Na jó, gondoltam bemelegítek a novemberi blogviharra, bár nem könnyű, mert teljesen leszoktam, meglepő. Mondok mindenféle random dolgot, aztán meglátjuk, így kell-e blogolni (haha).
Hétvégén nagy mérföldkő volt az életünkben: elutaztunk Visegrádra a gyerekek nélkül, úgyhogy egy éjszakára itthon hagytuk őket (igazából Marcus kampányolt nagyon, hogy menjünk és húhú, próbáljuk ki, de asszem kicsit csalódott, mikor jobban hiányoztunk a kelleténél), persze én azért sokat idegeskedtem, óránként felébredtem, hangosra állítottam a telefonom, úgyhogy a spam-ek miatt folyton csilingelt, szóval na, senkinek nem ment olyan jól a dolog.
Amúgy egy állóhajón szálltunk meg, az elég különleges volt, ettünk-ittunk, beszélgettünk, volt móka, kacagás, összesen 25 kilométer kirándulás, tök jó volt. Kicsit mondjuk beparáztunk a második túranapon, amikor a Spartacus ösvény elejére kiírták, hogy mennyi egy átlagos temetés ára megfelelő kondiban és felszereléssel induljunk neki, mondjuk tény, hogy nagyon keskeny és majdnem végig egy csinos szakadék mellett halad (és milliók jöttek szembe, "mindenki szembe jön", mondogattam a poént ezerszer) és amikor elengeded a szembejövőket, elég aggasztó néhol, szerintem ha sár van, akkor tényleg életveszélyes, na meg patakon kell átugrálni, köveken egyensúlyozni, fa alatt kúszni-mászni kicsit, de pont ez volt a pláne benne, na meg állati szép ilyenkor, nem győztük tátani a szánkat.
Hétfőn persze már dolgoztunk - Marci Kínába utazik holnap, de azért ma hatig tanít, nem kell elsietni a készülődést -, én épp betanulom az új munkámat.
Kicsit aggasztó, hogy kb mindenki más jogász végzettségű az új munkahelyemen - na jó, a főnököm legalább nem -, jó, hát eddig meg mindenki gazdasági szakokat végzett, aztán mégis elvoltam, mint pénzügyi menedzser az előző munkahelyemen is (tudjátok, a bölcsész megtanulja, ha van elég éjszaka rá), apropó, előző munkahely: ha ez a lehetőség nem hullik úgy az ölembe, mint ahogy ez történt, szerintem úgy felmondtam volna, mint a huzat.
A végén már napi tizenkét órákat dolgoztam (éljen a maximalizmus, amit vénségemre sikerült kifejlesztenem), kb mindenki helyett - a végén az ügyfél fő felelősét már le is hagyták az e-mail-ekről, csak velem tárgyaltak, persze a baszogatást is csak én kaptam így, borzalmas volt, egyszer munka közben rosszul lettem az idegességtől: hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy agyvérzésem vagy pánikrohamom van, aztán valahogy sikerült kifújnom magam a kertben járkálva (én nem is tudom mit csinálnék, ha nem bámulhatnám a kertet időnként munka közben) - de a lényeg, hogy hihetetlen szerencse, hogy el tudtam jönni most. Ráadásul ugye nekem ez az új munkaköröm egy magasabb szint volt a régi cégen belül és csak három hónapig csináltam, szóval esély sem volt rá, hogy váltsak egyhamar.
Nehéz volt amúgy eljönni, lett egy csomó haverom, az indiai projekt menedzser barátnőm meg nagyon szépen elbúcsúztatott az utolsó napon, anyira jó fej volt (egy percet se dolgozott aznap): vett nekem ajándékot, majd elvitt egy kávézóba, meg ebédelni és utána náluk benyakaltunk egy üveg pezsgőt.
A felmondásom utáni héten volt a gyerekek szülinapja, de azt majd legközelebb mesélem el (elutaztunk és tök jó volt az is), most viszont mennem kell
tökkrémlevest főzni (az valami isteni dolog, ezen a bizonyos utazáson ettem először és azóta is próbálom rekonstruálni - ja, ha már új élet, hát akkor a normális evés meg a kalóriaszámlálás hozzá alap (a rendszeres mozgást még nem merem elkiabálni).
