Téli

Kész, vége, viszlát, nincs mit tenni: javíthatatlanul kiegyensúlyozott lettem.
Semmi bajom a hideggel, a hóval, nincs téli depresszióm, szeretem nézni bentről a szép, havas háztetőket, a hóesést, szeretek hazajönni és felmászni a dombra a hidegben, hogy aztán a kandallónál felmelegedjek (aka megpusztuljak a melegtől). Havat lapátolni is szeretnék, de azt nálunk Marci csinálja, mert állítása szerint állatira élvezi (mázlista vagyok, tudom).
Gondolom többet szentségelnék, ha vonatoznom kéne, de így, hogy tíz percre van a munkahelyem, asszem bármit elviselek.

nem tudja, tanítja

Dacára minden szívásnak és nehézségnek, többszöri kiégésnek és pályaelhagyásnak, újra meg újra rájövök, hogy én azért még mindig tanítani szeretek a legjobban és soha, semmilyen más munkánál nem éreztem azt, hogy van értelme annak, amit csinálok.

Three horrible facts

"Another brick in the wall"

Szerintem ennél nem nagyon lehet jobban összefoglalni az oktatás problémáit.

Léna különkiadás

A gyerekek már kb egy hónapja dzsúdó edzésre járnak, csodálom is, hogy Lénának most volt először balesete edzésen (Lénával mindig történik valami, nálunk ő az, aki leesik, elesik, betöri, eltöri, stb): valami dobást gyakoroltak és Marcus valahogy félig fejre ejtette és állítása szerint azóta is szédül.
Szegény Marcit kirángattam este fél nyolckor egy fizikus vacsoráról, hogy akkor hajrá, irány az ügyelet (állati boldog volt, gondolhatjátok).
Az orvos szerint kutya baja, de azóta is szédül azt mondja, amit nehéz elhinni, mert mint az őrült rohangál, ordít Marcikával és egyáltalán nem tűnik sérültnek, mindenesetre figyelni kell két napig, tegnap éjjel óránként felébresztettük (én ma ebbe majd' belepusztulok, ráadásul iszonyúan fáj a torkom), ma itthon maradt, hát remélem lassan nem mondogatja majd, hogy szédül.
Marcusnak ma így elemezte az orvosnál tett látogatást: az orvos azt mondta, hogy ilyen agyi mizériám van! Mid?! Hát ilyen agybajom!

"Akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta"

Marci ma elvitte a macskát az Állatorvosi Egyetemre, ahol megultrahangozták és azt mondták, hogy több szerve is tönkremenőben van a nyirokcsomókban lévő daganatok miatt és nagyjából még fél évet jósoltak neki. Sajnos elég sokat hány, meg megy a hasa és az amúgy is nagyon filigrán kis teste egyre apad.

Drága öreg cicám, mit csináljak majd nélküled?

nem tudja, tanulja

Ah, tegnap kaptam Neptun-kódot, nagyon izgulok.

nyakba akasztott történetek

Nem tudom hol tudnám hasznosítani (úgy értem milliós összegeket keresni vele) azt a képességemet, ahogyan szinte minden emberre és társas helyzetre azonnal és csalhatatlanul ráérzek: egy csomószor csak pár mondat kell valakitől és kb belövöm, hogy ő milyen ember milyen sztorival és néha magam is megrettenek, annyira bejönnek az (rá)érzéseim, egészen félelmetes ez a képességem tényleg.
Sikerült erre a tanári karra is ráéreznem egy pillanat alatt, mert basszus, itt tényleg mindenki folyamatosan tépi egymást, vitatkozik, összevész, acsarog, beszólogat, pofákat vág, jaj, rémes.
Nem győzöm becsukni a fülem, annyira kellemetlen a hangulat.

Slave to the wage vol.6521567989

Az élet aztán szépen megoldotta önmagát: az első munkás verzió jött be, úgyhogy szerda óta itt tanítok a gimiben; egész pontosan úgy áll a helyzet, hogy a gimis tanári van a folyosó egyik végén, a gyerekeim osztálya meg a másikon.
Az ötödik órától kezdve mindig aggódom ha valamelyik földszinti terembe vagyok beosztva, mert ha a gyerekeim meglátnak, amikor épp kint játszanak, hát...jó, maximum lelkesen dörömbölnek az ablakon, bár reménykedem benne, hogy ennél azért már fegyelmezettebbek.
A suli egyébként nekem kellemes meglepetés eddig, mert sokkal rosszabbra számítottam. Tanulni persze itt se szeretne senki, de az a kaotikus horror, amit egyes osztályokban tapasztaltam az előző suliban, az itt mintha nem lenne, bár van egy nagyon kemény csoportom, akik kevesen vannak ugyan, de kábé mindenki más szinten van, plusz valamilyen módon sajátos nevelési igényű.
Azt hiszem egyébként, hogy a jövő az bizony arról szól majd az iskolákban, hogy ezeket az (egyre növekvő számú) SNI gyerekeket a lehető leghatékonyabban integráljuk, úgyhogy már azon töröm a fejem, hogy ha a fordítás valamiért nem jön be (ezer buktatója van egy ilyen vállalkozásnak nyilván), akkor fejlesztő pedagógiát tanulok, amit, még ha nem dolgozom soha fejlesztőként, akkor is tök jól tudok majd hasznosítani a tanításban. Egyelőre viszont még mindig a sötétben tapogatózom: durva, hogy a tanárképzés nem terjed ki ezekre a problémákra (jó, tény, hogy én lassan húsz éve diplomáztam a főiskolán, remélem manapság legalább említés szintjén felmerül az SNI)
Azt változatlanul nem tudom elképzelni, hogy a tanárságból menjek nyugdíjba és még mindig főleg az a problémám, ami eddig is: az intrikus tanári kar; borzasztó hallgatni, ahogy egymás háta mögött suskusolnak, hogy neki ennyi órája van, nekem annyi, nem igazság és én különben is ennyit helyettesítek, ő meg csak annyit és azonkívül pedig rohadjon meg mindenki.
Mar most látom, hogy az egyik kollégától agyfaszt fogok kapni és ő nemcsak nagyon idegesítő, hanem az a fajta ember, aki azonnal elkezdi kígyó módjára rád tolni a feladatait - hosszú távon szerintem nekem ezekkel a dolgokkal lesz a legtöbb bajom. Az előző suliban azt hiszem sokkal jobb fejek voltak a többi tanárok. Egyébként összeszedve eddigi tapasztalataimat, úgy látom, hogy az általános iskolai tanári karok sokkal segítőkészebbek és összetartóbbak, míg a gimisek sokszor nagyon rátartiak. Hát mindegy, szerencsére főleg a szünetekben kell elviselni egymást...