne - esetleg a kettő együtt. Remélem, jól megbüntet minket az unió, hogy ez a hülye végre észhez térjen. Na persze most is azt sipítozta, hogy ha muszáj, engedünk az erőszaknak - de legalább már annyit észrevett, hogy az unió az erősebb kutya és tudjuk, hogy az mivel jár. Most az jön. Holnap felmérhetjük, milyen tömeges a hülyeség: biztos rengetegen lesznek a tüntetésen.

tévéztünk

Na jóvammá, persze, a férfiak aztán pont ilyenek, egy dugás után olyanokat mondanak, hogy I'm here for you, haha, nevetnem kell...
(Marci somolyogva néz rám) ...
Na jó, igen, talán pont nekem nem kéne ilyeneket mondanom...

csütörtök, január 19, 2012

"Fussunk kisfiam? Futunk bazmeg!"

Letöltöttem egy ilyen running coachot, tudjátok, ilyen jégcsap hangú fickó magyaráz, hogy most akkor sétálj, fuss, lassíts, stb.
A jégcsap hangú azt ígéri, hogy nyolc hét alatt felturbóz öt kilométerig (ó istenem, hol van már az én tíz kilométerem), de egyelőre nekem kicsit gagyi a tempó, na nem baj, legalább nem megy szét a térdem pár hét alatt.
A zene elég szar és a fickó is idegesítő: sosem ígér semmit, mindig csak ridegen bemondja, hogyaszongya és akkor most egy perc futás, két perc gyaloglás, stb., sose segít, sose biztat, hogy már csak tizenháromszor kell megismételned ezt a futás-gyaloglás izét, nem, nem, egy cseppnyi reményt sem nyújt. Bezzeg a kurva Béres Alexandra mosolyogva mondogatja, hogy már csak huszonkilencszer tizenöt és már csak nyolcvankilenc, nyolcvannyolc és mindjárt vége, ne hagyd abba...
Egyelőre nem szenvedek a fickótól, mert csak az első hetet nyomom vele és tényleg gagyi, de attól tartok, lesz ez még undorítóbb is és akkor, na akkor majd orrba akarom rúgni szegényt.

kultúrsokk

Iszonyatosan fáj, de nagyon szép lett. Nem találjátok ki, úgyhogy elmesélem, hogy ma egy indiai kozmetikusnál voltam.
A címmel egyébként nagyon egybevág egy-egy ilyen kis kirándulás, amikor valamiért nekem kell mennem valahová: nőgyógyászhoz, kozmetikushoz, cipőt venni, stb...ilyenkor ugyanis felvonul az egész család, a babák kabátban, cipőben nyűgösködnek a kocsiban (baromi nehézkesen indulunk el eleve, maga a pelenkázás is már rémálom mostanában), Marci hisztizik, hogy de ő nem ér rá, neki dolgoznia kell, én meg...nem is tudom.
Szomorú vagyok, hogy Amerika ennyire reménytelenné tette az életem. Tudom, tudom, tanuljak meg vezetni. De mikor, hogyan? Ki vigyáz akkor a gyerekekre? A bébiszitter nagyon sokba kerülne, más meg nincs, akinek le lehetne passzolni őket, eh, reménytelen ez.
Amúgy is most épp kezdem betegre unni magam, bevallom, kicsit az agyamra megy az egész napos Bogyó maci mesélés, kukucsozás meg kocka rakosgatás.
Nem lehet valahogy szabadságra menni a szülőségből? Nem vagyok telhetetlen, csak egy hétre mondjuk...

"We have screwed it up. Not just a bit but big time"

Alapvetően tényleg hányingert kapok már a politikától, de a politika kapcsán azért szeretek moralizálni és sokat gondolkodom azon, hogy mennyire vicces már és milyen szépen példázza az emberek viszonyát az igazsággal az, ami Gyurcsánnyal történt.
Mert úgy általában mindenkinek az a véleménye, hogy a politikusok hazudnak, átvernek minket, csak a maguk gesztenyéjét kapargatják (vagy mi), stbstb, persze mindezt szép köntösbe bújtatva, ígéretekkel és szép szólamokkal elaltatva mindenkit.
És amikor jön egy politikus és azt mondja, hogy igen, kérem, hazudtunk - azaz politikai pályafutása során egyszer mégis igazat mond -, akkor azt a bizonyos politikust mélységesen felháborodva, hazugot meg elkúrót kiáltozva elkergetik.







PS.: Ja, igen és ez lejárt lemez, ahogy mondjátok. Csak mostanában sokszor eszembe jut mert nagyon tanulságos és annak idején valamiért nem írtam róla sosem.

PS+: És nem, ez a post nem Gyurcsány védelmében íródott, nem arról van szó, hogy Gyurcsány mekkora nyerő, mer megmondta a tutit. Nyilván nem akarta ő annyira megmondani a tutit, de ez nekem most mindegy is, inkább az egésznek a mechanizmusa érdekel - az, ahogyan reagáltak az emberek arra, amit mondott.

szerda, január 18, 2012

ErNOka

Mire megszületne, a babák már több mint két évesek lennének...Na? Na? Naaaa...
Nincs pénzünk harmadik gyerekre.

kedd, január 17, 2012

Teen Mom, ikrek, sok pénz, Ernőke

És ha már pletykaújságok, akkor reality is: Teen Mom, egész pontosan.
Azt olvastam a pletykaújságomban, hogy az egyik - egyébként ikerlányos - teen mom már megint terhes; természetesen egy olyan fickótól, akit öt perce ismer, nagyszerű, gratulálok.
Ez még nem is lenne annyira érdekes, de a csaj már megint ikrekkel terhes...az újság pedig azt állítja, hogy akinek kétpetéjű ikrei vannak, annak négyszeres az esélye, hogy újra ikreket szüljön (nesze neked, Ernőke - Ernőke a képzeletbeli kisfiam neve, a harmadik gyereké; jobb híján* Marcikát hívom így - nagyon illik rá egyébként, olyan kis századfordulós úriember feje van).
Ugyanebben a cikkben arról is írnak, hogy milyen iszonyú anyagi teher ikreket nevelni és a számok tényleg elég durvák: két gyereknek egy évre elegendő pelenka kb. 2500 dollár (kb. 600 ezer forint), illetve tápszer és egyéb babakaja (tegyük hozzá, hogy itt kevesen szoptatnak vagy főznek) kb. 3600 dollár (kb. 880 ezer forint).
Hát, hát...Pedig már megint folyton gyereket akarok, Marcinak nagy komolyan be is jelentettem valamelyik este, de ő nem akar, aszongya itt van nekem már kettő, tessék azokkal babázni...



*utólag vettem észre, hogy már megint félreérthető vagyok, nem, nem jobb híján, hanem egyelőre, Marcika csuda jó, imádom, mielőtt félreértenétek, persze, tudom, freudi elszólás, stbstb. még jó hogy nincsenek kommentek, huh

"Take it from one who knows: It pays to be paranoid."*

Najó, szóval nem bírtam megállni, azért is végigolvastam a sorozatgyilkosos könyvet.
Életem legnehezebb olvasmánya volt, mostanában állítólag sokat nyöszörögtem is álmomban, nem csoda.
A könyv végén van egy túlélő guide: azaz leírják, hogy mit (ne) tegyünk, ha egy sorozatgyilkos karmai közé kerülünk. Ennek kapcsán idéznek egy kedves gyilkos urat*, aki elgondolkodtató tanácsokkal lát el minket (ő már csak tudja mit beszél): először is azt állítja, hogy érdemes paranoidnak lenni. Másodszor is azt javasolja, hogy vegyünk egy pisztolyt és tartsuk megtöltve a párnánk alatt(!?). Harmadszor, szerinte szereljünk a hálószobánkra egy hatalmas zárat, hogy alkalomadtán be tudjunk zárkózni oda. Negyedszer, tegyünk az ablakokban üres üvegeket és mindenképp szereljünk fel függönyöket. Ötödször, mindig legyen nálunk gáz spray és soha de SOHA ne szálljunk be idegenek autójába (nekem ezt egyébként gyerekkoromban minden nap elmondta az anyám, kiegészítve azzal, hogy ne is beszélgessek idegenekkel). Ha pedig valahogy mégis elfogna minket egy gyilkos, akkor szerinte vadul harcoljunk az életünkért, fújjunk gáz sprayt az arcába, rúgjuk tökön, kaparjuk ki a szemét, üvöltsünk, ahogy a torkunkon kifér és mindenképp próbáljunk megszökni.
A könyv írója szerint annyi sorozatgyilkos szaladgál a világban, hogy simán lehet, hogy találkoztunk már párral, csak (szerencsénkre) nem tudunk róla. A sorozatgyilkosok egyébként mindenhol a világban tevékenykednek (és a számuk évről-évre nő szerte a világon), de a legtöbb sajnos Amerikában ügyködik - ideje visszaköltözni Európába, khm.
Az is nagyon érdekes a könyvben, hogy történelmi kontextusba helyezi a problémát, illetve bemutatja, hogy hogyan változott, hogyan fejlődött a gyilkosok technikája.
Amit mond, az meglepő is, meg nem is: azt állítja, hogy a sorozatgyilkosságok "divatjáért" a szabadidő megjelenése és ezáltal a szexualitás változása, a perverziók (és a pornó) térnyerése (a sorozatgyilkosságok ugyanis majdnem mindig szexuális töltetűek) és a média felelős, mert amíg a túlélésért kellett küzdeni és nem volt mit enni, meg járványok pusztítottak, addig senkinek sem jutott eszébe nőket kikötözve, szájukat kipöckölve megerőszakolni őket, pláne pornót gyártani, vagy nézni. (Kivétel ez alól például Báthori Erzsébet, meg a kékszakállú herceg de nekik egyértelműen sok pénzük és szabadidejük volt).
A médiával kapcsolatban pedig közhely, de igaz: a tévé és az újságok (meg nyilván a filmek, a mozi) valóban ötleteket adnak az erőszakkal kapcsolatban, illetve a nárcisztikus gyilkosok állítólag élvezettel szemlélik "művüket", amikor azt világgá kürtölik.
Több sorozatgyilkos azt vallotta, hogy igen nagy hatással voltak rájuk a Zsaru magazin (vajon van még ilyen otthon?) szintű újságok, különös tekintettel a bennük lévő képekre és a címlapokra: a képek szinte kivétel nélkül mindig megkötözött, ájult (vagy halott) nőket ábrázoltak.
Tudom, tudom, ki vagytok borulva már ettől a témától (én is), be is fejezem asszem, a pletykaújságok valahogy kevéssé felkavaróak, bár fene tudja...amikor arról olvasok, hogy Beyoncé eddig három millió dollárt költött az egy hetes gyerekére, akkor komolyan mondom olyan ideges leszek, hogy tépkedni kezdem az újságot, mint annak idején a Magyar Demokratát.

(s)iker vol.93287182

Azon gondolkodtam, mikor töltögettem a képeiket meg a videóikat, meg nézegettem a Facebookon az ismerősök babás képeit meg videóit, hogy simán lehet, hogy a modern technika nárcisztikusok egész generációit termeli majd ki, hiszen a gyerekeink minden egyes rezdülését születésük pillanatától dokumentáljuk. Nem biztos, hogy ez egészséges, bár nem tudom...a nagymamámé a másik véglet: mikor otthon voltam, kértem, hogy mutasson képeket az apámról, hát volt is neki vagy tíz darab.
Na mindegy, nárcizmus ide vagy oda, Léna gyakorlatilag megtanult járni.

péntek, január 13, 2012

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431761

Ez mennyire klasszikus: amint leírom, hogy jól vagyok, mély kétségbeesésbe süppedek, reggel még bőgtem is, jól összevesztünk, a babák* bömböltek, eh.
Hogy mi a bajom? Hát, csak a szokásos, halálra unom az egész gondolatkört: mit fogok csinálni később, mikor és hol lesz munkám, folyton tök egyedül vagyok a babákkal reggeltől késő estig, soha sehova nem tudok elmenni, hogy kicsit magamban legyek és azzal, hogy velem mi lesz vagy mi van, az égvilágon senki nem foglalkozik, mindig más emberek (a gyerekeim és az apjuk) jövőjét egyengetem, stbstb. És persze az a baj ezekkel, hogy nincs rájuk megoldás, néha kesergek rajtuk, bőgök, kétségbeesem, aztán a szőnyeg alá söpörjük és kész, viszlát.
A macskával viszont újra a régi a kapcsolatunk: sokáig nem foglalkoztam vele egyáltalán (nem szép dolog), mert képtelen voltam ennyi mindenkit ilyen nagyon szeretni, de most újult erővel imádjuk egymást és amikor Fanni hajnalban a hátamnak dőlve dorombol, na, hát akkor végtelenül boldog vagyok.




*Marci barátja azt mondta, hogy már nem babák, ne nevezzük őket így, mer már nagyok, szóval ez az elnevezés kilőve. Állatkáknak ugye nem szabad hívni őket, mer az milyen degradáló, szóval legyenek akkor mondjuk...mókuskák. Ja, nem jó, azok állatok. Akkor őőő...kutyuskák. Hú, az se jó, nem is tudom, akkor mondjuk...kiscicák! Vagyvagyvagy macikák, báránykák, kismadarak. Fú, nem megy ez sehogyse, sajnálom, az aranyosságról főleg állatok jutnak eszembe. Na jó, akkor legyenek mondjukőőő...manók. Ez az, megvan! Manóbarátaink. (az anyám hívta manóbarátunknak a macskát)

még egy kis kommentes

Hú, tövig rágtam a körmöm.
De miért?
Hát, úgy látszik mégse vagyok olyan jól.
De hát pont most mondtad, hogy...
Hát igen. Ugyanakkor egyfolytában azon szorongok, hogy vajon megyünk-e valaha olyan helyre, ahol nemcsak életben tartalak titeket, hanem én magam is élek...


Fú, de jó, hogy nincsenek kommentek. Annyira megkönnyebbültem - és a kötözködés az csak egy része a kommentekkel kapcsolatos problémáimnak.
Az igazi rettegésem az volt, hogy amíg alszom, jön egy elmebeteg és szemétségekkel végig kommenteli a postokat, meg linkelgeti a rólam vezetett geciblogját, amit azért ír, hogy megmutassa a világnak, hogy valójában micsoda egy szörnyeteg is vagyok.
Igen, történt már ilyen pár éve (nem is értem, akkor miért nem szüntettem meg a blogot), persze röhögni kellett volna meg legyinteni, de rosszul viselem a verbális agressziót, meg amúgy is, ez milyen krípi már, most is feláll a szőr a hátamon.

csütörtök, január 12, 2012

no komment

Mo (január 3-án): Képzeld, megint lehet kommentelni a blogon.
Ma: Á, egy hét múlva úgyis megszünteted.

És lőn.

Kedves tévénéző gyerekek!

Arról lenne itt szó, hogy ha tényleg kommentelni akartok, akkor ne kezdjük újra ezt a kötözködős-megmondós-beszólogatós-kétségbevonós izét, mert akkor megint megszüntetem a megjegyzősdit. (Jaj, mielőtt azt kommentelnétek, hogy ez zsarolás, nem, ez nem zsarolás, ez egy... őőő kijelentés).
Az egyik előző kommenten húztam fel magam és nem, nem azért mert sértő, végül is csak egy ártatlan kérdés (értsd: miért állatkázom a gyerekeimet), ugyanakkor a kérdésben rögtön felmerült egy szó, amit nem szeretek, ez pedig az, hogy "szerep".
Gyorsan tisztázzuk: nem, nem, nincs szerep, a szerepekből már rég kinőttem. Egyik legfőbb erényemnek tartom, hogy őszinte vagyok magamhoz, sőt, őszinte vagyok a blogomban is, amit elsősorban önterápiaként használok.
Ez nem azt jelenti, hogy ide mindent leírok, sőt, azt sem jelenti, hogy a blogból teljesen pontos következtetéseket lehet levonni a jellememre nézve, ugyanakkor nagyjából tényleg ilyen vagyok, így beszélek, ilyeneket mondok, állatkának (meg még mi minden másnak!) hívom a gyerekeimet, filozofálgatok, viccelek, sorozatgyilkosokról, Amerikáról, az olaszokról, a magyar politikáról, meg egy csomó minden másról monologizálok és bevallom, nem szeretem, hogy ha valamiről leírom, hogy fekete, akkor azt rögtön szürkének sejtik egyesek. Nem kell mindenbe belelátni valamit: ha azt mondom fekete, akkor arra gondolok, fekete.
Szóval te, kedves névtelen kommentelő, ne vedd zokon, hogy kiemeltem a kommentedet, de kérlek, ne láss bele mindenbe valami izét...a gyerekeim állatkák a javából, Marcika az előbb egy zoknival a szájával rohangált négykézláb, morgott is hozzá, úgyhogy ahelyett, hogy angyalkáknak vagy tündérkéknek hívnám őket, felismerve (és nem letagadva) a valóságot, állatka lesz a nevük. Ettől nem szeretem őket kevésbé, egyszerűen csak nem tagadom le amit látok. Ugyanígy nem hívtam a halálos betegséghez hasonlító terhességemet áldott állapotnak, mert nem volt áldott, förtelmes volt, stbstb. Én tudom, hogy bizonyos témák megkövetelik az álszentséget - na most ez az a blog, ahol ezt nem fogjátok megkapni.
És igen, biztos túlreagálom ezt a komment dolgot és meg is kéne megint szüntetni, mert nem nekem való, nyilván túlérzékeny vagyok vagy mittomén, front jön, meguntam, nem tudom befejezni, eleget beszéltem már erről, helósziaszevasztok.

(s)iker vol.93287180

Azon gondolkoztam tegnap, mikor a gyerekeim értem verekedtek (mármint azért, hogy ki üljön az ölembe; vicces, kétszemélyes rajongótáborom van itthon. Végül persze mindkettőt ölbe veszem, de olyankor meg a jobb helyért taszigálják egymást), hogy vajon az ikerségtől logikusan nem sokkal önzőbb lesz-e valaki. Elvileg éppen ettől lesz önzetlenebb, de én nem vagyok biztos benne.
Hiszen egy iker sosem kap osztatlan figyelmet, sosem figyel az anyja egyedül csak rá, de ahogy megfigyelem a kis állatkákat, mindkettő nagyon szeretne kisajátítani magának és ez persze érthető is - vajon később ez visszaüthet és iszonyú önzővé teheti őket a barátságaikban és a kapcsolataikban pont azért mert felnőve, az ikertestvérük jelenléte nélkül végre megkövetelhetik valakitől a tökéletes, osztatlan figyelmet?

"Dreams are my reality"

Tegnap Marci azzal jött haza, hogy hétvégén kiránduljunk Austinba, úgy egyébként meg menjünk New Orleansba, mert ott nagyon jó.

Hú, ha minden ilyen flottul menne...

szerda, január 11, 2012

"...you should not even consider going to graduate school in science"

...I know of one physicist whose wife left him because she was tired of repeatedly moving with little prospect of settling down.

Nagyszerű. Én meg folyton arra biztatom Marcit, hogy maradjon fizikus és csinálja azt, amit szeret.






PS.: Én a sok költözéstől egyébként éppen hogy addikt lettem: mindig sokat ábrándozom rajta, hogy vajon két év múlva hova költözünk. Szerintem izgalmas a cigányélet - persze nem tudom meddig...

ahogy a dolgok vannak

Szóval nagyon vicces volt, mert reggel arra ébredtem, hogy angolul beszélnek az ablak alatt...
Ami ugye nem meglepő...
Hát ez az, hogy meglepő volt! Teljesen megdöbbentem, emlékszem, félálomban azon gondolkodtam, hogy de most ezek mér angolul beszélnek. Nyilván nem tudtam hol vagyok...

Az a baj, hogy minden hónapban csontig elköltjük a pénzünket, pedig folyton mindenféle kirándulásról ábrándozom: Mexikótól egy köpésre lakunk például (oké, több mint egy nap lenne autóval, itt ez közelinek számít) és bár most állítólag a drogháború miatt nagyon veszélyes, azért vétek lenne nem megnézni, ha már ilyen közel van.
Aztán persze az is szomorú, hogy itt vagyunk Amerikában, van egy csomó baromi jó hely, mi meg csak ezt a ronda amerikai Százhalombattát ismerjük. Valahogy kéne spórolni...tudom, tudom, ne nyavalyogjak jó dolgomban, mert mindenhol jó, de legrosszabb otthon, de akkor is nyavalygok, na. Az embernek mindig az nem jó, ami van, ugyebár.
Na jó, megyek, futok kicsit, attól mindig olyan jó lesz a kedvem. Btw kedv: augusztus óta nem szedem az antidepresszánst és tök jól vagyok, tényleg. Rám úgy alapvetően jellemzőek a hangulatingadozások (mint a legtöbb nőre, gondolom a hormonok miatt), de most még azok se nagyon vannak. Néha elszomorodom, hiányoznak a szülők, az otthoni élet, de ezek normális dolgok; viszont semmi folyamatos és abbahagyhatatlan bőgés, meg irracionális szorongás, mint tavaly januárban, tök jó.

kedd, január 10, 2012

nomen omen

Észrevettem, hogy egy csomó blogger angolszász álneveket választ a blog szereplőinek - fel nem foghatom miért. Mosmér nem Jürgenbe, Bao Yuba, Waahidba, Cetshwayoba, Branislavba, Jean-Pierre-be vagy éppen Bélába szerelmesek a blogírók?

(s)iker vol.93287179

Kedves néni a boltban: Wow, are they twins? Double trouble!
Kedves néni férje a botlban: No, no, don't say that! Double fun!
Én: Yes, yes, lots of emotions...

Exszerűség, akinek most született gyereke: Az ikerügyhöz nagyon gratulálok, a főbérlő lány mesélte a kellemességeit, aki ezt kibírja, az a mennyországban kap majd biztos valami bulvárlap előfizetést vagy más szórakoztató dolgot, persze lehet, hogy egyszerre könnyebb a nehezén túl lenni.

Szóval az van, hogy végképp megöregedtek, az utolsó, esti cumisüvegezést is abbahagytuk, becseréltük esti mesére, juhéj.
Eddig az volt, hogy félhomályban, szép klasszikus zenére tolták a tejet este, most meg az van, hogy félhomályban, szép klasszikus zenére tolom az Öreg néne őzikéjét meg a Sün Balázst. És azt gondolná az ember, hogy még úgyse figyelnek, de ez nem igaz, heverésznek (na jó, gyakrabban állnak inkább) az ágyban és figyelnek bizony.
Napközben is sokat olvasok (meg énekelek) nekik és állatira szeretik, vigyorogva körbeállnak (szó szerint) és cukin hallgatják a Mehemedet meg az Iciripicirit, miközben tépik-rágják a könyvet és ritmusra illegetik magukat.

Feljegyzések a dagadtak házából

Mióta rájöttem, hogy az állatkák ínyencek, vérszemet kaptam és brutalizáltam az étkezésüket: ma hagymás-fokhagymás-szardíniás-krémsajtos avokádókrémet ettek. A fél karomat odaadtam volna egy kicsiért, de undorító gyümölcsnapom van, nem lehet. Mostanában különben próbálok majdnem minden kajájukba hagymát meg fokhagymát csempészni; 150 évig fognak élni, olyan egészségesek lesznek, mert a hagymán, avokádón, halon és fokhagymán kívül fekete áfonyával, lencsével, meg édes krumplival is tömöm őket, ezeket itt super foodként emlegetik, mert állítólag olyan jó hatásúak.
Ja, hogy eredetileg a dagadtságról akartam beszélni, igaz is. Szóval asszem, hogy egyetlen esélyem van hasplasztikára (nagyon kéne valami plasztika, mert elsírom magam, ha a tükörbe nézek, vagy meglátok magamról egy fényképet: tök terhesnek látszom még mindig): ha elrabolok egy plasztikai sebészt.
Szép dolog ez az ikerterhesség (nem, őszintén szólva borzalmas dolog, ne próbáljátok ki, az ember valóban nem dupla babára van kitalálva - én legalábbis biztosan nem -; jójó, az eredmény azért nem rossz, értsd: két ilyen szupercuki lény a lakásban), de durván maradandó nyomot hagy az emberen (igen, tudom, egy rakás bombázó ikergyerekes anyuka van, hát, nekik azt üzenem, hogy irtó mázlisták) - és akkor én még szerencsés is vagyok, mert egy darab terhességi csíkom sincs: nekem csak szép, feszes, kerek sörhasam van (most ahogy ezt leírtam, majdnem elbőgtem magam, annyira frusztrál és gyűlölöm).
Mindegy, ebben az évben lefutom a hasam, ha belepusztulok is. Vagy esetleg túszul ejtek egy plasztikai sebészt. Vagy az örökségemet plasztikára költöm, gyönyörű gondolat, érzem én is.
Mondjuk már attól is hányingerem van, hogy az apám kiugrik az ablakon, mi meg ettől pénzt kapunk, persze nem vagyok képmutató: a pénz sajnos jól jön, de akkor is olyan szomorú ez.

vasárnap, január 08, 2012

"Why then Ile fit you. Hieronymo’s mad againe. Datta. Dayadhvam. Damyata."

Tegnap letettem a sorozatgyilkosos könyvet, kész, nem bírom tovább, pedig tényleg nagyon érdekes - és mindenkinek a sorozatgyilkosok élettörténetét kéne tanulmányoznia, aki azt képzeli, hogy nagyon szerencsétlen: némelyiknek olyan élete volt, hogy olvasás közben hangosan ordibáltam, hogy ezt nem hiszem el -, hiába a sok gusztustalan részlet, engem mindig nagyon érdekelt, hogy mitől és hogyan lesz valaki ennyire elképesztően beteg.
Szóval végül akkor tettem le a könyvet (persze röhögtem is azért, az egész annyira bizarr és beteg, hogy muszáj röhögni), amikor az egyik - nem mellesleg az áldozataiból falatozó - sorozatgyilkos azt vallotta magáról, hogy már hat évesen is meg akarta enni a bébiszitterét.

Kedves tévénéző gyerekek!

Sokat gondolkodom azon, hogy hogyan is voltam régen én ezzel a gyerekvállalással.
A legjobban egy sztorival tudom illusztrálni a dolgot: 30 körüli tanítványom ecsetelte a terveit éppen, kifejtve, hogy a következő évben mindenképpen szülni szeretne. Erre én (33) elkerekedett szemmel, őszinte megdöbbenéssel felkiáltottam: tényleg? de miért?
Azóta, mint tudjátok, már másképp gondolom, ma reggel is annyira nagyon viccesen kukucsoztunk hármasban, jó fejek na, szép velük az élet.

szombat, január 07, 2012

Bright lights, freaking big city

A nagyvárosok emberre gyakorolt hatását patkánykísérletekkel (is) vizsgálták és a patkányoknál elképesztő eredményekre jutottak: nagy zsúfoltságban a domináns hímek megőrülnek, megerőszakolják a nőstényeket és úgy általában elkezdik megenni egymást.
Ez csak azért jutott eszembe, mert tegnap valakik ismét beköltöztek a fölöttünk lévő lakásba: éjfélkor (!) kezdték a pakolást, majd fél kettőkor fitten-frissen szögeket vertek a falba, üvöltöztek, hangosan énekeltek és mi még négykor sem aludtunk...
Borzalmasan rossz a lakás-karmánk, ez már biztos.

péntek, január 06, 2012

(s)iker vol.93287178

Mindketten vadul elkezdték gyakorolgatni az állást-járást, úgyhogy egyszerre kell őket tréningezni (csak azért tréningezem őket, mert nagyon igénylik: mindig nekem mutatványoznak, aztán el kell kapni őket, ha hullanak), nem egyszerű, megőrülök ettől a kétfelé figyeléstől.
Léna már egész ügyes: kábé úgy megy pár lépést, mint Frankenstein, mikor életre kelt.
Azt majd még ki kell találnom, hogy hogyan fogunk együtt sétálgatni ha tényleg járni (futni) kezdenek (nyilván úgy, hogy én loholok utánuk és vészhelyzetben gondolom az egyiket a hónom alá csapva kergetem a másikat, ó, gyönyörű jövő), egyelőre el nem tudom képzelni, de hát eddig is megoldottunk mindent valahogy.





PS.: Egyébként állati aljasok egymással néha: valamelyik nap Marcika hangosan röhögve fellökte Lénát (ráadásul valahogy egy ujjal, nagyon vicces volt), aki neki háttal, gyanútlanul imbolyogva (de persze új tudásától mámorosan és büszkén) állt éppen.

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."vol.7492174

Kezdem megérteni a nőket, akik romantikus regényeket olvasnak: a kurva sorozatgyilkosos könyv miatt újabban mindenkit sorozatgyilkosnak nézek a boltban és a legtöbbekkel kapcsolatban meggyőződésem, hogy néhány fej meg testrész fityeg otthon a hűtőjükben.

csütörtök, január 05, 2012

(s)iker vol.93287177

For me, pregnancy was like being seriously ill, like having a tumour and getting chemo, or something like that...
Well, they are the cutest tumours ever...

http://www.youtube.com/watch?v=Ej8kfBqqk-s

A futás, az valami csodálatosan összetett dolog: egyrészt nagyjából öt perc után az ember meditatív állapotba kerül és hihetetlen tiszták lesznek a gondolatai, másrészt az egészre nagyon kell koncentrálni, mert különben elszállnak a tiszta gondolatok és csak a kínlódás marad.
Szerintem tök olyan, mint az orgazmus: hiába kerülsz közben egy másik bolygóra és kapcsol ki teljesen az agyad, ha nem koncentrálsz, valahogy eltűnik, elvész az egész.

(s)iker vol.93287176

Mindig megsértődöm, mikor valaki valamelyik babát favorizálja, mer mi az, hogy Marcika aranyosabb? Nemár, hogy Léna okosabb, hát hiszen Marcika is mindent tud, meg ilyenek.
Általában Marcika a liebling, szerintem azért, mert olyan iszonyú huncut mosolya, meg kis szívtipró feje van (ha fehér inget adok rá, akkor egyszemélyes fiúzenekarrá alakul, annyira dögös), pedig Léna is valami hihetetlen cuki, egyrészt nagyon szép, másrészt meg folyamatosan flörtöl az emberrel, szégyenlősen mosolyog, újabban a szoknyáját huzigálja zavart, aranyos kis mosollyal, meg folyton mindenre mutogat, olyan, mint egy közlekedési rendőr.

"I don't wanna live in America no more" vol.9653281

Rájöttem, hogy nem is igazán falu bolondja vagyok, hanem tulajdonképpen sajnálnak, amiért sétálok a babákkal.
Azt gondolják ugyanis - például a házban lakók, akikkel időnként beszélgetek -, hogy azért sétálunk, mert nincs kocsink/nem tudok vezetni. És kétségtelen, hogy nem tudok vezetni, na de sétálni sétálnánk akkor is, ha tudnék.
Az egyik szomszédunk például nagyon szomorúan nézett rám, mikor mondtam neki, hogy a tíz percre lévő boltba megyünk gyalog és azonnal fel is ajánlotta borzadva, hogy elvisz (ilyen hosszú úton gyalog!), mire én bátortalanul megjegyeztem, hogy a babáknak jót tesz a levegőzés, mert egészséges és például jobban is alszanak tőle. Erre kicsit elbizonytalanodva hümmögni kezdett, majd újra elmondta párszor, hogy de tényleg, bármikor elvisz, ne gyalogoljak ilyen messzire...

szerda, január 04, 2012

munkát, kenyeret vol.96428106

És ha már szó esett a tanárságról: jó ideje folyamatosan azon szorongok, hogy mikor és hogyan és mit fogok én újra dolgozni.
Állítólag Amerikában annyira vacak a helyzet, hogy az embereknek még úgy sincs munkájuk, hogy bármit elvállalnak - úgyhogy könnyen lehet, hogy még egy McDonald's-ban sincs esélyem, nagyszerű.
Nem mintha ilyen helyen szeretnék dolgozni (ha már diplomáztam, legyen legalább egy aktatologató munkám, mer az milyen jó már (nem)), ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mire van itt lehetőségem és persze azt sem tudom, hogy számít-e bármit, hogy van magyar diplomám. Persze az is jó kérdés, hogy egyáltalán itt maradunk-e és ha igen, meddig, az egész élet annyira bizonytalan, hogy lehetetlen tervezni.
Az angoltanárságot én már otthon sem akartam nagyon erőltetni (egyszerűen elegem lett a bizonytalan megélhetésből meg a megbízhatatlan tanítványokból és lemondott órákból), itt meg ugye nyilván korlátozottak ezzel a végzettséggel a lehetőségeim (de ha hiszitek, ha nem, vannak itt is nem anyanyelvi angol tanárok, bár ez engem is meglep).
Sokat gondolkozom azon, hogy tanulok valamit, valami egészen újat, de a legolcsóbb tanfolyamok és online kurzusok is iszonyatos összegekbe kerülnek, nagyon kiábrándító. Egyelőre persze itt a babázás, de azért nem szeretnék örökre itthon ülni, bár kétségtelen, hogy nulla önbizalmam van most, hogy több mint három éve nem dolgozom; jelenleg el nem tudom képzelni, hogy képes legyek nem agyhalottnak való munkát végezni, pedig valójában nem sokat változott az "agyhasználatom" - épp csak nem dolgozom, hát igen -, mióta gyereket szültem (ekkor állítólag tragikusan elbutulnak a nők): egy csomót elmélkedem, olvasok, próbálok néha filmeket is nézni, meg különben is: szerintem az ember a Cini-Cini Muzsikát is használhatja okosan, a maga javára (is)...

kedd, január 03, 2012

(s)iker vol.93287176

Iszonyú büdösek a babák, mióta ínyencek lettek: vagy brutális curry vagy fokhagyma szaguk van és ha a kettő keveredik, na, az tényleg csodás.

"Hold your breath and count to ten. And fall apart and start again. Start again. Start again."

Mennyire nagyon szép küzdelem a futás.

(no) komment

Na jó, legyenek kicsit kommentek, sokan aszonták ezt akarják. Én nem biztos, hogy mindig reagálok majd, sőt. És persze simán lehet, hogy öt perc múlva megszüntetem.

"jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben",

Azt pedig már régóta le akarom írni, hogy szerintem téved, aki szerint az öngyilkosság önzés. Valószínűleg rég túl van egy öngyilkos az olyan hétköznapi képzeteken, mint amilyen az önzés is.
Az öngyilkos már nem önző, az öngyilkos már valahol máshol van, valamilyen más dimenzióba került.
Igen, azt hiszem az öngyilkosság inkább őrületbe hajló zavarodottság.

tudja, tanítja

Erről jutott eszembe az a tulajdonképpen vicces történet, amikor még nagyon kezdő koromban egy hajnali (fél nyolckor kezdődő) angol órát vezényeltem épp és egyszer csak hisztériázva bevágtatott valami villanyszerelő, hogy akkor ő itt most azonnal villanyt szerel, mire kedvesen (bár némileg felháborodva) mondtam neki, hogy hát izé, nekem itt most angol órám van és még egy darabig tanítanék ha nem bánja, ugyan menjen már ki, mire ő: ha majd maga is dolgozni kezd, akkor meglátja, hogy milyen fontos időben elvégezni a feladatunkat...
És aztán később is volt még pár olyan, mikor a tanítványok megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek (!), mondván, hogy a tanárság az nem munka...én nem is értem, mit hittek, hogy hobbiból nyomom nekik éveken át a do-t?
Egyszer valaki azt is magyarázta nekem, hogy hát tök jó lehet egy ilyen tanárnak mint én, merhogy minden reggel otthon alszom nyilván. Haha. Nyilván. Éveken át jártam hétre-fél nyolcra tanítani és éveken át nyomtam le olyan sok órát egy nap, hogy este kilenc-tíz felé estem haza és igen, hétvégén is dolgoztam. Mindig dolgoztam. Ha volt egy kis időm, akkor fordítottam - kellett a pénz, kényszervállalkozó voltam.
Sose fogom megérteni, hogy az emberek honnan veszik, hogy a tanárság az nem egy szakma.

hétfő, január 02, 2012

the age of the NUF

Másodikáig még annyit eszem, amennyit emberileg lehetséges...


Akkor hát kezdődjék a NUF*.
Dének sok boldog szülinapot, na és persze a babáknak is: ma 15 hónaposak.








*Nagy Undorító Fogyókúra

vasárnap, január 01, 2012

"I don't need no politics"

Egyébként meg töredelmesen bevallom, hogy mióta nem lakunk otthon, egy kicsit sem foglalkoztat a magyar politika.
Nem is olvasok semmi politikait, mert nem akarok tudni róla egyáltalán és mondhatom, hogy politika nélkül élni csodálatos.
Régen mindig idegrohamot kaptam az egésztől, őrjöngtem a hírek hallatán, szétszaggattam a Demokratát, amit az apám a nyomdából hozott haza, hányingerem volt, ha megláttam Orbánt és a sleppjét a tévében, rosszul voltam a szánalmasan átlátszó szövegüktől, az egész ostoba orbánista szektától, a sok nyomorult vadmagyartól, most meg egyszerűen csak...nem érdekel.

csodás januári meleg

Egyszerűen muszáj beszámolnom róla, hogy tegnap szandálban mentem vásárolni: már megint vagy húsz fok van.

uncsi

Hogy milyen volt az elmúlt év? Felemás. Februárban meghalt az apám (ezzel azóta sem tudok mit kezdeni), voltam otthon kétszer is, voltunk a Szigeten, a babák nagy culák lettek, lassan már nem is lehet őket babáknak hívni,