slave to the wage aka furious anger

Épp egy szülőire várok, úgyhogy gondoltam elmesélem a tegnapot: két szülőire kellett volna bemennem egymás után, Marcival mindent megbeszéltük, ő megy a gyerekekért, én dolgozom, mindenki vidám, nagyszerű, remek, szuper. 

Nem is volt igazán rossz előérzetem, mikor az egyik szülőiről kijövet, háromnegyed hatkor felhívtam, hogy na, hogy megy, minden oké, gyerekek jól vannak, stbstb - mire döbbenten mondta, hogy hát izé, ő még az egyetemen van, jé, már ennyi az idő?

Hát...én azt hiszem még sose voltam ilyen dühös, mint akkor. Szerencsére a főnököm látta, hogy szétvet az ideg, mondta, hogy menjek a gyerekekért, majd megoldják valahogy. 

Mivel én fél órára dolgozom az ovitól, Marci meg ötven percre, ezért kézenfekvő volt, hogy én vágom magam taxiba és rohanok értük (hatkor bezár az ovi, de mázlinkra a takarítónők nagyon jó fejek és vigyáztak rájuk), de még most is ordítani szeretnék, ha eszembe jut az egész, mert egyszerűen elegem van abból, hogy én Marcival bejártam a világot a munkája miatt, költöztem ide, oda, amoda, költöztem terhesen, költöztem két gyerekkel, folyamatosan mindent háttérbe szorítottam azért, hogy ő dolgozhasson és akkor néha, nagy ritkán neki kéne odafigyelni, neki kéne háttérbe szorulni és nem, nem, ez lehetetlen. 

Ő persze váltig állítja, hogy paranoiás vagyok és mindenből ezt hozom ki, ami bizonyos szintig talán igaz lehet (szerintem nagyon ritka az a nő, aki soha nem húz mártírjelmezt), meg persze tényleg sokat segít ő azért (máshogy nem tudnék egyáltalán dolgozni, ez egyértelmű), de megőrülök attól, hogy az én legfontosabb pillanataimba - most történetesen az első néhány tolmácsolásba a szülőiken, ami azért elég stresszes - valahogy mindig csúszik valami jó nagy baki miatta. 

Szegény persze szánta-bánta bűnét, én meg kígyót-békát kiabáltam rá (ezeket utólag mindig nagyon bánom), aztán este kibékültünk, reggel megint összevesztünk, eh, nagyon nehéz ez a dolgozó anyaság. (Léna iszonyú cuki volt: mikor épp valamit rikácsoltam Marcinak, akkor halkan azt mondta neki, hogy szegény papa.)

Szülnöm kell egy budapesti nagymamát, nincs mese. 

anyasors aka hullafáradt

Marcus hajnalban többször sírt, meg puszit követelt, meg engem akart, én meg rettenetesen álmos voltam - ma van a rémes hetem, minden nap 10-12 órát vagyok bent - és morogtam, aztán persze rájöttem, hogy micsoda undok dög az, aki puszikérés miatt morog, így bűntudatosan (és akkor már boldogan, mert bármilyen helyzetben örülök, mikor valami törleszkedős biznisz van, nekem az nagyon fontos volt mindig) puszilgattam, aztán már az ágyamba visszatérve reggelig azon gondolkodtam, hogy mekkora szemét vagyok, hogy morogtam a puszilkodás miatt; most meg persze megdöglök az álmosságtól, mert önmarcangolás helyett inkább valahogy vissza kellett volna aludnom...és persze még mindig szarul érzem magam, mert minekazolyannakgyerek, aki nincs puszikész állapotban mindig, minden pillanatban, ugye. 

"They fuck you up, your mum and dad.They may not mean to, but they do. They fill you with the faults they had And add some extra, just for you. But they were fucked up in their turn By fools in old-style hats and coats, Who half the time were soppy-stern And half at one another’s throats. Man hands on misery to man. It deepens like a coastal shelf. Get out as early as you can, And don’t have any kids yourself."

És az milyen, mikor a nagymamám felhív és arról ordít velem, hogy miért nem hívom már. 

Szegény apukám, hosszú út vezetett az ő öngyilkosságához - és gyanítom, hogy vastagon benne volt az egész fiatalkora. 

Feljegyzések a változás-junkiek házából

Tegnap teljesen elszontyolodtam hazafelé a munkából, mert én egyszerűen megőrülök az állandóságtól. Én a változást - és a változás izgalmát - szeretem és az utóbbi években megszoktam, hogy változásból nagyon-nagyon sok van és most egyszerűen sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy most már mindig itt kell élnem-halnom, dolgoznom, léteznem. 

Mikor panaszkodtam Marcinak erről, akkor azt kérdezte, hogy vajon ha lenne egy házunk (amiről én ugye ezt gondolom), akkor is akarnék-e változást, mire azt feleltem neki, hogy nem, akkor soha többé nem akarnék semmit, csak bután vigyorogva ülni a ház teraszán. 

slave to the wage vol.56473829

Szerintem a főnököknek minden hónapban egyszer engedélyt kéne adni a beosztottainak, hogy gátlás nélkül sértegessék - vagy legalább igazat mondhassanak - mondjuk egy teljes napon át. 

Jó, tudom, minden összeomlana, ha az emberek elkezdenének igazat mondani, de ocsmány egy hetem van, nézzétek el, hogy egy bizonyos tekintetben szebb, igazabb világról álmodozom. 

Félév van, ezen a héten a bizonyítványokkal szopok, jövő héten a szülőiken fogok (haha, be is költözhetek szerintem az iskolába, minden estére jut egy szülői buli tolmácsolással este nyolcig százig).





PS.: Én komolyan nem értem, hogy ha négyig tart a munkaidőm, akkor a főnököm mér hívogat hatkor. Jó, nehéz neki megmagyarázni, hogy az ember nem dolgozik mindig, ő amerikai...

(s)iker meg hangosan ketyegő biológiai óra

Mindig akarok valami ömlengőst írni a gyerekekről - miközben ezt írom, Léna ütemesen puszilgat, ez is megérne egy külön bejegyzést -, meg olyan pöpec összefoglalót, amit mások szoktak, de nekem sajnos az ilyen nem megy, szóval elmesélem inkább, hogy már tök jól számolnak, egy csomó összeadást tudnak fejből, amit meg nem, azt a kezükön kiszámolják, meg aztán vannak szorzások is, amiket tudnak, mert Marci lelkesen matekozik velük, amióta kiderült, hogy állatira érdeklik őket a számok  - én ezt helyeslem, szerintem a jó matekosság az Univerzum szuper ajándéka. 

Az iskolában még novemberben bent voltam egy elsős matekórán és a gyerekek, hát izé, hogy is mondjam kedvesen...nagyon kis bénácskák voltak, én azt gondoltam már akkor is, hogy az én gyerekeim százszor jobbak négy évesen és láss csodát: vérszemet kapva pénteken hazahoztam egy elsős matek könyvet az iskolából és a gyerekek - különösen Marcika - kenik-vágják a feladatokat, csak néztünk, mikor az összes logikai feladatot csípőből megoldotta. Tök jó, remélem okosak lesznek mindig. 

Szeretném továbbá elmesélni azt is, hogy már megint rettenetesen szeretnék még egy gyereket. Nem értem én ezt a biológiai órát: amíg nem volt gyerekem, esze ágában sem volt ketyegni, most meg...persze az azért aggasztó, hogy mi van, ha megint ikrek lesznek, meg amúgy is öreg vagyok, Marci nem akarja, eh, reménytelen. 

Nem is értem mi van velem, de most pont olyan nagyon szeretném, mint mikor az ember nagyon éhes és enni akar; sose éreztem ilyet azelőtt. 

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Valamelyik nap a gyógyszertárban D-vitamint vettem a gyerekeknek és kértem a patikust, hogy mutassa meg milyenek vannak, mert a gyerekek nem szeretik mindet, nem mindegy milyet veszek. 

A fiatal gyógyszertáros nagyon ajánlgatott egy bizonyos fajtát és azt mondogatta végig, hogy mi is ezt szedjük és mi nagyon szeretjük, mi már teljesen vitaminfüggők vagyunk, folyamatosan hangsúlyozva a mi szócskát. 

Esküszöm, először arra gondoltam, hogy a mi a patikusokat takarja és naponta D-vitamin orgiákat rendeznek a gyógyszertárban. Csak nehezen, jóval később esett le, hogy a gyógyszertárosnak bizonyára van egy kisgyereke és ők ketten a mi...

Azt hiszem sosem sikerül beilleszkednem ebbe az édesanya* szubkultúrába. 

* Az oviban rendszeresen így szólítanak, megőrülök tőle

slave to the wage vol.456372829

Na tessék, kiderült, hogy hamis ígéretekkel csaltak engem a munkahelyemre: az interjún még viszonylag szabad nyárról meg nyáron otthon dolgozásról volt szó, ehhez képest most ott tartunk, hogy végig táboroztatnunk kell (ennek a felelősségétől már most égnek áll minden szőrszálam), a táborokat valakinek meg kell szervezni - azelőtt erre egy külön ember volt, akkor gondolom elég komoly feladat -; istenem, egy csuda lesz húsz órákat dolgozni, én mondom. Ráadásul a hosszú nyári tábor Balaton körüli biciklizés lesz, ami jól hangzik, de egy rakás, számomra idegen kamasszal mindezt, hát izé...megyek, böngészem kicsit az álláshirdetéseket. 

"nekem nincs apukám, anyukám"

Ma délelőtt, amikor az egyik matektanárnőnek tolmácsoltam, csengett a telefonja: a lánya hívta, hogy elmesélje hogy ment az egyik egyetemi vizsgája. Elszorult nagyon a szívem: én is mindig felhívtam vizsgák után az anyukámat. 

Nem tudok mit csinálni: elmondhatatlanul irigylem tőletek a szüleiteket. 

“Only on the Internet can a person be lonely and popular at the same time.”

Egy csomó (csúnya) dolgot mondanék a munkámról, a kollégáimról, na meg a főnökömről, de annyi blogban olvastam, hogy ettől rettegni kell, hogy paranoiás vagyok már én is (pedig régen tök nyíltan írtam mindenről és tudtommal soha senki illetéktelen nem talált meg). 

A zárt blogban nem hiszek, úgyhogy marad a gyerekblogolás meg a semmitmondás, hát izé. 

Szomorú vagyok, szeretem a(z én)blogot, a blog a pszichológusom - annak idején olykor életmentő is volt. 

fyi

Régebben azt gondoltam erről a blogról, hogy hosszúra nyúlt szappanopera, de valamelyik nap visszaolvasgattam egy keveset (sose szoktam, de most kerestem valamit) és megállapítottam, hogy a sokszor szélsőséges őszintesége miatt inkább, nos...nyomasztó - és meglehetősen hosszúra nyúlt - dokumentumfilm. 

"Jaj, Uram, engem bántanak. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek. És nekem kezeim ragadnak. Jaj, tele van a föld bélülről kukacokkal. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva. Jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad. S fáklyáját lefelé fordítja.

A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta. 

Mindig ez a két mondat jut eszembe arról, ahogyan az iskolában állnak hozzám, illetve ahogy viselkedem a többség elképesztően negatív kisugárzásának hatására. (Én kiegyensúlyozó típus vagyok: ha valaki hisztérikusan vidám a közelemben, akkor hirtelen nagyon szomorú leszek, a hatalmas pörgéstől és zsezsegéstől majd elalszom, a keserű gonoszságtól meg általában Teréz anya és Buddha gyermekének érzem magam.)

A (magyar) tanári kar valami döbbenetes: képzeljétek el a világ legkeserűbb, legrosszkedvűbb, leghitetlenebb, legsavanyúbb embereit összezárva (van egy-két kivétel, de sajnos tényleg ilyen kevés) és képzeljétek hozzá a hangulatot; remek, nem? És hiába minden, egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az egész annyira nagyon sajátosan magyar. 

Hogy semmi nem tetszik, hogy mindenki hülye, hogy minden és mindenki szar, hogy mindenki gyanús, hogy senki nem dolgozik és szenved annyit mint mi, hogy nálunk mindenki másnak jobb, hogy minket bántanak, de mi tudjuk, hogy jobbak vagyunk (bárkinél), hogy a nekünk tetsző dolgokról is csak utálkozó lekicsinyléssel beszélünk (ahogy gimnáziumi barátnőm mondta annak idején bármire, amit nagyon jónak gondolt: nem szar), hogy a tőlünk különböző emberek nemhogy elfogadásra, de csekély megértésre sem méltóak, hogy a világ egy ellenséges hely, ahol jobb, ha nem számítunk semmi jóra, mert végül szükségszerűen pofára esünk. 

Egyébként most, hogy újraolvastam, rájöttem, hogy valami hasonlóval tömte a fejemet az apukám is elég sok éven át. 

"Stop the world, I want to get off"

Igazából én borzasztóan utálom az életnek ezt a közönyét, hogy bármi történik, mindig megy tovább. Ha lelőnek egy csomó embert, ha valaki öngyilkos vagy rákos lesz, ha félholtra veri vagy megerőszakolja az apja, ha meghal vagy beteg lesz a gyereke, ha baleset éri és megbénul, ha szombaton dolgozni kell. 

Egyszer, még főiskolás voltam, amikor a Híradóban egy utcai kamerás felvételen megmutatták, hogy a Kazinczy utca környékén (hol volt akkor még Vigalmi negyed, haha. Tanárképző Főiskola volt meg Wichmann. Most már elég öreg vagyok, ezentúl az emlékeimet kell olvasgatnotok,) két sutyerák skinhead elhalad egy alvó hajléktalan mellett és egyszerűen főbe lövik. Puff. így, ilyen egyszerűen. Nem szólnak hozzá, nem látják az arcát, nem vitáznak, nem bunyóznak, nem rabolják ki, egy szót sem váltanak vele. Lelövik, mert miért ne. Mégcsak nem is a buli kedvéért, csak úgy, rutinból. 

Ez jut eszembe mindig, amikor le akarom kicsit állítani a világot, hogy gondolkodjunk el közösen legalább egy percre. 

Léna különkiadás

Lénával azt játsszuk, hogy én vagyok a kisbaba és ő az anyukám. 

Eleinte nagyon szépen gondoskodik rólam - előre megegyezünk, hogy még nem tudok beszélni - , puszilgat, simogat, ha nyüszögök nagyon édesen kérdezget: mi a baj, kicsim? édes drágám éhes vagy?, majd, miután egyszer egybefüggően nyivákolok vagy két percig és semmi nem tetszik, amit megoldásként javasol (tök ügyes egyébként: akar adni enni, inni, akar felolvasni, meg felajánlja, hogy kakiljak), akkor egy kis iszonnyal az arcán de mégis valahogy tárgyilagosan megkérdezi: nem lehetne inkább, hogy már tud beszélni?

Első nap a isibe

Marcika fél ötkor zokogni kezdett, mondván, hogy nem tudja elrendezni a párnáit - naná, hogy nem tudtam visszaaludni, így kínomban fél órával előbb már a munkahelyemen voltam, tízkor meg már a torkomnak is ugrott a főnököm, hogy hol vannak a szünidei feladataim (beszopta, mert már a szünidő előtt kész voltak. Már egy ideje nem szeretem a főnököm, de ezt csak nektek titkosba mondom.) 

Rémes nap lett volna, csak az mentette meg, hogy délután volt egy míting (a főnököm míting junkie, mondtam már? Épp azt tervezgetjük, hogy időnként egy-egy random bokorból előugrunk meglepetés mítinget rendezve neki bárhol, ahol éppen jár) és találkoztam a társiskolák koordinátoraival (havonta jó, ha egyszer találkozunk, már megint magányos munkám van, úgy tűnik, ez a sorsom, hümm), tök jó fejek, úgyhogy jót röhögtünk, panaszkodtunk, aztán mingyár jobban is voltam, bár elájulok az álmosságtól, elhullok szerintem mingyár (dehogy hullok: a gyerekeket valakinek le kell fektetni).

Itthon frissen gyorsan muffint sütöttem, teregettem, fociztam Marcikával, csipeszeket rakosgattam Lénával (őőő, nem értem én sem, ne kérdezzétek mi ez), mekkora szupernő vagyok, hé. 

happy new aka "receive with simplicity everything that happens to you" aka "veszélybe kerül, de megmenekül"

Nem tudok én hosszú magyarázósokat írni - ti meg nem szeretitek az olyat elolvasni úgyse -, úgyhogy csak gyorsan mesélem, hogy mekkora isten barmai voltunk tegnap: épp hazafelé jöttünk Debrecenből, mikor leesett az a bizonyos beígért ónos eső (én nem tudom mi mit képzeltünk...hogy majd később jön, hogy nem olyan lesz, vagy valami ilyent) és sok kilométeren át hússzal csúszkáltunk, míg elértünk egy benzinkútig, ahol megálltunk vagy két órára, majd utána rémülten hetvennel mertünk csak hazajönni (valószínűleg lehetett volna gyorsabban is akkor már, de kikészültünk addigra), így mindössze hat óra volt az amúgy két órás út. 

Borzasztó volt, felváltva kaptunk idegrohamot, amikor épp Marci volt soron, én már el is képzeltem, hogy annyira bepánikol, hogy le kell ütnöm és tovább vezetnem, de aztán szerencsére valahogy összeszedte magát. 

A gyerekek egyszerűen fantasztikusak voltak, én nem értem hogy lehetnek ennyire jó fejek: egyetlen mukk nélkül csinálták végig a mi idegrohamainkat, meg a hat órás utat (pedig éjfélre értünk haza, teljesen jogos lett volna, ha hisztiznek), hihetetlen mázlink van velük is, tényleg. Meg persze ezzel az egésszel is mázlink volt, láttunk egy rakás balesetet, helyszínelést, korlátra csavarodást, rémes volt, tiszta trauma, most is remeg a lábam, ahogy elmesélem. 

Nagyon jó lecke volt sok szempontból (nekem vezetésből is, hehe), de azért még sosem szégyelltem magam ennyire az ostobaságunkért és hogy a gyerekeket kitettük ilyen nagy veszélynek; szóval az egyik újévi fogadalmam, hogy ezentúl mindig komolyan veszem a meteorológusokat (az anyukám egy volt közülük, ráadásul). 

Meglepő módon ekkor azért jobban féltem (meg mikor 94 táján a Sziget után lábon akartak lőni minket valami kedves úriemberek és végigkergettek a Szentendrei úton), de borzasztó volt tényleg, sose csináljatok ilyet. 

Tudom, azt akarjátok, hogy pozitív legyek (egyébként épp a nagy optimizmusunk miatt nem fordultunk vissza tegnap), szóval elmesélem itt a végibe, hogy nagyon tetszett az a lelkemben ébredő erős sorsközösség érzés a vészvillogós konvojjal az úton: ha megfelelő mértékben lennék magyar, gondolom ezt kéne éreznem a Himnusz alatt is.