Na jó, így egyszerűbb, mint mindenkinek külön írni: nem történt semmi különös, amiért bezártam a blogot, csak most egy kicsit nem akarom írni.
Ezt egy darabig kint hagyom, íme a magyarázat, aztán bezárom - valahogy olyan szomorú egy nyitott blog ahogy tengődik az éterben. Nem fejezem be a blogírást, de most úgy érzem, hogy nem akarom megosztani a világgal a lelkem meg az életem, még egy grafomán bloggernek is lehet ilyen, majd nyilván elmúlik. Ilyen egyszerű ez.

one of those days (már megint)

szörnyű volt a mai nap, most meg mehetek mosogatni - ilyenkor gyűlölöm a világot. a macska most a matracra pisilt, nem tudom hogy jutott be a szobába, simán lehet, hogy ő is ki tudja nyitni, egész nap ki volt onnan zárva...épp amikor észrevettem a foltot, Marcika egy hatalmasat kakilt és pisilt a földre (szétjött a pelenkája), Léna meg a pisiben kezdett táncolni. amikor ezek történnek, akkor komolyan nem értem, hogy miért maradok életben és hogyan hordom ki lábon az agyvérzést...gyűlölöm a macskát. ma már sírtam is, rémes, amikor délután sem alszanak és egy percem sincs magamra, tegnap este meg éjjel is egyfolytában a Lénához rohangáltam, lassan megőrülök ettől.

Ti, kedves többi anyukák, ezeket soha nem érzitek? Én az ilyen napok után annyira szeretnék kimenekülni a világból, a mindenféle babablogokon meg mindenki csak arról ír, hogy így evett, meg ezt mondta, meg milyen szép, de senki, egy árva szóval sem mondja, hogy neki ez nehéz lenne. Komolyan szégyellni szoktam magam, hogy majd belepusztulok a háztartási robot szerepbe. 

Ezt más csak tudomásul veszi és kész? Nekem egyszerűen sírhatnékom van attól, hogy az egész életem csak kötelességekből áll, hogy mindig másokat kell pátyolgatnom, hogy még a vécébe se lehet elbújni sírni, mert döngetik az ajtót. És közben persze imádom őket és cukik meg viccesek meg szépek, csak ez a cseléd szerep ne társulna az egészhez, hogy egyfolytában valakinek főzni kell, valakit pelenkázni kell, mosogatni kell, felmosni kell, mosni kell, pakolni kell, ruhákat rakosgatni kell, sétálni kell, a babákat szórakoztatni kell, etetni kell, itatni kell, gyógyszert beadni kell, szelidíteni kell, hisztit hallgatni kell, mindenki másnak a problémáját megoldani kell...csak tudnám, hogy én hova tűntem ebből a történetből.

"I don't wanna live in Amerikca no more"

Gyerekek, de most komolyan, az eszem megáll. Recepteket keresgéltem a neten és ráakadtam egy olyan oldalra, ami a gyerekek evési zavaraival foglalkozik. 

Ha jól értem, az amerikaiak szerint evési zavaros és terápiára szorul az a gyerek, aki válogatós és kevés ételt eszik, meg nem eszik zöldséget, meg ilyesmi, a szokásos kisgyerekkori evési hiszti, amire még szegény védőnők is legyintenek.

Szerintem ez egyszerűen elképesztő. A jólét az tényleg ennyire rossz hatással van az elmeállapotra? Mi a jó isten történt az amerikaiakkal? Elvesztették teljesen a józan eszüket vagy mi? A normális kisgyerekkori válogatás az miért disorder, tejóég?  Vajon simán csak azért, mert ez baromi jó üzlet, vagy az amerikaiak tényleg elhiszik, hogy az átlagostól (és egy jól evő két éves az baromira nem átlagos, megjegyzem, az a kivétel) eltérő bármi rendellenes és kezelendő?

furious anger

Annyira nagy hiba volt elköltözni, iszonyú zajos ez a lakás. Zajonganak az alattunk lakók folyton, bömböltetik a tévét, baromi zajosan járkálnak, buliznak, vihognak, folyton ezer kutya van náluk, akik felváltva ugatnak és még csak be se lehet szólni nekik, mert mondhatják, hogy a gyerekeink még zajosabbak, meg amúgy is ugye jóban vagyunk... (ha valóban jóban lennénk, akkor nyilván lehetne szólni)

 Léna nagyjból azóta nem tud aludni, hogy ide költöztünk, ma éjjel is vagy tíz percenként üvöltött, most délután sem alszik egy percet sem, ahogy ezt írom, egyfolytában hörögve ordít. Ja, a lakás is szar, a légkondi régi és nagyon hangos, meg a babaszobában van valami rohadt hangos bugyborékolás, gondolom az is valami légkondi izé. 

Egyszerűen fel nem foghatom miért vagyunk önsorsrontók,így is elég nehéz az élet, minek kellett még a gyerekek alvását is elcsesznünk...


PS.: És egyébként is dühös vagyok, mert nagyon úgy tűnik, hogy én már a büdös életben többet nem fogok nyaralni és a szórakozás maximumát az fogja jelenteni, ha undokul nézek vissza a gyerekeimet gonoszul bámuló tíz év körüli mexikói kislányra. 

ahogy a dolgok vannak

Tegnap a boltban találkoztam újdonsült szomszédainkkal, akik ugye Marci barátai és - engem legalábbis - egy világ, úgy 12 év, no meg óriási kulturális szakadék választ el tőlük. 

Szegények udvarias kínban érdeklődtek a gyerekekről (majdnem mondtam nekik, hogy nem kell úgy tenni, mintha érdekelné őket, hogy mi van velük), majd szintén udvariasan (mert nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni velem), meghívtak, hogy nézzem velük este a Batmant. 

Kedvesen kimentettem magam, mondván, hogy este már hulla fáradt vagyok (ami igaz is, de ettől még akár nézhetnék filmet), merhát azt mégse mondhattam, hogy én akkor néznék Batmant, ha pisztollyal kényszerítenének...mikor Marcival megismerkedtünk, akkor elmentem vele megnézni a mittomén melyik Batmant, azt, amelyikben Heath Ledger szerepel és ettől állítólag fantasztikus, nos, én végigröhögtem annyira bugyuta volt, csakúgy, mint például a Mátrix. 

Bárki nyugodtan lesznobozhat, de én nem sznob vagyok, egyszerűen csak abszolút nem  érdekelnek ezek a bárgyúságok, a meséket se szeretem, a fantasyt se szeretem, a sci-fit se szeretem, az agyamra mennek ezek a dolgok, mert rettenetesen unalmasak, ostobák és a kérdésfelvetéseik általában orbitális közhelyek, olyasmik, amiket már a tíz éves gyerekek is helyre tettek magukban. Igen, biztosan vannak kivételek, például a Majmok bolygóját szerettem olvasni (a film mondjuk rettentően idegesített), de például a Solarist nézve komolyan elgondolkodtam azon, hogy elégek az unalomtól. 

Ja, az egyik fickóval a boltban volt egy állati decens, könyvtáros külsejű lány, akinek szolid harmóniáját alaposan megzavarta a karján lévő döbbenetesen nagy sas tetoválás, megbabonázva bámultam. Az ilyeneknél sose tudom eldönteni, hogy a szolid külső valójában vad, lázadó lényt takar, vagy a szolid külső szolid, decenssége ellen így lázadó lényt takar. Persze simán lehet, hogy szimplán csak tiszta hülye. 

Feljegyzések a beszűkült anyák házából

Egy régi barátom nemrég kritizált, mondván, hogy beszűkültem, folyton csak a gyerekekről és az anyaságról írok, hát, mit lehet tenni, ez történik most és annyira be vagyok fogva, hogy még filmeket se nézek esténként, sőt, újabban olvasni is csak pár sort tudok este (rémes), nehéz lenne így a világpolitikai helyzetről elmélkedni (nem mintha régen csináltam volna ilyet). 

Persze engem is zavar, hogy megszűntem embernek lenni nagyjából (egy teniszpálya van a játszótér mellett és valamelyik nap egy teniszező fickó határozottan és lelkesen megnézett...emlékszem, olyan nagyon megdöbbentem, hogy körül is néztem, hogy van-e még valaki a közelemben, akit nézhet - ezt csak azért mondom, mert körülbelül ennyire rajzolódtam ki a világból: most egyszerűen szinte ki se látok a fejemből, csak arra vigyázok folyton, hogy a gyerekeim le ne bucskázzanak a csúszdán, vagy ilyesmi). 

Ez majd biztosan elmúlik (vagy legalább enyhül), de addig be kell érnetek a nyomorult kis eszmefuttatásaimmal a játszóteres kalandjainkról meg Marcika vega étrendjéről. El is mesélem akkor itt gyorsan, hogy a gyerekeim felszólításra puszilkodnak: összeérintik az orrukat vagy a homlokukat, reggel majdnem sírtam, annyira aranyosak voltak. Aztán az is van még, hogy Marcuska is nagyon anyás lett és a játszótéren cipelteti magát úgy, hogy mint a béka elterül rajtam és ábrándosan a vállamon pihenteti a kis fejét, elviselhetetlenül aranyos. 

És még azt is el kell mesélnem, hogy lassan-lassan javul itthon a helyzet, meggyógyultak nagyjából, sokkal jobban alszanak (ez életmentő, mert a kialvatlanság a legnagyobb ellenségünk) talán a lakást is kezdik megszokni, úgyhogy az utóbbi két napban már nem bújtam el sírni a vécébe...a kaja kérdés még mindig elég siralmas, dehát, ahogy egy eladó fogalmazott a boltban (mikor a kérdésre, hogy mit keresek, mondtam, hogy valamit, amit talán megesznek a válogatós gyerekeim): it' s part of the challenge.

Arról persze fogalmunk sincs, hogy mi lesz velünk augusztus után - mindig is döntésképtelenek voltunk -, én hajlok rá, hogy hazamenjünk, bár amikor elképzelem, hogy összecsomagolunk és száz órát utazunk a repülőn, akkor inkább soha többé nem szeretném elhagyni Amerikát.







PS.: Ja és állítólag süt a blogból az ikresek felsőbbrendűsége, nos, ha ez így van, akkor valamit nagyon rosszul csinálok, mert szó sincs felsőbbrendűségről, azt hiszem inkább azt szeretem mindig elmagyarázni mindenkinek, hogy ez az ikrezős műfaj ez valami hihetetlenül MÁS (és hát igen, sok szempontból sokkal nehezebb, de ezt félve teszem már hozzá, mert ezért mindenki utál, általam felfoghatatlan okokból egyébként), mint a nemikrezős, de valószínűleg kár törni magam, mert eddig főleg csak ikresektől kaptam egyetértő levelet, mások mindent félreértenek, amit félre lehet érteni ha jól érzékelem.
Egyébként tényleg mindenki azt gondol, amit akar, aki szeret engem, az úgyis empatikus lesz, aki meg utálkozni akar, az meg úgysem változtatja meg a véleményét. Egyszerű ez feleim...nekem tényleg nincs már energiám hülyeségekkel foglalkozni: aki kedves, azt szeretem, aki nem kedves, elkerülöm, kész, viszlát. Aki nem kedves és olvassa a blogom, annak meg lelke rajta, hogy mit gondol a blogról meg rólam...ez pont olyan mint a kurvaanyázás. Sose értettem, azon mit kell megsértődni, olyan mindegy volt nekem, hogy mit mondanak az anyámra azért, hogy engem megsértsenek...az anyám attól még pont ugyanolyan nagyszerű lény volt, hiába beszélt egy senkiházi hülyeségeket. (nem mintha valaha is szidta volna bárki az anyámat, most így konkrétan egy ilyet se tudok felidézni, de értitek, na.)

x

Nézegetem a blogokat és újra meg újra belém hasít, hogy mennyire irigylem az emberek problémáit: a hova menjünk nyaralnit, meg a milyenre fessem a hajamat, meg a hogyan szakítsunk a pasinkkalt. Aztán persze rájövök, hogy azok, akik ott voltak abban a moziban, ahol egy idióta megölt egy csomó embert, azok (vagy a rokonaik, ha ők meghaltak) nyilván rettentően irigyelnék Marcika nemevős projektjét tőlem...

Egyébként erről a mozis lövöldözésről - és úgy általában az itt divatos lövöldözésekről - meg az a véleményem, hogy az amerikai életforma táptalaja a kattanásnak: az emberek annyira elszigetelődnek egymástól, hogy senki észre sem veszi, ha nagy baj van az agyaddal (így aztán te magad sem veszed észre). És simán lehet az is, hogy valaki éppen így, a moziközönség kivégzésével akarja észrevétetni magát, mert magányos és dühös és persze teljesen elvesztette a kapcsolatot a valósággal.

Én sajnálom az embert. Szerintem visszafordíthatatlanul elcseszte már magát.

breaking news

Arra a sajnálatos tényre döbbentem rá ma este, hogy amikor Marcika 30 éves bankár lesz és péntek délután a cukrászdában találkozunk, akkor, egész biztos, hogy nekem kell majd a szájába kanalaznom a parfét.

"úgy volt, hogy mindig a másik hal meg, más bolondul meg, mi meg sose"

Este mindig olvasni akarnék, aztán mostanában folyton itt kötök ki, olvasok majd nyugdíjas koromban, ha jó lesz a szemem (nagyon remélem, mert az öregségben egyedül az olvasás lehetősége vonzó). 

Egész nap nagyon odavoltam ettől a halálhírtől, ismerőseink halála mindig annyira megrázó, annyira felfoghatatlan és engem meg évek óta annyira kerülget a halál, hogy már csak ezért is nagyon sokat gondolok rá - persze felfogni azért nem tudom. 

A halálhírek kapcsán szerintem az ember önző módon rögtön saját magára gondol, a saját életére, meg a szeretteire. Ez a szegény ember például két kicsi gyereket meg egy feleséget hagyott hátra és azt hiszem az egész amerikai létük az ő munkájára épült. 

Innen már csak egy ugrás arra gondolnom, hogy velünk ugyanez van, ha valamelyikünk meghalna, hát nagy bajban lenne a másik (nem biztos ám, hogy én lennék nagyobb bajban: szoktam is cukkolni Marcit, hogy iszonyatosan megszívná, ha meghalnék, olvashatna egész nap Boribont, hahaha) és olyan nagyon rémisztő, hogy ennyire függünk egymástól és olyan nagyon rémisztő az is, hogy bárki, bármikor meghalhat, elég arra a szegény pszichológus lányra gondolni, aki egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen és ez hányszor, de hányszor így megy. 

És ilyenkor, amikor valaki nagyon fiatalon, ereje teljében meghal, még sokkal jobban haragszom az öngyilkosokra (az apámra egyébként valamiért mindig úgy gondolok, mint akit megöltek - szerintem az öngyilkosságnál erőszakosabb, agresszívabb halál nincsen), persze butaság, tudom én.

És hiába, hogy egy egész élet áll rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk a halálra, a halálhoz életünkben nincs közünk, nem értjük, a halálra felkészülni a "világi" lényeknek azt hiszem lehetetlen - tudom, sok-sok-sok év buddhista gyakorlásával talán valamennyire lehetséges -, de valamit muszáj kezdeni vele, mert itt ólálkodik folyamatosan.

life is a bitch

Te jó ég. Marci főnöke meghalt. Azt hiszem 30 körüli lehetett, sziklát mászott, maratonokat futott és megdöbbentő módon nem egy szikláról esett le, hanem egyszerűen meghalt a sátrában egy hegymászó túrán. 

Teljesen meg vagyok döbbenve, meg persze fogalmam sincs, hogy velünk mi lesz, hiszen a főnök volt Marci munkájának kulcsa, ő pályázott pénzekre és szerződtette a kutatókat, akikkel dolgozni akart. 

Simán lehet, hogy most majd haza kell mennünk, persze fogalmam sincs, hogy ilyenkor hogy és mit csinálnak a tanszéken, nyilván van erre valami megoldás. Te jó ég.





PS.: El van átkozva ez a Houston-dolog. Marci iszonyúan küszködik a munkával, mióta itt vagyunk, valahogy semmi se sikerül neki, ráadásul tegnap kiderült, hogy Triesztben valószínűleg lett volna állandó állása - fizikuséknál ez hatalmas kincs, nagyon nehezen elérhető dolog -, de persze mi kalandozni akartunk, meg hát az tuti, hogy nekem viszont sose lenne ott munkám...de nehéz az élet, de komolyan. Nem lehetne olyan, hogy mondjuk egy évig ne történjen velem semmi sorsfordító/megdöbbentő/felkavaró?Tudom, tudom, bevonzom ezeket a dolgokat.

"És most beszél. Valamit beszél."

Egyébként meg nincs okotok panaszra, nem mondhatjátok, hogy egysíkú blogger vagyok: hat éve, mikor elkezdtem blogolni, azon nyavalyogtam, hogy nem szeret senki és egyedül vagyok, de nem is baj, mer tulajdonképpen én se szeretek senkit és a férfiak nyomorult állatok mind. 

Aztán persze jöttek-mentek a nagyrészt fölösleges férfiak és végül elérkeztem arra a pontra, hogy mit nekem férfiak, aztán éppen ebben a pontban lett nekem nagy szerelmem, aztán férjem, kalandos életünk van, külföldre költöztünk, először Olaszországba, aztán Amerikába, sokat írtam a rettenetes ikerterhességemről, oszt most tessék, egy rakás gyerekem is lett végül, az anyaságról is filozofálhatok vidáman. Közben kihalt a családom, a gyászról is olvashattatok, feleim, egy életet leéltetek itt velem...ja, ne aggódjatok, nem halni készülök, nem azért összegzem a dolgokat (azt hiszem azért lett összegzési kényszerem, mert úgy érzem, hogy túlságosan átcsúsztam anyaság filozófiába, ami bevallom engem kicsit idegesít), bár nem volna meglepő.

Képzeljétek, ma egyszerre két Boribont olvastam (az egyik Léna, másik Marcika kedvence volt) és bevallom, csaltam, elrejtettem a Boribonok alá a saját könyvemet és lopva abba is bele-beleolvastam. Egyébként kezd a küzdelem a gyerekeimmel tényleg emberfelettivé válni: Marcika úgy döntött, hogy nem eszik. Semmit. És kész. Oldjam meg. Megoldom egyébként, keménykedek: ha Marcika nem eszik semmit, hát, az az ő baja, aggódjon az üres gyomra miatt ő, nekem erre sem időm, sem energiám nincsen. 

Egy kedves blogolvasó ajánlott nekem egy könyvet a kisgyerek szelidítésről és már el is kezdtem pár trükköt alkalmazni - nagyon fárasztó, de beválik. Estére persze mindig úgy érzem magam, mint akit agyonvertek és fel nem tudom fogni miért, de még mindig szeretnék egy harmadik gyereket...

kieg. az előzőhöz

Nagyrészt egyébként a gyerekek és az ő nevelésük misztifikálása okozza a problémát: ha kevésbé képzelnénk, hogy az a legfontosabb, hogy a gyereknek jó legyen, ha kevésbé ugrálnánk a gyerekek körül, ha jobban belesimulnának az életünkbe és szem előtt tartanánk azt is, hogy NEKÜNK mi a jó, akkor sokkal kevesebb lenne a nehézség. Persze egyedül, segítség nélkül ez lehetetlen és talán mindennek ez a kulcsa.

Bevallom, én abszurdnak tartom, hogy egész iparágak épülnek a gyereknevelés köré, hogy a gyereknevelés minden egyes mozzanatáról vaskos könyveket írnak és mindennek klinikája van... abszurdnak tartom, abszurdnak tartom, de kit érdekel ez? 

Ez remek üzlet, hiszen a hiszékeny, reménykedő szülő igénybe veszi az alvásklinika segítségét meg a válogatós gyerekeknek szervezett eszetlenül drága nyári tábort, meg isten tudja még micsoda baromságot. A szerencsétlen szülő ilyen-olyan fejlesztésre járatja a gyerekét, mert ma az is a trend, hogy a gyerek számolni tudjon még mielőtt járni tudna és a szerencsétlen szülő mindent, de mindent megtesz a gyerekéért. 

Ami persze rendben is lenne, de ami manapság folyik, az már nem ésszerű és legfőképpen egyáltalán nem természetes, ahogy mi magunk sem vagyunk már természetesek, vegyük csak az én példámat: itt ülök egy kétmilliós város kellős közepén és teljesen egyedül próbálom megoldani a gyerekek beszédfejlesztését, igyekszem megfelelően táplálni őket, igyekszem megfelelően szeretni őket, igyekszem elvinni őket a játszótérre, stb, stb...egyetlen feladatom az, hogy őket ellássam. Nem, nem, kivételesen nem panaszkodom, most csak gondolkodom azon, hogy ez mennyire...hát, nincs jobb szó rá: természetellenes. 

Mivel ők egyelőre úgy nőnek fel, hogy azt látják, hogy én tökéletesen kizsákmányolható vagyok, hiszen csak azzal foglalkozom, hogy nekik jó legyen, ezért nyilván később is teljesen természetes lesz, hogy engem lehet HASZNÁLNI. Ami bizonyos mértékben normális is, ugyanakkor a gyerekeknek meg kéne tanulniuk némileg önállósodni, de ebben a természetellenes környezetben ez szinte lehetetlen.

Sokat gondolkodom azon, hogy mi lehet a megoldás erre és még mindig csak azt gondolom, amit tegnap írtam: az embereknek segíteniük kéne egymásnak, találkozniuk kéne egymással, időt kéne tölteniük egymással, azaz szeretniük kéne egymást. Igen. 

De amíg az emberek fórumokat indítanak arról, hogy gyűlölik a gyerekeket úgy általában, vagy hogy gyűlölik a SAJÁT gyerekeiket, addig borzasztó nehéz a lávpíszhepinesz igémet hirdetni. 

Pedig azt hiszem ez a kulcs: az embereknek egyszerűen jobban kéne szeretnie egymást és jobban kéne figyelnie egymásra. És ezt most egy kicsit sem szentimentálisan mondom, inkább tárgyilagosan, elcsodálkozva azon, hogy mennyire elképesztően egyedül van a városi ember és mennyire sokat tesz azért, hogy ez így is maradjon.

Nem, ezek egyáltalán nem korszakalkotó gondolatok, nyilván naponta harmincmillióan felismerik, hogy mi a probléma a világgal, de nem is akarok én itt semmi különlegeset mondani, inkább csak gondolkodom ezeken, meg próbálok megoldást találni legalább elméletben.

És persze a legrohadtabb még az egészben az, hogy az ember teljesen elvesztette a bizalmát és a hitét. Mert hiába papolok én itt arról, hogy jöjjön már át segíteni a szomszéd - ha átjönne, nyilván elkezdenék rettegni, hogy egy szép napon lemészárol minket, vagy elrabolja a gyerekeimet. Hogyan és mikor történt vajon, hogy az emberek ennyire bezárkóztak? Biztosan hosszú folyamat volt, bár én a saját gyerekkoromból is sokkal nagyobb nyitottságra és bizalomra emlékszem.

Azon is elgondolkodtam még, hogy simán lehet, hogy a modern kisgyerek természetes közege mégiscsak inkább a bölcsi, mint az otthona, mert a bölcsiben alkalmazkodnia kell, látja, hogy nem ő a világ közepe, a bölcsiben nem ugrálják körül, nem ugyulibugyulizzák, hogy egyen, igyon, aludjon, a bölcsiben ő csak egy a sok gyerek közül. 

Eh, nem tudom mi a megoldás, de azt hiszem azt tudom, hogy ami most van az emberrel és a gyerekekkel, az valahogy kifejezetten beteg és - nem győzöm eleget mondogatni - természetellenes.

Na, ideje folytatnom a természetellenes életemet, kedves gyermekeim zokognak az ágyukban.

ahogy a dolgok vannak

Az a legnagyobb bajom, hogy olyan végtelen analfabétának érzem magam az anyaságban, meg az elég jó anyasághoz szükséges keménykedésben és következetességben. Mostanában sok gyerekblogot olvasgatok és valahogy mindenki olyan felkészültnek meg magabiztosnak tűnik, miközben én a sötétben tapogatózom, pedig nyilván nem elég csak szeretni a gyerekeket, de azt hiszem, én különösen nem értek hozzájuk. Társaságnak jó vagyok, mert az idétlenkedés meg a mesék eljátszása nagyon jól megy, de amúgy...

Sokszor elmélázom azon, hogy milyen nagyszerű lenne, ha nekem csak játszanom kéne velük, meg puszilgatnám őket, meg nevetnénk és könyveket olvasnánk, de valaki más tanítaná őket kanalazni (most épp ezt csináljuk, úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább, egyre beljebb a dackorszakban úgyis reménytelen lesz. Léna ügyes és nyitott, Marcika ügyes - de szeretné titkolni -, viszont mélyen felháborítja az ötlet, nem is eszik semmit, hurrá), meg bilizni, meg más fegyelmezné őket, meg alkalmazná a pókerarcot meg a figyelemelterelő trükköket, amikor halálosan idegesítőek. 

Az emberiség egyébként egyértelműen megérett a pusztulásra. Hogy honnan tudom? Hát például onnan, hogy van ez a szerintem nagyon egészséges vágyam, hogy ne mindent egyedül csináljak, hát hiszen még az oroszlán is falkában neveli a kölykeit, nagyon okosan. 

De az ember, az ember nem fér a bőrébe, urbanizálódik, individualizálódik, leépíti a nagycsaládot, teljesen elidegenedik és kész, itt szenvedhet hulla egyedül az égvilágon mindennel és csak egy blogon sírhatja el fájdalmát (szigorúan kommentek nélkül, mert azért egyesek még itt is zavarnak a nyavalygásban).

Kár, hogy az emberek nem segítenek már egymásnak csak úgy, kedvességből. Ugyanakkor segíteni is nehéz: én sokszor próbálok segíteni, csak úgy, kedvességből - mert szeretném, ha ez a jelenség létező dolog volna a világban, meg mert sokszor valóban átérzem más baját és mert segíteni jó -, de valahogy mindig mindenki visszautasít, meg is szoktam sértődni.

Marci elutazott, már most borzasztóan hiányzik.

Léna hajnalban egy ideje menetrendszerűen sírni kezd és olyankor be szoktam menni hozzájuk a kanapéra és ott alszom tovább...sosem aludtunk velük egy ágyban, azt hiszem ezt pótolom így. Mikor bemegyek, Léna mindig megnyugszik és visszaalszik, én meg egyszerűen imádom hallgatni a szuszogásukat, időnként meg is lesem a szép, alvó arcukat. Marci megparancsolta, hogy éjszakára sose menjek be, mert rászoknak (igaza van), de nagyon nagy a kísértés, annyira megnyugtatóak a kis hangjaik.

Feljegyzések a dagadtak házából vol. 8750438217

Nem fogyókúrázom és nem is futok a költözés óta, mégis két kilót fogytam a héten: a konyhába sincs időm kimenni az az igazság.
Meg aztán tegnap a boltban megfigyeltem, hogy mindig csak azon töröm a fejem, hogy milyen kaját lennének hajlandóak megenni a gyerekeim, magamnak már nem próbálok venni soha semmit, tök  jó. Mire kirepülnek a gyerekek, csontsovány leszek...

(s)iker vol. 8754372897

Persze nemcsak idegesítőek, hanem döbbenetesen aranyosak is - csak az aranyosságuk óv meg a tébolytól, ez világos* - és már igazi kis emberek: Léna csajosodik és mindenféle kalapokban meg napszemüvegben motorozik fel-alá a lakásban, Marcus meg valami eszméletlenül furcsa és vicces figura: folyamatosan bohóckodik, ma például kifejlesztett egy ilyen oldalról flörtölős nézést; szerintem sosem kell megtanulnia beszélni, a nők már a  mosolyától meg a cirmos kék szemétől összepisilik majd magukat.

*különben sokat gondolkodom azon, hogy ez az egész gyereknevelés (legalábbis az elején) olyan, mint egy fájdalmas szerelmi kapcsolat. Tele van konfliktussal, feszültséggel, őrülettel, gyötrelemmel, ugyanakkor nagyon szép és vicces ésés olyan..olyan nagyon szeretős.

Kedves tévénéző gyerekek!

Már vagy a huszonötödik postot hagyom félbe, halálosan unalmas a gyermeknevelési filozófiám azt hiszem. Engem legalábbis untat, úgyhogy ti se olvassátok. Na. 

Az élet egyébként döbbenetesen nehéz, de egyszerűen nincs se kedvem, se erőm nyafogni róla. Amikor kívülről nézem magam, akkor sokszor felteszem a kérdést, hogy ez csak két gyerek, mi ezen a nehéz? És pontosan kétségtelenül nem tudom elmondani, meg hát igen: egy bányász nyilván a fél karját odaadná, ha egész nap Boribon betegségéről kéne mesélnie két gyereknek. 

Persze a gyerekezés nemcsak Boribonból áll, de nem ám (mondjuk ma egyszerre három Boribon sztorit kellett mesélnem és közben a képekről is kiselőadást tartottam, ilyenkor szuperlénynek érzem magam, úgyhogy nem csodálkoznék rajta, ha végül valahogy mégis nőne harmadik és negyedik szem a hátamon, vagy ilyesmi). Az egész olyan, mint valami brutális háborúban életben maradni úgy, hogy közben még szereted is az ellenséget (Stockholm szindróma?)...

Ma egyébként - a budapesti óvodai helyzetet tanulmányozva - rájöttem, hogy engem nyilván csak és kizárólag anyának teremtettek és a sorsom az, hogy a gyerekeimet szórakoztatom még hosszú-hosszú éveken át reggeltől estig: szerintem a büdös életben nem tudjuk majd őket óvodába adni, ha igaz, amit olvasok. Akinek vannak erről komolyabb ismeretei, az írjon már nekem, én Budapesten eddig főleg a romkocsmákkal és a mozikkal ismerkedtem behatóbban, khm.

Marci hétfőn Brazíliába utazik, egyedül hagy a háborúban - az utóbbi két hétben szinte semmit nem dolgozott, mert nem volt szíve itthon hagyni velük egyedül; gondolhatjátok mi lehet itt -, akkor majd biztos sokat fogok nyavalyogni. 

Már csak azért is nyavalyognom kell, mert tegnap este megint egy embernagyságú csótány mosolygott rám a zuhanyfüggönyről (egy rakás pénzért írtották őket nemrég), úgyhogy lélekben már készülök a magányos harcra Godzilla méretű barátaival, egy csuda lesz. Ráadásul félek is ebben a lakásban, ja, meg utálom is (a változatosság kedvéért), de ezt majd egy másik hasonlóan vidám hangvételű szösszenetben fejtem ki, csókjaim mindenkinek.

kieg az előzőhöz

Voltunk dokinál, persze a bal fülük van begyulladva (mondom, mindent egyszerre és ugyanúgy csinálnak), én közben nőgyógyásznál ültem, úgyhogy csak Marci panaszkodott a dokinak, hogy szegények most elviselhetetlenek, mire a doki könnyedén azt mondta, hogy igen, igen, tudja, ez egy ilyen korszak, így lesz ez négy éves korukig...mikor hazaértünk, hirtelen apokaliptikus hangulat támadt, a földön fetrengve ordítottak, nem lehetett semmivel megnyugtatni őket, a saját taknyukat kenegették az arcukon és rikoltva hörögtek meg csapkodtak, a végén már csak röhögtünk kínunkban. Valahogy ágyba dugtam őket, most legalább csönd van...

Nagyon-nagyon becsüljétek meg anyáitokat, szerintem ennél nehezebb feladat a világon nincsen.

megint panaszképpen

Nekem azt hiszem úgy lenne egy kicsit könnyebb, hogyha mindig megjelenne egy ilyen buborék a gyerekek feje fölött, mikor halálosan idegesítőek és a buborékba bele lenne írva, hogy még egy hónapot kell elviselni ebből vagy már csak öt percig ordít.

Esküszöm sokkal könnyebb lenne, mert jól tűröm a korlátokat, ha van valami behatárolható, kézzelfogható kapaszkodóm...

Különben meg folyton lelkiismeretfurdalásom van, mert folyton azt mondogatja mindenki, hogy ez milyen csodálatos időszak, engem meg egyszerűen az őrületbe kergetnek. 

Nem lehet, hogy valaki olyan anya, aki jobban élvezi a közös beszélgetéseket meg sportolást meg értelmes játékokat az állandó üvöltésnél? Minden anyának kötelező halálosan élvezni amikor a gyerekek még ennyire khm...kezdetlegesen fejlettek? 

Sokszor pont azért érzem rosszul magam, mert mindenhol azt olvasom meg az idősebbek azt mondogatják, hogy ez milyen nagyszerű időszak és ha ilyet látok-hallok, akaratlanul is azon gondolkozom, hogy nyilván én csinálok valamit rosszul, hogy nálunk nem csak halálos nagy boldogság meg móka és kacagás a két éves kor, hanem tényleg olyan néha, mintha az ember a pokolba tévedt volna be: sokszor annyit látni itt, hogy két kiskölök ordítva hentereg a földön érthetetlen kínoktól gyötörten, vagy mindenféle játékokat és könyveket nyújtogat feléd a nap minden percében és ha nem olvasol és játszol azonnal, akkor halál fia vagy, aznap már nem tudod megvígasztalni, követ a vécére, mindennek nekimegy, mindent lever, mindent ledob, mindent megtalál, amivel kárt tehet magában, csapkod és ordít, ordít, folyamatosan, egyetlen pillanatod sincs magadra, éjjel is üvölt, nem akar aludni, tedd le, vedd fel, stb, írtam már erről úgyis, eh, nagyon nehéz ez tényleg.
Tudom, tudom, csodálatos.

double troubjoy

Beszéltem ma azzal a nővel, akivel nemrég ismerkedtünk meg és akinek ikrei születtek vagy egy hónapja. 

Szegény, szegény, azt hiszem eléggé küszködik, miután letettük a telefont, gyorsan meg is néztem a régi képeket, á, én nem hiszem el, hogy az is megtörtént, ami a képeken van, szerintem az én gyerekeim mindig 21 hónaposak voltak...igazából már az előző napra sem szoktam emlékezni (ez csak azóta van, mióta gyerekeim vannak, régen büszke voltam a memóriámra), de most meglepően sok jó tanácsot adtam, valahogy hirtelen visszajött minden régről.

Nagyon szívesen segítenék neki, de nálunk most abszolút krízishelyzet van: vacakul alszanak, vacakul esznek, betegek is, de amúgy is eszméletlen hisztisek, valami fogkínjuk is van, néha már pont olyan reménytelennek érzem a helyzetet, mint egy hónapos korukban...

Találtunk egyébként egy, az egyetem által kicsit támogatott - adnak pár majdnem ingyen órát - bölcsiszerű képződményt, ahol mindenféle foglalkozások is vannak, nemcsak úgy vigyáznak rájuk és úgy vettük észre, hogy szeretik (pont ma mondjuk sok sírás volt) és megdöbbentő módon, három alkalom után Marcika tényleg máshogyan és sokkal többet gagyarászik, mint eddig (én egyébként felismerni véltem a szövegében a there és a that szavakat) - az egyetemi támogatás hamar kifullad majd, de azért próbáljuk majd vinni őket minél többet, én úgy látom jót tesz nekik, na meg azért valljuk be, nekünk is...

I don't wanna live in America no more

Bevallom, annyira eltompultam Amerikában, hogy engem meglep, amiért ilyen nagy az őrület az eltűnt és meggyilkolt lány ügyében otthon. 

Amerikában percenként találnak félig megevett csecsemőket mindenféle hűtőkben, anyák verik agyba-főbe a gyerekeiket, illetve videókat küldözgetnek elhidegült férjüknek a gyerek kínzásáról, gyerekek tűnnek el a hálószobájukból nyomtalanul, örökre, a legtöbb áruház bejárata évtizedek óta eltűnt emberek képeivel van kiplakátozva, tíz éves gyerekek puskával lövik le az anyjukat, satöbbi, satöbbi, tényleg elképesztő esetek vannak itt. 

Az teljesen amerikai beütés egyébként nálam, hogy rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon ekkora volna-e a hisztéria, ha egy cigánylány az áldozat? Itt folyton azon megy a hiszti, hogy csak a jól szituált, fehér gyerekek eltűnése/meggyilkolása hírértékű és a feketéké mindig csak kisbetűs rész az újságokban, meg egymondatos hír a tévében.

panaszképpen mondom

Mit mondhatnék? Lóg a belünk.

double trouble

Azt hiszem elért minket minden ikresek rémálma, egész éjjel fent voltunk megint. Ha Léna épp nem üvöltött hörögve, akkor Marcika kezdett visítva sikítani és nevetni (mondjuk ez azért jobb mint a sírás, bár aludni pont úgy nem lehet tőle) - hajnalban megint átmentem hozzájuk aludni, de nem sokat használt. 

Nappal aztán persze borzalmasan viselkednek, hisztisek, álmosak, sírnak, toporzékolnak, maga a rémálom az egész élet most velük. 

Gyűlölöm ezt a lakást, nyilván a költözés miatt ment tönkre a jó alvásuk. Iszonyatosan fáradt vagyok és ez sokkal-sokkal rosszabb a legelejénél is, mert akkor ugye lehetett várni, hogy majd  egyszer átalusszák az éjszakát. Most mit várjak? Hogy majd egyszer harminc évesek lesznek? 

"és beleborzongok látván..."

Rájöttem, hogy párkapcsolati szempontból fel lehet fogni a gyerekek terhét konstruktívan is: annyira nincs időnk egymásra, hogy az egész kapcsolatunk egy reménytelen szerelmi afférra emlékeztet: folyton csak vágyunk rá, hogy kettesben legyünk és amikor végre sikerül, akkor hihetetlenül boldogok és önfeledtek vagyunk.

(s)iker vol. 9648214902

És a megható dolgokat meg még nem is meséltem, pedig ezek bizony nagyon fontosak: Léna újabban fogja a kezem séta alatt. 

Amikor szeretethiányban szenvedek, akkor csak annyit kell mondanom, hogy gyere Léna, fogd meg a kezem és akkor ez a szép kislány boldog mosollyal nyújtja a kis puha kezét. Meg aztán időnként átfogja két kézzel a lábam és rádől a játszótéren nagy szeretetrohamában. Érdekes, rendszeresen ott van szeretetrohamuk: Marcusnál ez úgy jelentkezik, hogy pecenként felveteti magát; aztán néha mindketten felvetetik magukat egyszerre, mert szintén új fejleményként iszonyú féltékenyek egymásra, főleg Léna - ő időnként még üti is szegény Marcust féltékenységében...én mindig mondtam, hogy ikrek között már az anyaméhen belül is teljesen természetes a családon belüli  erőszak*.






*a méhen belüli erőszak lehetne egy új büntetőjogi kategória, tekintettel az egyre nagyobb számban születő ikrekre...

kieg az előzőhöz (hosszú, mindenféle gyerekes eszmefuttatás, nyilván unalmas is)

És persze én vagyok az első, aki megérti, ha valaki nem szereti  a gyerekeket vagy idegesítik őt (legalábbis a más emberek gyerekei), mert ilyen állandóan ficergő, zajos, büdös, buta kis lényeket tényleg nehéz szeretni ha 1) nem ismered őket, "nem beszéled a nyelvüket", nem tudsz bánni velük és például sosem voltál gyerekek közelében (az én esetem részben ilyen) 2) eleve ellenségesen viszonyulsz hozzájuk, mert a szüleiket is taszítónak találod (na ez rám tökéletesen illik) 3) valójában tartasz tőlük és talán ez is az "ismeretlenség" miatt van 4) rád tukmálják őket (nézd milyen szép, de aranyos, vedd fel, fogd meg a kezét, lécci vigyázz rá egy kicsit).

Ugyanakkor felülvizsgáltam a saját érzéseimet a gyerekek iránt és arra jutottam, hogy hát azért ez az én nagy gyerekutálatom mégse nagyon állja meg a helyét, mert egy csomó gyereket most már állati aranyosnak tartok és bizony, bizony, játszótéri tapasztalataim azt mutatják, hogy a szimpatikus, kulturált szülőknek vannak cuki, aranyos, kedves gyerekei, akikkel örülök, ha haverkodnak az én gyerekeim. (Valamelyik nap lett egy nagyon helyes kis barátjuk, együtt csúszdáztak nagy nevetgélve...mondjuk Marcika sokszor elég rideg azokkal, akik nem Lénák, de azért kicsit felengedett ő is.)

Azt is akartam még mondani - Léna még mindig siralmas kaki helyzetére tekintettel - hogy engem például ezek a mások által nagyon gusztustalannak tartott dolgok (kaki, hányás, köpés, stb) sem zavarnak egyáltalán (na jó, azért ezeket főleg a saját gyerekem csinálja, az idegen gyerekeké lehet, hogy nem tetszene annyira), a szagokat sokkal jobban bírom, mint a zajt...

Aztán még az is eszembe jutott, hogy nem elég a magam aggodalma a beszéddel kapcsolatban, a gyermektelen ismerősök újabban állandóan kérdezgetnek, hogy de nem kéne még beszélniük? És tudom, tudom, ne figyeljek oda semmire és úgyis jó úton járok a sok olvasással, énekléssel és beszéddel, de mégis sokszor arra riadok éjjel, hogy rettegek, hogy csak nehogy kiderüljön, hogy az én gyerekeim retardáltak és sosem fognak megtanulni beszélni. 

Egyébként annyira látom már, hogy az ikrek miért beszélnek később: egymás közt tök jól elvannak, nekik mindig van egy kis barátjuk, akit már ismernek, akivel telepatikus kapcsolatuk van, hát jól van az úgy, minek ezeket a fárasztó szájmozgásokat tanulgatni, más barát nem kell, máshoz nem kell beszélni, kedves édesanyánk is ért minket, csak mutogatnunk meg nyögnünk kell és meg van oldva minden. Na igen...persze tudom, elvileg nem kéne reagálni a mutogatásra meg nyögésre és akkor majd kimondanák a szót (nem), de hát énnekem sajnos nincsenek arra napjaim, hogy egy szóért harcoljak valamelyik gyerekkel, míg a másik mondjuk addig szétkapja a lakást. Újdonság most nálunk - azt hiszem részben azért is vagyunk idegroncsok -, hogy a babákat kiengedtük ketrecükből (iszonyúan balhéztak már egy szobába zárva) és most mindig mindenki máshol akarja tönkretenni a lakást, eszméletlen...

Tegnap este arról beszélgettünk, hogy milyen hatalmas változást hoz két gyerek az ember életébe, hát még, ha épp kontinensváltó kultúrsokkban is szenved és megjegyeztem Marcinak, hogy furcsállom, hogy ő nem lett depressziós. Ötkor, mikor Léna bömbölni kezdett (szerintem megint nagyon fájt a hasa), Marci bejelentette, hogy depressziós.

ahogy a dolgok vannak

Léna ma ötkor kezdte az ordítós bulit és fél hétre már teljesen ki is verte az álmot a szemünkből. Mire felkeltünk (megint vagy négy órát aludtunk), ők visszaaludtak, csodás. 

Eh, a buddhista szerzetesek nem tudnak semmit az önfeladásról, de ezt már írtam, nem baj, írom újra. Majd ha egy kolostorlakó öt gyereket felnevel, na akkor, akkor elhiszek neki bármit, elhiszem, hogy levetkőzte énességét, addig nem nagyon .

Egyébként nem ezt akartam mondani természetesen, hanem azt, hogy azért valahogy mégis az motoszkál a fejemben, hogy nem cserélnék a magányosan élő jó negyvenes szomszéd nővel és nem cserélnék az alattunk lakó egyetemistákkal sem, akik a fene nagy szabadságukat nagyjából arra pazarolják, hogy szívnak és ettől kimeredt szemmel bámulnak a semmibe. 

Ezeken már túl vagyok (szívni sose szívtam mondjuk) és tényleg nem hiányoznak. Hiányzik a szabadságom, meg az "addig alszom amíg akarok", meg a csend (a gyereknevelésben a zajártalom az egyik legdurvább, gyerektelenek, legyetek erre felkészülve, a zajról sose beszélt senki nekem azelőtt. Semmi másra nem vágyom közel két éve csak arra, hogy ne sikítsanak és csapkodjanak és ordítsanak és böfögjenek és nyögjenek és dobáljanak a közelemben legalább egy percig), de ez az emberfaragás azért az összes brutalitásával nemesebb és kellemesebb (és azért nehezebb, ezt nem vonom vissza) feladat, mint bármi, amit eddig csináltam életemben. 

Tegnap, ahogy a július negyedikei grillezés közben a gyerekeimet tologattam ide-oda Marci barátainak a lakásában, míg a többiek nyilvánvalóan a fenébe kívántak minket a zajos kölkeinkkel és a semmiről beszélgettek inkább, minthogy akár csak egy pillantást vessenek ránk - Lénára, ahogy boldogan kergeti a kutyákat és Marcikára, ahogy műanyag poharakkal játszik viccesen -, komolyan mondom, sajnáltam őket, pedig máskor ilyen helyzetben inkább magamat szoktam sajnálni, de most nem. 

Hirtelen valahogy az én életem tűnt értelmesebbnek és az övék olyan kis nyavalyásnak, pedig eddig sokszor irigykedtem ilyen helyzetekben rájuk, elvégre ők akkor ülnek le, amikor akarnak és nem kell "nem szabad"-gépekké változniuk minden helyzetben. 

De valahogy hirtelen a gyerekeim olyan más megvilágításba helyezték ezt a bulizós-felnőttesdit, valahogy a kis jelenlétükkel mintha kigúnyolták volna ezeket az embereket, valahogy annyival több értelem és boldogság volt bennük, ahogy a kis buta játékaikat űzték, mint az összes többi emberben aki jelen volt, hogy hirtelen én magam is sikeresen kirajzolódtam a helyzetből és már nem fájt a szívem a szabad élet után, inkább csak bölcsen mosolyogtam...hát, egészen hajnali ötig, amíg Léna el nem kezdett rikoltani. 

double joy

És persze mikor halni akarok, mindig történik valami olyan, amitől újra szerelmes leszek a gyerekeimbe: reggeli közben Léna Marcikának adott több puffasztott rizs darabot  és kedves mosollyal megsimogatta a karját. 

Teljes érzelmi zűrzavart okoznak a büdös kölkök - pont olyat, mint amilyen nekik van. Félelmetesek.

double trouble

 Az egyetlen túlélési esélyünk, ha elrejtjük az összes Boribont...

Hát, ma éjjel megtörtént, amitől mostanában rettegtem: Léna fél háromtól fél hatig nagyjából megállás nélkül ordított. 

Időnként bementem hozzá, akkor kicsit jobb lett, de végül eszkalálódott, ahogy Marci mondaná és üvöltve hörgött. Ekkor bementem, ki akartam hozni, na, Marcikának több se kellett, panaszosan rikoltani kezdett, erre én, legújabb jó szokásom szerint sírva fakadtam és 2010 novemberében éreztem magam, amikor hullafáradtan egyik kezemmel a szar mellszívó pumpát tartottam, a másikkal a hasfájás miatt hörgő Léna hátát simogattam (Léna, mindig Léna - méghogy csak a fiúk problémásak!) és közben tulajdonképpen aludtam (meg sírtam is folyton)... 

Szóval végül Marci is bejött, Lénát kivettük a zsákjából, teljesen elemében volt, egy kicsit sem tűnt fáradtnak (igaz, ő kilenckor feküdt le, mi meg egykor), a nyavalyás Boribont kellett olvasni neki. Marcika állati cuki volt (és láthatóan nagyon álmos), fáradtan pislogott az ágyából és értetlenül nézte, ahogy Léna hatkor boribonozik. 

Végül úgy döntöttem, hogy két órát aludni embertelen, úgyhogy a szobájukban lévő díványra hevertünk és aludtunk: Marcika láthatóan boldog volt, gyorsan el is aludt, Léna meg a döbbenettől némán bámult minket egy darabig az ágyából (utoljára négy hónapos korukban aludtak velünk egy szobában), majd feladta és elaludt. 

Most épp alszanak, de mivel semmi jóra nem számítok már, ezért egyetlen hangot sem merek kiadni, úgyhogy ma sem lesz vacsora...

Kérlek titeket, hogy ne írjatok több levelet kioktatóan arról, hogy ez egy áldás és élvezzem, mert sajnos ez jelen pillanatban nem élvezhető, sőt, áldásnak sem érzem, sőt, örülnék ha végre az emberek elkezdenék a gyermekvállalást a helyiértékén kezelni: igen, jó dolog, szép dolog, igen, nagyon izgalmas embert faragni kis, buta állatkákból tényleg, de iszonyú nehéz és nagyon kemény munka és az ember nagyon sokszor a pokolba kívánja. Egyszerűen ki nem állhatom,  hogy ilyen romantikus maszlagot gyártottak a gyerekek köré a nők és elvárják, hogy az igazságot egyetlen nőtársuk se mondja ki, sőt, lehetőleg fel se ismerje. 

A babák nagyon aranyosak, nagyon viccesek, de azért szívesen átaludnék most mondjuk négy évet. Igen, tudom, visszatekintve majd elpárásodó tekintettel idézem fel, hogyaszongya nahát, amikor Léna három órát sírt és mi bementünk hozzájuk aludni, most viszont az őrület szélén állok.

Tegnap találkoztam a szomszéddal, aki úgy fejezte ki részvétét, hogy elmondta, hogy néha a kertben hallja, ahogy a babák (nyilván Léna) ordítanak és olyankor együtt érzően gondol rám - esküszöm, hogy  szerettem volna ráordítani, hogy de ilyenkor mért nem jössz át segíteni? Persze senki ő nekem, mért is segítene, csak kész vagyok teljesen, haragszom a világra. megint. A kedvencem, a Szent Ikres Könyv szerint az ikreket szülő nők nagy része pont ennyire haragszik a világra, amikor épp nagyon nehéz neki és hogy ez így természetes.

Tudom, tudom, most fel vagytok háborodva és mingyár hívjátok a szociális munkásokat, mert milyen anya az ilyen...megmondom milyen: őszinte ember. Ha ezért utáltok, állok elébe.

"Bábu vagy, valaki irányít"

Kedves tévénéző gyerekek!

És igen és igen és IGEN. 

Mivel már reggel sírdogáltam, hogy én ezt nem bírom tovább, Marci estefelé elküldött moziba. Csodálatos, hogy Houston nagyjából egyetlen művész mozijától gyalog  tíz percre lakunk és a mozijegy is csak tíz dollár...a mozival szemben van ez az óriási könyváruház; egyelőre gyűjtöm az erőt, hogy a csórók szívfájdalmát (=pénzhiány) legyőzve bemenjek nyálat csorgatni. (Egyébként meg úgy utálom, mikor valaki folyton arról beszél, hogy nincs pénze - az olyan nagyon nem kúl és borzasztóan nem szexi. Abba is hagyom gyorsan, titokban leszek csak szegény.)

Szóval a film: gyerekek, én még életemben nem élveztem filmet ennyire, jókat vihogtam (egyáltalán hogyan lehetséges, hogy az ember nem csak francia filmeket néz?) és igen és igen és igen, 21 hónap után először volt programom EGYEDÜL, ó kéj, ó mámor, esküszöm meg akartam csókolni a mozi padlóját. Mikor hazajöttem, Marci azt mondta, hogy olyan vagyok, mint akit kicseréltek és tényleg úgy is érzem magam. Szóval nem vagyok én depressziós, csak hullafáradt azt hiszem. 

Az Öreg Babák holnap lesznek 21 hónaposak, remélem életben maradok a tizennyolcadik születésnapjukig (legalább) - bevallom, reggel hétkor, pár éhgyomorra elmondott Boribon után nem vagyok ebben olyan biztos. 

Btw Boribon: Marci múltkor feldobta a mesét kicsit, ugyanis Annipanni pont olyan rémisztően mély hangon beszélt, mint a Grudge-ban a szellemkisfiú. Mentségünkre legyen mondva, hogy a babák is hahotáztak...

És hát amúgy meg azt hiszem, hazamegyünk,* heló Budapest, meg ilyenekre gondoltam.



*nem, nem nyárra (mert sokan kérdeztétek), hanem lakni, örökre (remélem nem, khm), egy év múlva. 

vall és huh

Én rettenetesen szerelmes vagyok beléd.

Ezt még hajdanán az István mondta nekem és ez olyan szép szerelmi vallomás, mert olyan nagy ereje van és most annyiszor eszembe jut, ha Marcira nézek, mert annyira, annyira jó, hogy itt van és segít és próbál lelket önteni belém (szerintem megint enyhén depressziós vagyok, vagy legalábbis valami nagyon rossz van alakulóban, folyton bőgök és az égvilágon semmihez nincs kedvem, rémes), pedig majd megőrül ő is. 

Iszonyú most a babákkal, egyszerűen iszonyú, Léna két napig egy percet sem aludt délután, kaki gondjai vannak, meg amúgy is folyamatosan csüngeni akar és bömböl, bömböl egyfolytában, szerintem ő nem azt akarja, hogy felvegyük, hanem hogy gyömöszöljük magunkba és úgy hordozzuk egyfolytában mindketten, elképesztő.  

Marcika miatta nyűgös általában, sokszor Léna őt is behecceli valami nagy zokogásba, meg amúgy is mindkettő eszméletlen akaratos most, vegyem fel, tegyem le, énekeljek, maradjak csöndben, ez szar mondóka, mondjam a másikat, de inkább az is rossz, legyen Boribon, egyszerre huszonöt féle, olvassunk is, meg ne is, a képekről ne beszéljek, az unalmas, lapozni jó, nade azt azért mégis mondjam meg, hogy az mi? nem, nem az, hanem amaz, vagyis inkább az...és Marci nem tud dolgozni tőlünk - btw napok óta nem eszünk rendesen, mert képtelenség főzni, a két gyerek két embert kíván most valahogy folyamatosan -, időnként idegrohamot kap, türelmetlenkedik (alapvetően rettenetesen türelmetlen), de aztán szolgaian kakiltatja Lénát, meg elolvassa a lufis sztorit hatszázharmincszor és álldogál velem az esős játszótéren hosszasan és reggel hétkor már a nyavalyás Annipannit mutogatja, ahogy Boribonnal kirándul. 

Minden tiszteletem az egyedülálló anyáké - én ebbe egyedül belepusztulnék.

morog

Mikor felmegy a vérnyomásom egy-egy netes post vagy komment vagy cikk kapcsán, akkor mindig elgondolkozom: évekig dolgoztam azon, hogy leépítsem a fölösleges kapcsolataimat, hogy tényleg csak arra fordítsak energiát, amire érdemes energiát fordítani, utálok csak úgy cseverészni, fölöslegesen kocsmákban ülni és beszélni a semmiről (ezt mondjuk amúgy se tehetem most már, hála a jó égnek) és mégis órákat tudok tölteni azzal (már amikor vannak óráim, most épp valami eszméletlen durva kiképzést kapunk a gyerekeinktől), hogy eszelős nagy baromságokat olvasok a neten. 

Hát nem  szomorú? Ráadásul attól is megőrülök, hogy a magyarok (igen, szerintem ez nagyon tipikusan magyar betegség) az égvilágon mindenhez értenek, mindenről nagyon komoly és sokszor bődületesen ostoba véleményük van. 

Az iskolában szerintem az alázatot, a hallgatást meg a csendet is tanítani kéne.