nyavalygás, mi más

Majd kirándulunk otthon is.

Hova? Békéscsabára?

Hát, ott van Szentendre...

Meg Orbán Viktor is. Orbán Viktor is ott van.

Hú, tényleg. Fúj.

Kicsit jobban vagyok - meg valahogy kicsit rosszabbul -, azt hiszem azért, mert elkezdtem pakolni, bezúztam a gyerekruhák nagy részét. (Most az a terv, hogy szegény Marci kétszer fordul a kocsival - egy út 12 óra, hogy tudtuk mi ezt a gyerekekkel lenyomni télen, elképesztő -, mi meg hárman repülünk majd (a repülőtéri nehézségeket most inkább nem szeretném elképzelni).

Szerintem ez az egész nálam gyászreakció minden egyes költözésnél - tudom, már unalmas, hogy folyton meg akarom fejteni, miért érzem magam szarul a kilencszázhuszonötödik költözéskor, pedig tulajdonképpen pofonegyszerű -, teljesen el vagyok kenődve, nincskedvemhazamenni nincskedvemhazamenni nincskedvemhazamenni. 

Marci szerint rosszul csinálom, mert lelkesednem kéne a jó dolgokért, amik otthon várnak (melyek ezek?) - persze nálunk az a felállás, hogy nekem mindig mindentől jól kell lennem és akkor Marci is boldog; ha a gyengeség bármilyen jelét mutatom, akkor fel van háborodva, eh, nem jó ez így.

Otthon egyébként egy csomó félelmetes dolog van: például a munkakeresés, ami öt év nemdolgozás után bizony aggasztó, meg persze rettegek attól is, hogy nyilván már agyhalott lettem, a múltkor sem jutott eszembe az összes határozott névelős szabály, hiába, aki nem tudja, az tanítja.

majdnem post

Ha nem lenne spleenem, most megírnám IKL bejegyzésének a tanár verzióját; ugyanis Magyarországon tanárnak lenni is borzasztóan szar, a közoktatásban meg pláne, régóta akarok erről beszélni, mert még sose láttam tanárblogot, pedig nagyon érdekes lenne elmesélni egy-két dolgot a tanárságról, meg a közegről, amiben a tanár tevékenykedni kényszerül. Én meg ugye a tíz év alatt, amíg heti hatvan órákat nyomtam, tanítottam mindent, ami él és mozog, tanítottam felnőtteket, gyerekeket, kamaszokat, tanítottam nappalin, estin, nyelviskolákban, adtam magánórákat, voltam bedolgozó nyelviskolában, sőt, betársultam egy saját nyelviskolába is egy darabig (mármint hogy ketten voltunk a főtanárok meg a tulajok és a marketingszakemberek. Azóta tudom, hogy a világon mindenki bolond.)

De most nincs kedvem ezt hosszan fejtegetni - nem tudom mi van velem, halálosan enervált vagyok, alig bírom elviselni magam, rémes, de nyilván a költözés miatt, olyankor mindig rámjön valami kattanás -, szóval ez csak egy lábjegyzet, hogy majd egyszer ezt el kell mesélnem.

words (don't) come easy

Tényleg elért a szokásos évi blogger spleen: ha írni akarok valamit, rögtön jön a gondolat, hogy most minek erről beszélni? meg ki a fenét érdekel ez vajon?

Ha valakinél kommentelni akarok, rögtön jön a gondolat, hogy minek mindenbe belepofázni? és ugyan kit érdekel, hogy én mit gondolok erről? 



PS.: A blogger spleenhez rendes spleen is tartozik persze és az valami ilyesmi. Minden olyan hiábavalónak tűnik pár napig (néha hétig), aztán elmúlik. Nyilván ez is a szar hormonoktól van. Na meg a tudat játéka, ugyebár.

La Blogger

Ezt kaptam a névnapomra, úgyhogy most nem értekezhetek arról - amiről egyébként eredetileg akartam -, hogy mennyire unom a blogolást.

(s)iker vol.56348912445

(Léna és Marcika a tengernek integetve): Pápá tenger, mi elmegyünk. Lejár a parkolás.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.354678239

Az a baj, hogy ha túl jó zenéket hallgatok, akkor ilyen* leszek, ami rengeteg energiát emészt fel. Cseles dolog ez a futás: az egész egy nagy vékonyjég. Folyamatosan lazítani kell, mert ha bármi is befeszül, akkor az ember túl sok energiát használ és fáradni kezd, ugyanakkor ha túl laza vagy, összeesel. 

Aztán nagyon kell figyelni befelé, de nem annyira, hogy elkezdj megdögölni és hallgatni az azonnal meg akarok állni, elég volt, fáradt vagyok, fáj hangokra, mert olyankor el kell kezdeni nézni a tájat, meg a sétálókat meg a többi futót, meg a kutyákat, szóval egyszerre kell összpontosítani befelé meg kifelé is, kemény meló.

* szerettem ezt a filmet és Brad Pitt igazán meggyőző ősbunkó, mondjuk bevallom, nem nézek ki belőle sokkal több agyat amúgy sem, bár Angelina Jolie nem tűnik agyhalottnak - ugyanakkor ronda tetoválásai vannak és egy pisze orrú férfival él együtt, hümm, nehéz ezt megítélni ezek fényében.

(s)iker vol.6758234901

Mivel állatira irigylem a szorgalmas blogger anyákat, akik mindent pontosan feljegyeznek a gyermek fejlődésével kapcsolatban, meg leírják a cuki kis mondataikat (na jó, egy csomó mindent én is írok, csak nem ide), meg hogy hogy nézett, mit evett, mivel játszott, ezért valamikor elhatároztam, hogy én is írok ilyent. 

De sajnos én egy hebehurgya nőszemély vagyok és a részleteket nem szeretem, ezért valahogy mindig az akart a kezemre jönni - vagy a billentyűzetre, na, értitek -, hogy mindent tudnak. 

De most komolyan, ezt nem tudom cifrázni: mostanában elkezdtek énekelni (ezt nagyon vártam már, de tudtam, hogy ők mindent nagyon későn kezdenek, ezért türelmes voltam), meg aztán a puszit adok a legújabb szokásuk: ha egy kicsit bemegyünk a szobába nélkülük, akkor is puszival kell búcsúzni arra az öt percre, ez mennyire cuki.  És persze állati jó kis körmondataik vannak, tudják kívülről a millió meséjüket (muszáj is, az anyukájuk egy olvasásfrík, mint tudjuk).

És aztán meg egyre többet játszanak együtt, meg beszélgetnek, okoskodnak, oktatják egymást, nagyon vicces hallgatni. Lénával Marcika helyében nem mernék packázni: a múltkor ugye mutattam hogy sikít, ha szerinte nem megfelelő bánásmódban részesül...persze ők még kis ösztönlények, úgyhogy Marcus a vitás kérdéseket nagy pofonokkal dönti el általában, szóval van sírás is rendesen.

Meglepő, de hamarosan három évesek lesznek, elhull a virág, eliramlik az élet, Léna jele körte lesz az oviban, Marcusé falevél - na, egész sokat írtam végül.





PS.: Ó, igen és elkezdtek szemtelenkedni. Beszélek hozzájuk - kérek valamit például, valami olyat, amihez nincs kedvük - és azt mondják mélyen a szemembe nézve, hogy nem hallom. Hú, elég vérlázító, én egyelőre igyekszem hosszas lelkifröccsel leszoktatni őket, bár lehet, hogy pont annyit ér, mint a kamaszoknál a sok szentbeszéd.

I've got you under my skin

Már megint (még mindig) sokat gondolkozom az anyák beszűkülésén, meg hogy az embert nyaggatják, hogy legyen a régi önmaga, beszéljen okos és vicces dolgokat, írjon róluk blogot, stb. 

De hiába: nem tudod már teljesen leválasztani magad a gyerekezős énedről és viccelni meg okos dolgokat mondani a régi önmagadként, nem, te nem vagy a régi önmagad, nem is leszel soha többé, te bizonyos értelemben elmúltál és jó ideig csak a gyerekeiddel együtt vagy értelmezhető és nagyon sokáig üresnek és csupasznak és kívülállónak érzed magad a gyerekeidről leválasztva, a régi önmagadat keresve. 

Szerintem nagyon hosszú idő, mire az ember újratanulja az életet gyerekekkel és aztán fokozatosan távolodva tőlük - de ugyanolyan már sose lesz semmi, hiába is kérik ezt számon az anyákon.

ahogy a dolgok vannak

Öt nap alatt nagyjából 1500 kilométert tettünk meg: első nap Cortonába mentünk, második nap Sanminiatóba és a nem túl izgalmas Castelfiorentinóba, harmadik nap végigrohantunk Cinque Terrén (maximum fél óránk volt minden faluban, de legalább már tudjuk, hogy hova kell majd visszamennünk), negyedik nap elmentünk Sienába és Monteriggioniba, ötödik nap pedig a nekem kicsit hátborzongató Genovába. 

Csináltam vagy ezer képet, majd ha lesz erőm meg időm, akkor feltöltöm, megmutatom, szeretem a fényképeimet (ti persze lehet, hogy nem, dehát ne feledjük, a blogírás elsősorban az én szórakozásom).

Most félálomban járkálunk a dögmeleg lakásban (Marcika kemény tempót diktál: fekvés tízkor - tehát nekünk egy-kettő körül, mert ugyebár a szülőknek is kell egy kis saját élet -, kelés hétkor); majd esetleg tíz év múlva kipihenjük ezt a túrát. 

Nemsokára jönnek a tesómék, gondolom velük is kirándulunk majd kicsit - bár már elutazgattuk a vagyonunkat -, egyébként meg a tengerezés és kevés kirándulás a további terv; tudom, hogy a tengerezést sokan szeretik, de nekem még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért jó ötven fokban a napon heverni, dehát én egy fura figura vagyok.

Ja, teljesen elképesztő módon a gyerekek kijártak már egy intézményt, többé nem bölcsisek és, hogy ezt megkoronázzák, ma elkezdtek lelkesen bilizni, érdekes, pont úgy csinálják ezt is, mint a beszédet: több mint két évig szinte semmi, aztán hirtelen ilyeneket mondanak, hogy a tücskök sürgősen ciripelnek.

"De jó a dió!" fütyül a rigó. Vidám dala száll: élni, jaj de jó!"

Nyaralunk. 

Úgy csináljuk, hogy hajnalban kelünk, elrohanunk a bölcsibe, a gyerekektől könnyes búcsút veszünk (bár az utóbbi két napban nem sírt senki, ez csodás), aztán végigrohanunk Toszkánán, majd délután vágtatunk a bölcsibe, esetleg még elmegyünk a tengerhez, hazajövünk, fürdünk, vacsorázunk, elájulunk. 

Vannak állati jó képeim ám.

PS: Bocsánat mindenkitől, akinek nem válaszolok, ígérem, hamarosan írok. 

Egy kis gyerekblog: tegnap Léna pont így sikított (3:18-tól), mikor elvettem a ceruzát amivel a szeme felé bökdösött. Nagyon megdöbbentő volt.

" Könny csak az italom, kenyerem a bánat"

Mondtam már, hogy ki nem állhatom az öngyilkosokat?

ahogy a dolgok vannak

Bevallom, rájöttem, hogy miért vagyok ingerültebb a szokásosnál: azt figyeltem meg tegnap meg ma reggel, hogy Léna megint extrán sokat sír és elképesztően nagy hangja van (remélem egyszer operaénekesnő lesz belőle), meg nagyon kitartó: Marcust sokszor le lehet beszélni a hisztikről, Lénát szinte soha, eszméletlen makacs. (Ezt már a bölcsis nénik is mondták. Állítólag néha kitalál valamit és képtelenség lebeszélni róla, mittudomén, néha nem hajlandó ebédelni menni, meg ilyenek)

Emlékszem, mikor először vittük őket a gyerekorvoshoz és Léna az oltás után beleordított a fülébe, akkor torz grimasszal mondta, hogy mindig őt etessük először (itt még súlyos logisztikai problémáink voltak, aztán még súlyosabbak lettek, mikor kiderült, hogy nincs olyan, hogy valaki először eszik, mert mindenki egyszerre kel, egyszerre követeli a kaját és egyszerre eszik). 

Szóval Léna sokat és hangosan sír, én meg rosszul viselem. Persze isten tudja mi volt előbb, hogy én vagyok nagyon fáradt (nagyon fáradt vagyok, tényleg, azt érzem, hogy teljesen kimerültem, pedig most jön a nyár java: egy hét múlva vége a bölcsinek, két hónap non-stop gyerekezés költözéssel egybekötve, juhúj) és eleve ingerültebb és Léna ezért sír sokat, vagy Léna sokat sír, mert...ennek sok oka lehet, például képtelen megszokni a bölcsit (ma reggel is óriási cirkuszt rendezett szegény), meg meleg van (pokoli meleg van, drága, drága amerikai légkondi, hiányzol), meg kisgyerek és a kisgyerekek sírnak, mint tudjuk.

Aztán az is van még, hogy a családom mindig kitalál valami olyat, amivel nehezítik az életemet: még jó, hogy most nem Amerikában vagyunk, mert lehet, hogy haza kell mennem pár napra, vagy, ha szerencsém van, akkor csak Rómába, a nagykövetségre, bár nekem gyanús, hogy a nagykövetségen sem szeretnek dolgozni és az is bezár egész nyárra, mint Olaszországban sok minden.

French children don't throw food. Parenting secrets from Paris

Tehát akkor lezárnám azzal az előző nyekergéseket, hogy nyilvánvalóan gyes-neurózisom van és mennem kéne kapálni, meg nekem amúgy is jobb, mint Medve Gábornak, na.

Amúgy meg folyton akarok írni a Nem harap a spenót című könyvről, de soha nincs erőm (most sincs), de azért azt szeretném felidézni, mikor a nő megszüli az ikreit és így mesél a kezdeti időszakról: az óriási zaj és a testrészek kavalkádja miatt úgy érzem, mintha többen lennének kettőnél (...) Négy hosszú nap után hazaengednek bennünket a kórházból. A fiúkkal otthon épp csak egy kicsit könnyebb az élet. Esténként órákig üvöltenek. Még mindig úgy érzem, mintha többen lennének kettőnél.* (...) Egyik nap csengetnek. Egy pszichológusnő érkezik, akit a környékbeli PMI-iroda küldött. Az a dolga, hogy ikerszülések esetén meglátogassa az anyákat, ami tapintatosan kifejezve nyilván annyit jelent, hogy meg akar bizonyosodni: nem kaptam-e idegösszeomlást.** (...) Amikor egy hónapja már szinte semmit sem aludtunk, Simonnal olyanok vagyunk, mint a zombik. Kénytelenek vagyunk igénybe venni a Fülöp-szigeteki bébiszittert és az ő unokatestvéri és baráti körét. A végén már négy nő is besegít***, gyakorlatilag mind a huszonnégy órát lefedő műszakokban. Az összes pénzünk elfolyik, de legalább néha alszunk. Kezdem úgy látni az ikreket szülő anyákat, mint üldözött kisebbséget  - mint mondjuk a tibetieket. (...) Többnyire úgy nézek ki, mint egy lebunkózott állat. (...) Annyi bébiszitter van körülöttem, hogy inkább mellékszereplőnek, mint dívának érzem magam. Biztos vagyok benne, hogy  a fiúk nem tudják, a sok nő közül melyik az anyjuk. (...) Az új életünk tele van szélsőséges érzelmekkel. Simon kimerülten és reményvesztetten botorkál, közben néha odaszúr nekem egy passzív-agresszív megjegyzést:-Talán tizennyolc év múlva egy kávét is megihatok.- Hosszasan ecseteli, milyen rettegés tölti el, amikor a házhoz ér és bentről meghallja a gyerekek sírását. (...) A sok sírás és panaszkodás közepette azért vannak reménykeltő pillanatok is. Azonnal jókedvem támad, amikor Leo öt teljes percen át derűs és nyugodt. (...) A barátaim azt mondják, hogy azoknak a szülőknek a körében, akiknek ikrei vannak, magas a válási arány. Fogalmam sincs, hogy ez statisztikailag igaz-e vagy sem, de nagyon is értem, miért terjed ez a pletyka. Az ikrek születése utáni hónapokban Simonnal folyamatosan veszekszünk. 

Ezt az ikres részt azért idéztem, mert őszinte és vicces, szeretem az ilyent, tudjátok. 

Jó könyv, olvassátok el - nem végig ikres, ez igazából már mellékszál - , majd egyszer még beszélek róla, ha lesz erőm és kilátok a neurózisból. (Ja, egyébként Isolde ajánlotta egyszer egy kommentben valakinek, nekem meg megtetszett a téma és gyorsan megvettem és elolvastam.)

*ez nekem is a mániám, szerintem egy ikerpár nem két gyerek, hanem négy

**Amerikában ezt úgy csinálták, hogy a biztosítótól folyton hívogatott egy nő és depresszió tesztet vagy mit csinált velem telefonon keresztül (akkor még nem voltam depressziós, haha)
***ha ez tényleg igaz, akkor mi büszkén verhetjük a mellünket, hogy ketten is megcsináltuk

kieg. az előzőhöz

Elmentem futni, hogy majd jól kifutom az ingerültséget, erre tessék, kiment a bokám és az mp3-lejátszóm megint lemerült, mert véletlenül bekapcsolva hagytam, eh, rémes ez a mai nap, legyen már vége.

Míg idegbajosan bolyongtam kicsit futás után, azon gondolkoztam, hogy az anyasággal kapcsolatos irreális elvárásaimról márpedig az anyám tehet: az anyám, aki már-már nem is emberi módon volt erős, akinek eszébe se jutott velünk barátkozni (tudjátok, van ez a trend, hogy legyünk a gyerekeink barátai, hát, szerintem ne legyünk, azzal csak összekeverednek a szerepek és teljesen félrecsúszik a viszonyunk. Láttam sok ilyet: senki se értette, hogy pontosan mit és hogyan kéne csinálnia, aztán tele volt az egész kapcsolat hazugsággal és tiszteletlenséggel meg kijelöletlen határokkal), de ennek ellenére pontosan tudtuk, hogy bármivel fordulhatunk hozzá és mindig ott lesz a bajban igazi bástyaként még felnőtt korunkban is, ugyanakkor pont ez a bástyaság, ez az, ami nekem nehézzé teszi, hogy megfeleljek annak a szerepnek, amit megtanultam tőle: mert az anyám soha egy könnycseppet nem ejtett - én mindig annyira meg vagyok döbbenve, ha a barátnőim vagy Marci mesélnek az anyjuk kiborulásáról; hát nálunk ilyen soha nem volt, el sem tudom képzelni milyen lehet egy bármilyen gyengeséget mutató anya -, mindig derűsnek tűnt, vicces és kedves és érdekes volt, soha nem ijedt meg, nem aggódott, nem panaszkodott, elképesztően kemény fából faragták; túl kemény fából, azt hiszem.

Meg még azon is gondolkodtam, hogy utálom ezt a megfejtési kényszeremet, hogy ha rossz a kedvem, akkor ások egy csomót, hogy vajon mitől, ahelyett, hogy megvárnám, míg eltűnik. Kit érdekel, hogy miért van? Jó, nem, helyesbítek: miért kell MINDIG az okokat kutatnom? És miért hiszem, hogy okosabban megoldom, ha tudom valaminek a miértjét?

Aztán persze ez az öngyilkosság téma is foglalkoztat; amikor az apám meghalt, akkor meggyőződésem volt, hogy nekem a legjobb az olvasásterápia: az régen is bejött és tudom magamról, hogy ha olvasok egy jelenségről, történésről, akármiről ami nyomaszt vagy problémás vagy fáj, akkor nagyon jól fel tudom dolgozni. Vettem is ilyen öngyilkosos könyveket még Amerikában, de valahogy egyszer csak mindeggyikkel eljutottunk istenhez, én meg nem akarok istenhez jutni, nem értem egyáltalán az istenhez jutást, sose értettem.

Egyébként bevallom, nekem az is felfoghatatlan, hogy sokan akkor térnek meg, amikor valami nagy baj történik velük. Nem értem. Nem olyankor kéne végképp letenni arról, hogy isten segít vagy - csak halkan merem hozzátenni -, hogy egyáltalán létezik? Szóval nem, én nem tudok istennel mit kezdeni, én egyedül dolgozom, meg van még pár kedves külső segítőm, de hogy egy láthatatlan hatalommal vitassam meg az apám erőszakos halálát és esetleg arra jussunk, hogy annak valamiféle örömteli célja volt...hát izé. Nem, inkább nem, köszönöm.

Aztán könyvek helyett próbálkoztam netes oldalakkal, de mind ordas közhelygyűjtemény volt, egy darab személyes élményt nem találok sehol, persze nyilván nem magyar oldalakat kéne olvasgatnom.

És hogy ezt most miért mondom? Nem tudom, valahogy meggyőződésem, hogy ez a feldolgozatlan gyász is hozzájárul a rejtélyes rossz érzéseimhez mindig és akarok vele valamit kezdeni.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit. vol.7685943234"

Az milyen utálatos, amikor hiába vagyok délutánig szabad, mégis reszketős idegbetegség gyötör egyfolytában és türelmetlen vagyok és kiabálok és gyűlölöm magam emiatt. Van aki megoldja az anyaságot az ilyen bűntudatok nélkül? Pedig tényleg annyira nagyon cukik és viccesek és nem problémásak egyáltalán, én meg sárkánykodom, hát rémes figura vagyok egyszerűen.

Engem annyira zavar, hogy superhero és csilingelően vidám és angyali viselkedést várok magamtól és folyamatosan csalódnom kell, emiatt persze állandóan kalap szarnak érzem magam és meggyőződésem, hogy a gyerekeim lelki sérültek lesznek, amikor ideges vagyok és undok, persze józanabb pillanataimban pontosan tudom, hogy ez nevetséges és hogy mindent teljesen jól csinálok és hogy miért ne lehetnék néha én is türelmetlen, de valahogy mindig ott lappang ez az undok, fullasztó bűntudat is. (Persze világos, hogy mindenről a szar hormonok tehetnek: nem lehetne úgy, hogy amikor az ember párban él, akkor minden második hónapban a pasi menstruál? A terhességet ugyanígy akartam volna: a felénél átveszi a férfi. Nekem végig borzasztó volt, igaz a legelején jobban hánytam. a végén meg szülni kellett (és akkor is hánytam még), hát izé, fene tudja melyik rész lett volna jobb szegény Marcinak...)

Ez elmúlik valaha, vagy ilyen típus vagyok, nyugodjak bele? Vagy csak nincs önbizalmam? 

Olyan utálatos ez is, hogy az embernek fogalma sincs, hogy jól csinálja-e a dolgokat, hogy nincs semmi visszajelzés, hogy egyetlen anyát sem ismerek, hogy senkinek nem tudok beszélni ezekről a dologkról, eh, már megint csak az derül ki, hogy iszonyú magányos vagyok, persze, itt van Marci, de egyrészt egy csónakban evezünk, meg amúgy sem akarom gyötörni ezekkel a dolgokkal, a férfiak úgyis mindent megoldani akarnak, a nyavalygás hallgatása nem megy jól nekik. Nem tudom, nem jó azért ez a külföldi élet, mindig csak az derül ki. Annyira borzasztóan egyedül van az ember itt mindennel, még akkor is, ha nem, értitek; vagy nem.

Egyébként meg persze, hogy magányos vagyok, tegnap este is elfogott a borzasztó ősmagány, úgy felhívtam volna az anyámat - és nem "vagy valakit", nem akarok csak úgy, valakivel beszélni, én nem "csak úgy" beszélni akarok, én érdemben akarok beszélni -, dehát.

"My sweet prince, you are the one"

Van egy ismerősöm a Facebook-on, tulajdonképpen háromszor ha találkoztam vele, ő is ilyen zenekari csaj volt vagy száz évvel ezelőtt, onnan ismerem. 

Valamelyik nap megváltoztatta a kapcsolati státuszát és mivel én alapvetően Miss Marple vagyok, azonnal kíváncsi lettem az új pasijára, nosza, megnéztem gyorsan.

A fickó háttérképe vagy kezdő képe (vagy fogalmam sincs magyarul hogy hívják a profil kép hátterét), szóval ez a bizonyos kép az Auschwitz-i koncentrációs tábor bejáratát ábrázolja a jól ismert Arbeit Macht Frei felirattal, a srác profilképe pedig Hitler.

Ennek a bizonyos lánynak három gyereke van, szerintem már negyven fölött lehet, persze egyszer már elvált, én meg elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire nagy bajban vannak a nők, te jó ég? Tényleg ilyen férfiak a szerelmeik (a csaj elhelyezett pár szerelmesen egymásra nézős képet is, úgyhogy Hitler mellett ott figyel a romantika azért)? Azóta se térek magamhoz.

Amúgy meg ez a sztori csak ürügy volt, mert nem mertem csak úgy natúrba még egy albumot az arcotokba tolni, de most már előrukkolok vele, itt van, tudom, hogy tömény ez a sok fénykép, de aki nem akarja, ne nézegesse, nohát.

btw képek

Itt egy újabb adag Toszkána, ha már ilyen mutogatósban vagyok. A közepét meg a végét kell nézni, mert azt még nem mutattam. Mondjuk lehet végig is, mert újra is jó. Na.

közös képek

Nagyjából ennyi közös képünk van - én inkább fotózni szeretek, mint pózolni.

"Minden halandó. Az öröklét csak anyáknak adatott meg."

Hát, ha ez tényleg porontyos kommentek összeollózásából született, akkor rettentően nagy a baj a netező kismama fejekben - és tényleg egy kicsit sem vicces pont azért, mert egy rakás ilyen nőt ismerünk - mármint én csak neten át, de ott ezek mindennaposak -, ó jaj.

Itt pedig érdemes a képet megnézni, tejóég.

(s)iker vol.56743289

Marcus reggel sejtelmesen Lénára nézett, majd hirtelen diadalmasan felkiáltott: Ikertestvérek vagyunk!

ahogy a dolgok vannak

Az mp3 lejátszóm lemerült a futásom felénél, először pánikba estem, mert hát zene nélkül futni maga a pokol, de aztán kitaláltam magamnak egy kibírós játékot: végigzongoráztam életem legborzalmasabb élményeit, mondván, hogy ha azokat is kibírtam, akkor bármilyen távot lefutok (zene nélkül is), nohát. Egész jól működik, próbáljátok ki. 

Aztán az is volt, hogy reggel helyettes bölcsis nénik voltak és Marcusék magukon kívül sikítottak, úgyhogy ismét remekül érzem magam; az egyik bölcsis néni karja agyon volt tetoválva és újfent megállapítottam, hogy nekem a tetoválás a bizonytalan, végtelenül unott embert szimbolizálja, akinek fogalma sincs mit kezdjen az életével, ezért rajzoltat magára valamit, ahogy annak idején a füzetébe firkált egy baromi unalmas kémia órán - szóval megértettem a gyerekeimet, amiért annyira nem tetszett nekik a bölcsis néni, én se akarnék annyira egy firkált karú emberrel játszani.

Meg aztán még azon is gondolkodtam, hogy mi ez a vonzódás az öregeknél a növényekhez? Akkorra az ember már az állatokban is csalódik, vagy mi?

És még egy fontos: egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az ilyen Marilyn Mansonok és Robert Smithek is léteznek kedden délelőtt, meg elmennek a boltba briósért és befizetik a villanyszámlát, meg vesznek sminkleomosó vattát - nekik az fontos kellék - és egyáltalán: nincs néha elegük a pózból, amit nyomnak (vagy nyomni kényszerülnek, ki tudja ennyi év után)? 

 Vajon Robert Smith otthon kínai papucsban meg nylon suhogósban járkál amikor senki nem látja? És ha igen, akkor nem látja-e kívülről, hogy egy bizonyos koron túl ez az egész rocksztárosdi borzalmasan nevetséges? Vagy pont ezért sosem szabad suhogósra váltania, meg smink nélkül villanyszámlát befizetnie? Hogy véletlenül se essen ki a szerepből, hogy semmiképp ne lássa magát kívülről? El lehet énekelni ezt* hitelesen, ha néha klottgatyában hamburgert eszel? Egyáltalán, önazonos vagy-e, elhiszed-e magad igazán, ha néha hamburgert eszel klottgatyában és befizeted a számlákat? Lehet egy sima, hétköznapi emberes kedd délelőttöd, ha te vagy Marilyn Manson?

Igenis, nagyon fontos kérdések ezek, most mit néztek.

A fentieken kívül pedig azt is szeretném tudni, hogy lehet-e olyan kisfiú sortot kapni, amire nincs nagybetűkkel ráírva, hogy BEACH LIFE meg Everlast 65748329, meg ilyen izék. Fel nem foghatom, hogy miért kell bármit ráírni ezekre; szerintem egy-két szellemesebbtől eltekintve a feliratos cuccok pont olyanok mint a tetoválás. (Ja igen és a felirat férfias dolog lehet, mert a kislány ruhák nincsenek feliratozva, azokon csak kötelezően van szívecske, virág meg pillangó meg csillag meg Donald kacsa.)




* így azért hatásosabb

"Mit csinálsz, mosogatsz? Buzi-e vagy? Te nem ütsz vissza? Buzi-e vagy? Tetszik ez a szám? Buzi-e vagy? Nem voltál katona? Buzi-e vagy? Az anyáddal laksz? Buzi-e vagy?"

Ja, igen, melegfelvonulás-ügyben meg változatlanul ezt gondolom a magyarok borzalmas hozzáállásáról. 

Mondjuk úgy sokkal nehezebb nem agyvérzést kapni ettől az egésztől, hogy az ember két évet töltött Amerikában ultraliberális ismerősök között (ti. bulikon sokszor arról folyt a diskurzus, hogy az adott baráti meleg párok mikor házasodnak).

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

Na, hát ha tegnap akciófilmeztünk, akkor ma romantikus dráma volt reggel a bölcsiben (bár, az akciófilmekben is vannak romantikus jelenetek, hümm): az undok bölcsis néni volt ott, akit nem annyira szeretünk és valahogy többen is bömböltek és a meleg miatt már a kertben gyülekeznek (az rosszabb, mert nem tudunk egyértelműen elbúcsúzni az ajtóban és látják, ahogy elmegyek) és a gyerekeim tök ügyesen bementek volna nélkülem, de az undok bölcsis néni valamit ott magyarázott, hogy írjam alá a nemtommit, ezért muszáj volt bemennem, erre Marcus már könnyes szemmel jött, hogy csak még egy puszit, aztán próbáltam kimenni a kapun, akkor már zokogva jött, hogy még egy, csak még egy puszit, az undok bölcsis néni meg rángatta el (wtf?), erre Léna is odarohant zokogva és nyújtogatták a rácson át a kis karjukat, a bölcsis néni meg undokul beszélt hozzájuk, hogy hagyják abba, dehát én meg csak nem hagyom a zokogó gyerekemet még egy puszi nélkül és akkor a kis kezükre kaptak még egy puszit, de akkor már muszáj volt eljönni, mert így is keménynek kellett tetteni magam, pedig majd megpusztultam a bánattól, hát micsoda egy önző figura vagyok én, nem is dolgozom, oszt a gyerekeim meg bölcsibe járnak és zokognak, jaj, utálom magam ilyenkor, aztán persze mindig jönnek a más hangok, hogy dehát nekem ez az egyetlen gyerekmegőrzési lehetőségem, mert nincs senki, aki segítsen, ki kell használni, nekem is kell élet, idő magamra, mennyivel nyugodtabb vagyok, mióta bölcsiben vannak, stbstb, csak aztán mindig visszajönnek a hangok, amik miatt gyűlölöm magam, eh.

Elmentem futni, a huszontötödik percre azt is megbántam, hogy megszülettem, úgyhogy nem volt erőm ostorozni magam, de mostanra azért visszatért a szomorúság, kis majmok, hogy sírtak, rémes volt, fel fogok bérelni valakit, hogy vigye őket reggel, énnemtom Marci ezt hogy bírja.

"együtt lenni jó"

Ez mennyire klasszikus: Marci elmegy és Marcika azonnal lebukfencezik a bejárati ajtóhoz levezető márványlépcsőn. És persze az is klasszikus, hogy végignéztem az egészet, de csinálni nem tudtam semmit: ahogy láttam, hogy elesik a guruló labdában, rögtön eldobtam mindent és sikítozva rohantam elkapni, de sajnos addigra már lebucskázott szegény, rémes volt, tiszta akciófilm, mondjuk szerencsére nem lett nagy baj, alig sírt (kicsit legurultál a lépcsőn, mondta később), meg a piros folt is hamar eltűnt a fejéről - én meg csak utólag hordtam ki lábon pár szívrohamot, de az kit érdekel, ha Marcika jól van. (Persze annyira egyértelmű, hogy mindig a fiúval van valami baj: mindig ő beteg, mindig őt érik balesetek.)

Ehhez képest már csak semmiség volt, mikor Léna kihányta a nagy mennyiségű földet, amit a szájába tömött kert túrás közben, én meg azt képzeltem, valami levél van a torkán, miközben öklendezett (a tesóm egyszer majdnem megfulladt egy levéltől, ezért én is félek az ilyentől), na ez újabb lábon kihordott szívrohamot eredményezett, de aztán szerencsésen rám hányta a szép fekete földet.

Sunday blues

Nem, nem, nem és nem. Egyszerűen nem akarok a szomszéddal élni. Nem akarom hallani, ahogy pisil, ahogy lehúzza a vécét, ahogy zuhanyozik, ahogy sipítozva próbálja átkiabálni a vízcsobogást, mert hát jó olasz módjára reggel hétkor is folyamatosan beszélnie kell a pasijával. 

És nem, nem akarok tudni róla, hogy bekapcsolja a létező összes gépet rögtön ébredés után, nem, egyszerűen nem akarok tudni a szomszéd tevékenységeiről SEMMIT . 

Régen nem értettem, hogy az amerikaiak miért költöznek a semmi közepére, ahol tíz kilométeres körzetben nem él senki. Mióta papírvékony falak között élünk, már pontosan értem.

Eh, már reggel nyolcra reszkettem az idegtől (meg a fáradtságtól, megint ébren voltunk fél kettőig), szép nap lesz ez a mai. 

Persze  a legnagyobb bajom, hogy Marci elmegy egy hétre Amszterdamba okoskodni és már most hiányzik. Ilyenkor mindig annyira elszomorodom, mint kapcsolatunk hajnalán, nem is értem, megedződhettem volna már.

breaking

A gyerekek komolyan elkezdtek egymással játszani: megfőztem a vacsorát és elmosogattam, míg ők nagyokat vihogva tanulmányozták a 2011-es pisai telefonkönyvet és megbeszélték, hogy hol aludtak kettesben - képek persze nincsenek benne, csak számok és nevek -, illetve hol volt velük Marci kollégája...őőő. Ja igen, délelőtt meg egy kólás üveggel üldözték egymást vagy egy órán át és időnként lehenteredtek a földre és kacagtak.

Nagyon vicces hallgatni amikor beszélgetnek, csak sajnos amint előveszem a fényképezőt, hogy felvegyem a bulit, azonnal abbahagynak mindent és azt akarják nézegetni.

"Sometimes it's faded disintegrated for fear of growing old Sometimes it's faded assassinated for fear of growing old"

Gyerekek, tegnap rájöttem, hogy a step aerobic dvd-t, amit még Amerikában vettem, szintén ötvenen felülieknek ajánlják. (most ezen megint felröhögtem)

Csodálkoztam is, hogy milyen egyszerűen követhető - a borító szerint beginner -, mert tapasztalataim szerint egy átlagos step aerobic órát csak egy profi dobos tud végigcsinálni, aki képes az összes végtagját egymástól függetlenül, baromi gyorsan mozgatni.

(s)iker vol.657843921

Épp akartam lelkendezve mesélni, hogy végre kezd könnyíteni az életemen az ikres lét és már eljátszanak egymással (igaz, csak ha nem a lakásban vagyunk): valamelyik nap például Marcival kint ültünk a földön és olvastunk, amíg ők falevélből dombot építettek, teljesen meglepő volt, hiszen két és fél évig semmilyen tevékenységet nem végeztek az én asszisztálásom nélkül; de aztán tegnap a játszótéren elkezdték kavicsokkal betömni a fülemet, mondván, ezzel meggyógyítanak, majd, miután meggyógyultam, bemásztak az ölembe mindketten és ott vihorásztak, amíg haza nem jöttünk. 

Persze az egész játszótér rajtunk (rajtam, inkább) röhögött, mondjuk nekem állatira tetszenek ezek a szerepjátékaik, Léna például ma reggel állítása szerint elment a boltba lisztet venni és utána sárga sütit sütött...

Jaj, meg azt is el kell mesélnem, hogy Marcus valami elképesztően jó megfigyelő: nemcsak minden bölcsis gyerek nevét tudja, de messziről is felismeri a szüleiket(!) - bezzeg a szülők kábé azt sem tudják, hogy az én gyerekeim oda járnak, sőt, a gyerekeik is Marcilenának hívják mindkettejüket, na ez az ikerség nagy hátulütője -, illetve tegnap délután, mikor jöttünk haza, meglátta a házunkban lakó gyerekorvos kocsiját és felkiáltott, hogy dottornéni autója, teljesen megdöbbentem.

Az olaszuk is sokat fejlődött most megint, egy csomószor olaszul válaszolnak kérdésekre, Léna számolni is szokott olaszul, cuki. Kár, hogy nem maradunk még egy évet, milyen jól megtanulnák a nyelvet: úgy látom most kezdenék használni, mert az világos, hogy már mindent értenek.

És még azt is szeretném elmondani, hogy tulajdonképpen szexuális felvilágosítást tartottam nekik valamelyik nap, de most ezt már nincs időm kifejteni, mindenki képzelje el.







PS.: Szerintem a szereteten és a biztonságon kívül a legnagyobb ajándék egy szülőtől a gyerekének a kert. Gyereket várók, ne feledjétek szavam, így három év után tisztán látom, hogy a gyerek természetes közege a fák és virágok közt van, költözzetek kertes házba (vagy vidékre).
Én jelenleg a lelkem is eladnám egy kertes házért.

Feljegyzések a pisai bringások házából

A turista az egy olyan rettenetes állatfaj, ami előrefele megy (mit megy, poroszkál, sántikál, csatangol, vonszolja magát) és felfele néz - vagy éppen a kiválasztott ajándéktárgy felé (japánok esetében ez a tárgy csillogó). 

De van ám a turistánál rosszabb: az echte olasz. Aki leszegett fejjel, vagy éppen sms-t írva kel át a többsávos úton (nem, dehogy a zebrán). Ha az olasz biciklin ül, akkor is feltétlen szükséges folyamatosan sms-t írnia, vagy telefonálnia, na és ha vezet...arról inkább nem is beszélek, legyen elég annyi, hogy szerintem egy átlagos olasz tuti elüt valakit a zebrán egyszer életében.

Vagy egy órát bicikliztem, hogy ezt a képet megcsináljam - egyszer láttam az út mentén ezt a házat a virágokkal, meg a ruhákkal és ez annyira olasz, hogy muszáj volt visszamennem, de nem volt egyszerű megtalálni, bolyongtam egy csomót, tök jó, hogy van időm bolyongani, bár be kell vallanom, hogy piszkosul hiányoznak a gyerekek napközben.

már megint kieg. az előzőhöz

Azon gondolkodtam, hogy ez micsoda nagyzolásnak tűnhet már, hogy én itt hanyagul előadom, hogy a Heathrow-n vettem egy könyvet, pedig az elmúlt öt év tényleg repterekről, pályaudvarokról, meg utazásokról és nemzetközi költözésekről szólt, a második randink eleve Londonban volt - biztos ez tette le a puskaporos seggű alapokat -, aztán ugye elköltöztünk Triesztbe (a harmadik randin; persze, túlzok, ne aggódjatok), Trieszt környékét teljesen bejártuk és nemcsak Olaszországban voltunk, hanem Szlovéniában és Horvátországban is több helyen, aztán Marci konferenciáira is mentem mindig, például Oxfordba, Cambridge-be, Londonba, Rómába, Párizsba, meg Franciaországba a hegyekbe, aztán terhes lettem és kiderült, hogy Marci állásajánlatot kapott Houstonban (ezek kábé egy időben voltak, azt hiszem), jó, hát akkor menjünk Houstonba (maradhattunk volna még öt évet Triesztben, de a nyughatatlan lelkünk nem engedte); mondjuk Amerikát sajnálom, ott szegények voltunk és a gyerekek még tényleg nagyon kicsik voltak ahhoz, hogy utazzunk, na meg az ország óriási, szóval igazából csak Texasból  láttunk egy kicsit (úgy emlékszem csak maga Texas kétszer akkora mint Németország), meg elmentünk New Orleans-ba, illetve én még külön New Yorkba (Marci persze ott is volt konferenciákon, Dallasban is járt, na nem mintha olyan nagy kaland volna Dallas, csak hát Texasról mindenkinek az ugrik be) és most itt van nekünk Toszkána, itt azért most elég bátrak vagyunk utazás tekintetében, bár a gyerekek délutáni alvása és alapvetően ficergő természete korlátozó tényezők; azt nagyon sajnálom, hogy délre biztosan nem jutunk el most sem, meg persze Olaszország is óriási, tehát csak a töredékét láthatjuk, de mindegy, nekem már ez is csodás.

És hogy ezt miért mondom? Hát, fene tudja, nem akarom, hogy nagyzolónak gondoljatok, egyszerűen csak ezek vannak, ez az igazság: hogy a pillanatok, meg a történések, meg a könyvvásárlások, azok reptereken meg idegen országokban történnek mostanában. 

És hiába, hogy mindez nagyon fárasztó, azért rettentően élvezem, mert valahogy számomra ilyen az, amikor fröccsen az élet; és persze meggyőződésem, hogy nekünk ez a zűrzavaros világjárás a drogunk és fogalmam sincs hogy reagálunk majd a megvonásra októbertől.





PS: Kihagytam a sorsunkat eldöntő brazil konferenciát (nem, én ott sajnos nem voltam, én a köhögő (mi más?) Marcust hurcoltam orvoshoz, míg Marci egzotikus gyümölcsöket evett és raftingolt): éppen akkor volt, amikor meghalt Marci főnöke és gyorsan kellett magának állást találnia. A mostani főnöke - a világ egyik legkedvesebb embere - egyszer csak azt mondta neki beszélgetés közben, hogy Pisába jöhet, ha gondolja...aztán persze kiderült, hogy maradhatnánk is vagy három évig, de sajnos most már muszáj hazamenni, mert a magyar szerződés az előbb jött, fenébe.

"I can't get no sleep" (On Chesil Beach)

Na tessék, megjött az álmatlanság - ezt minden esedékes költözés előtt eljátszom -, úgyhogy gondoltam elmesélem, hogy elolvastam a könyvem, McEwan még mindig teljesen elképesztő, itt éppen arról beszél egészen trükkös - és nagyon brit - nyelven, hogy milyen az, amikor a hatvanas évek szexuális forradalma előtt egy aszexuális nő és egy szexuálisan és intellektuálisan (ha létezik ilyen) túlfűtött fickó találkozik (a nő felső-középosztálybeli gazdag, ámde nyomasztó családból - idegesítő üzletember apa, basáskodó filozófus(!) anya-, a fickó inkább alsó-középosztálybeli, máshogyan nyomasztó családból - történész apa, fejsérülést szenvedett, kattant anya -, de az utóbbi nyomasztás megfoghatóbb és szerethetőbb, meg valahogy nyíltabb, ez mondjuk gyakori klisé, ugye). 

A klasszikus McEwan regény mindig ilyen: hosszú, nagyon lassú, morajló bevezetés, aztán egyszer csak jön a nagy bumm és hiába, hogy sokszor előre látod a végét, nem hiszed el, hogy tényleg ez fog történni (A The Comfort of Strangers vége mondjuk nagyon durván sokkoló szerintem).

Nem lövöm le a poént - bár a poén igazából az, hogy nincs poén, az van, amire számítasz, de azt ugye nem akarod, mert akkor nincs segítség, nincs feloldozás, eh, mindig utálom a szerzőket amiért nem segítenek -, hátha elolvassátok, On Chesil Beach, biztos megjelent magyarul is, én a  Heathrow-n vettem az apám temetésére menet.

"I cannot stop giving in I'm thirty-something"

Szóval na, midlife crisis lesz ez (mármint ez a néha megjelenő spleen): ma vettem egy 55 fölött ajánlott szemránckrémet, nyilván a tudattalanom (vagy a tudatalattim, csak mostanában divat a tudattalanra fogni mindent, szegény tudatalatti) dolgozott, mikor leemeltem a polcról. 

(Buzgó kommentelők ne fáradjatok azzal, hogy kioktattok, hogy melyik melyik és hogy micsoda ostoba alak vagyok: valóban nem tudom mi a különbség és most kedvem sincs megnézni, igen, csak hülyeségeket akartam beszélni kicsit, viszlát.)




a kedves, barátságos és semmiképpen sem arrogáns kommentelők viszont nyugodtan elmagyarázhatják, mert amikor nem vagyok fáradt, akkor érdekel ez a dolog

kieg. az előzőhöz

Persze az olasz vonatok (és csatlakozások) azért rendesen a terveim ellen dolgoznak, szóval simán lehet, hogy sehová nem jutok el: minden, engem érdeklő városhoz bonyolult és időigényes eljutni, százszor kell átszállni, nekem meg luxus három órákat utazni oda-vissza (bár imádnám, vonatozni csodás), eh. 

Tegnap voltam a fülészeten és nem is tudom miért mondom ezt, mert igazából nem akarom elmesélni olyan szörnyű volt, sírva jöttem haza. 

Néha halványan feldereng bennem, hogy bizonyos emberek azért bunkók velem, mert külföldi vagyok...ez sokáig meg sem fordult a fejemben, mert számomra egyértelmű, hogy ilyesmi miatt nem (sem) diszkriminálunk, de valahogy a kórházas élményeim gyanúsak voltak ilyen tekintetben. 

A lényeg ebből az, hogy Marci annyira fantasztikus ezekben a dolgokban is, annyira együttérző és kedves, ha valami baj ér (bunkó kommentek esetén is mindig támaszom volt, hehe), nekem ez teljesen szokatlan, azelőtt egy pasit sem érdekeltek sem a fájdalmaim, sem a problémáim. Hogy lehetek éppen én ennyire szerencsés? Érthetetlen.