Úgy tudom néha sajnálni magam, mikor ilyen kicsi vagyok és szerencsétlen, na meg szó szerint elanyátlanodott. Tegnap este végre kijött belőlem az óriási feszültség és bőgtem egy jót, míg zuhanyoztam (sajnos úgy érzem, hogy annyira tehetetlen vagyok a helyzettel szemben, hogy nincs más eszközöm) - nem tudok a családom előtt sírni, ez valami speciális vonás lehet nálunk a nőknél, bár nem feltétlen jó. (Az anyámat egyszer láttam sírni, már felnőttként, iszonyúan megdöbbentem.)
Eszembe jutott ráadásul a szörnyű, majdnem teljesen álmatlan éjszakám alatti szörnyű álmom is: az anyám meghalt, menni kell a temetésére, de én nem tudok/nem engednek/nem sikerül (ez nem világos így utólag) és csak zokogok, mint a záporeső.
Hogy értsétek is, miről van szó (bár kifejtettem ezt már részben, de akkor a konkrét panaszokkal együtt, ez meg a globális érzésem az üggyel kapcsolatban): az osztály, amiben a legtöbbet tanítok (aka minden nap, van, hogy kétszer is), úgy érzem, hogy utál, vagy legalábbis nem akar elfogadni, panaszkodik rám - és már a szülőket is bevonták ebbe a szuper hadjáratba - és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi a bajuk, sőt, arra se, hogy mi a megoldás. Szóltak, hogy ezt meg azt változtassam meg, bejöttek az órámra többször, oké, megváltoztattam amit kellett, állítólag jól, semmi hatás.
Pofákat vágnak, hülyeségeken röhögnek órán (úgy értem rajtam), nem köszönnek, bunkók, beszólogatnak és nem értem, hogy mit csináltam, amitől ennyire nagy az ellenségesség.
Nyíltan persze semmit nem mondanak - na én ettől meg egyszerűen hányok -, de csak úgy süt belőlük az elutasítás. Persze ahogy létezik zsigeri ellenszenv két ember között, úgy létezhet ez nyilván tanár-diák viszonylatban is. Azt képzelem, hogy az ilyesmit egy-két ember elkezdi gerjeszteni és aztán megdagad és egyre nő és a hangulat végül átragad mindenkire.
Gondolhatjátok, mennyire élvezem a tanítást, mióta ez megy. Próbáltam nyitni a szülők felé, írtam egy levelet és leírtam benne, hogy tudok róla, hogy panaszkodnak rám, igazgatóhoz mennek, stb, igyekszem változtatni a problémás pontokon és kérem, hogy ha bármivel gondjuk van, jöjjenek be, beszéljünk, stb. Egyetlenegy, bazmeg, egyetlenegy sem válaszolt. Innentől passz, hogy mit csináljak. A többi osztályban nincs ilyen gondom, soha még ilyesmivel nem találkoztam. Az valószínűleg nem segít egyébként, hogy én minden rezdülést megérzek embereken, az összes hangulatváltozásukat pontosan követem, na meg valójában egy mimóza vagyok és ez a két dolog így együtt, hát...nem segít a túlélésben, hogy őszinte legyek.
Vastag bőrt kell növeszteni egy tanárnak, mondaná mindenki. De nem biztos, hogy szeretnék úgy élni, hogy nap mint nap sugárzó utálat közepette erőltetek valakikre valamit, csak azért, mert elvileg ez a munkám.
Ezzel az erővel lehetnék kalauz is, hát nem?
Update: Hohó, dehogynem kaptam választ: ma érkezett. A szülők követelik benne, hogy részletesen mondjam el, hogy miből lesz a dolgozat, merthogy ők annyira aggódnak. Én nem is értem miért maradtam úrinő, de komolyan. Ez egyszerűen szörnyű és sajnos nem tudom hova vezet...
