"Halálhörgés, siralom zajlik már helyettek"

Ha nem haragszotok, még egy kicsit politizálok, de csak a magam feminin módján: a magyar nép lelkén rágódom napok óta és arra jutottam, hogy a magyar egy súlyosan hasadt nép, legalább két különböző személyiséggel: az egyik részünk egy impulzív kisgyerek: dühödten, önző mód és azonnal akar mindent, de mindent és lehetőleg mindenből azért a legjobbat; aztán, ha véletlen megkapjuk amit akarunk, akkor nem igazán becsüljük, elhajítjuk, lefitymáljuk, tönkre tesszük, jöhet a következő járandóságunk, de gyorsan, de azonnal, nekünk ez jár, mi m_a_g_y_a_r_o_k vagyunk.

A másik részünk, ennek ellenpontjaként meg leginkább egy beletörődő bántalmazott feleség: évtizedekig eltűri a veréseket, a csalást, a haragot, a megaláztatást, az ostorozást, nem menekül, nem lázad, nem üt vissza, nem cseréli le a zárat, hanem passzivitásba vonultan magában morog kicsit, de morgolódás közben azért belátja, hogy bizony, neki ez jár és igen, sajnos, neki csak ennyi jár...

A Schmitt-ügy margójára

Mi? A Facebookon mindenki beleírja a nevébe, hogy doktor? Jóvan, akkor én is beleírom és úgy is hagyom, mert én tényleg doktor vagyok, bazmeg. (Dr Marci)

Már annyian morognak meg háborognak meg filozofálnak (és persze viccelődnek) az egészen, hogy én inkább nem teszem, hanem leírom a saját - és sokak számára nyilván vérlázító - gondolatomat, amit napok óta itt mormogok már, hogyaszongya azért ne nagyon csodálkozzunk, hogy nekünk ilyen köztársasági elnökünk van, merhogy ez egy olyan ország, ahol az emberek sportot űznek az adócsalásból meg abból, hogy évekig járnak a metrón ugyanazzal a jeggyel (van valami király trükk a lyukasztásnál, egy tanítványom elmagyarázta), sőt, ezzel még dicsekszenek is, sőt, ha úgy adódik, dagadtra is verik az ellenőröket. És ha már kopipészt doktoriról van szó: volt olyan ismerősöm, aki annyira jól élt szakdolgozat írásból, hogy egy lakást is összekuporgatott belőle...

És igen, tudom, hogy ez egy összetett kérdés, számtalan oka van és csalás nélkül szinte reménytelen létezni és fennmaradni otthon (ez egy mennyire szomorú mondat, jóisten), de ez akkor sem jó így, ez nem legitimálja a csalást, akárhogyan magyarázzuk is. És az a baj, hogy ez az egész viszonyunk a politikusainkhoz hasonlít egy (rossz) párkapcsolatra és bizony ebben a viszonyban is kettőn áll a vásár: politikus és választó nyilvánvalóan hat egymásra, tehát azért szerintem ne kenjünk már mindent a rossz, gonosz, korrupt politikusokra, mert 1) mi választjuk őket 2) hatással vagyunk rájuk, ahogy ők is ránk.

És nem, ez nem bezzegelés, ez csak az én elmélkedésem a magyar valóságról - lehet ezen sivalkodni, felháborodni, lehet azt mondani, hogy én ne szóljak semmit, mert nem lakom otthon (de közel 34 évig azért csak Magyarországon éltem, hát hadd legyen már egy kis rálátásom a dolgokra - otthon se volt egyébként sokkal több, ott inkább elvész az ember a szarkupacban, teszem hozzá halkan), lehet bármi csúnyát mondani rám (egyébként csak nyugodtan), de azt hiszem a dolgok kitisztulásához mindenkinek tisztulnia kell: a politikusoknak ugyanúgy, ahogy a választóiknak is, mert hát (hogy ismételjem magam) mi választottuk őket, minket képviselnek*...

PS.: Ha valaki tudja egyébként, hogy hogy kezdődött ez az egész - ki a fene kezdte olvasni ennek a szerencsétlennek a disszertációját és miért? - az írja már meg nekem, érdekel...

*sajnos nem találom azt a website-ot, amit a 2000-es amerikai választásokkor (amikor újraszámolták a szavazatokat és végül Bush-t hozták ki nyertesnek) még John mutatott nekem és amilyet a magyaroknak is kéne csinálni: rengeteg fotó különböző emberekről, akik egy táblát tartanak maguk elé I'm sorry, it wasn't me (mármint sajnálják, nem ők szavaztak Bush-ra) felirattal, így demonstrálva, hogy nem ők választották meg a szerencsétlen hülyét.

Kedves tévénéző gyerekek!

Micsoda hülyeség ez az "élek vagy blogolok" közhely!

Élek és erről blogolok - ez már találóbb. Persze értem én, hogy aki "igazán él" (mekkora marhaság ez, én annyira élek, hogy ihaj, az előbb például ettem egy isteni körtét, majdnem sírtam a gyönyörűségtől), annak nincs ideje/kedve/energiája írni az életéről, mert elfoglalja az "élés", jaj, ugyan...szerintem meg az él igazán, akinek még arra is van energiája/kedve/ideje, hogy letúrjon a mélybe, megvizsgálja és leírja, hogy mi történik vele és ennek kapcsán mit érez, mit nem érez, mért érzi ezt vagy azt.

Csak azért gondolkoztam ezen, mert április elején lesz hat éves ez a blog és terveim szerint halálomig írom majd és nem, most kivételesen nem viccelek - blogot írni jó és hasznos.

A hiúságomat még a kommentek idején "kiszolgálta" (aki nem tudja, annak elmesélem, hogy nagyjából négy évig lehetett kommentelni és többször leírtam már azt is, hogy jó két éve már miért nem lehet, most nem ismétlem magam, ha nem baj), most már sokkal "jobban " (és gondolom önzőbben) használom mindenfélére: analízisnek, szórakozásnak, viháncolónak, nyafogónak, dühöngőnek, sírdogálónak és persze a történések rögzítőjének. Örülök persze, hogy olvastok - azért kommentek nélkül is kiderül az - és a blogomnak köszönhetek többek között egy férjet - és akkor tulajdonképpen két gyereket is -, rengeteg ismeretlen ismerőst, pár fordítói munkát, sok-sok okos tanácsot és kedves szót.

Szóval én élek és blogolok - és ebbe más is belehalt már, vagy ilyesmi, na, izé.

(un)comfortably numb

Az Internet aszonta menjünk orvoshoz, ha ilyenünk van, mert ez bármi lehet: agyvérzéstől kezdve a nyakcsigolya-meszesedésen át a Sclerosis Multiplexig (van a családban, ollé) - és amióta az anyám agydaganata zsibbadással jelentkezett először, azóta rettegek a zsibbadástól. Jó egy évig vizsgálgatták, mindenki legyintett, hogy á, ez csak valami nyakcsigolya probléma és közben meg végig ott volt egy óriási daganat a fejében...

Szóval néha zsibbad a jobb karom.

sci-fi

Á, én szerintem sose térek magamhoz ebből az elképedésből, hogy kinőtt belőlem két ilyen kis cuki lény: ma kerestem egy papírt a fiókomban és megtaláltam a régi ultrahang képeket meg egy csomó leletet, meg orvosi megjegyzéseket és teljesen meghatódva nézegettem egy félidős ultrahangos leletet, amire az volt írva: két élő magzat - hát nagyon élnek, az biztos: az egyik norvégul kajabál meg versekre*, mondókákra és zenékre táncol (Marcika nagyon muzikálisnak tűnik), a másiknak meg tévébemondónő feje van és direkt ilyen arcot vág (lehetőleg akkor, amikor a szájában van fél kiló kenyér kicsit megrágva), mert tudja, hogy kedves édesanyja ettől menten röhögőgörcsöt kap.

*bizony, itt minálunk kérem szépen már komoly versolvasás folyik esténként: Radnóti, József Attila és Kosztolányi versekre kókadoznak az ágyban a szépek.

Ord ikke kommer enkel*

Marcika eddigi beszéde gyakorlatilag megfejthetetlen volt, nem hasonlított semmire, csak valamiket zizegett, meg susogott, meg sistergett.

Most viszont mintha új nyelvet fejlesztett volna ki és ma rájöttem, hogy ez az új nyelv, hát...olyan mint a norvég. Úgy érzem, ez kicsit aggasztó, tekintve, hogy Amerikában élünnk és mi magunk magyarul beszélünk...

*Words don't come easy

veszélyesen élünk

Jaj, nem tudom, olyan nyomasztó ez a költözés-ügy...Megfigyelted, hogy amióta ismerjük egymást, folyton csak költözünk? Megismerkedtünk, aztán te hazaköltöztél Londonból, aztán elköltöztünk Triesztbe, aztán Triesztben a Fornácéból átköltözünk a nyomi lakásba, hogy a tengerre nézhessünk, aztán hazaköltöztünk, aztán elköltöztünk Houstonba, aztán az Old Spanish-ről ide költöztünk és most már megint költözni akarunk, rémes, nem vagyunk normálisak.

Már hogy lenne rémes? Szerintem ez tök izgi...

A hard day's night

Nyilvánvalóan halálosan szerelmes vagyok beléd, ha vasárnap este tízkor tortát kezdek sütni neked úgy, hogy én magam spártai fogyókúrán vagyok és brutális hétvégénk volt...

Huh, kemény hétvége - de melyik nem az? két gyerekkel folyamatos erőltetett menet az egész élet, még szerencse, hogy közben sokat röhögünk, szerintem csak ezért éljük túl -, szombat délután volt például egy szánalomba fulladt kedves állatkerti mulatságunk: az állatkert után elhatároztuk, hogy elmegyünk enni valahová - Marci két haverja is csatlakozott -, de szombat este rengetegen voltak, várni kellett vagy fél órát egy parkoló mellett, közel az autóúthoz, ami nem is lett volna probléma, ha a gyerekeim már 30 éves gazdag és kulturált bankárok, akik kedves szüleikkel töltenek egy kellemes estét...de a másfél éves kerge kis állatkákkal sajnos az egész páratlanul borzalmas élmény volt: bekattantak, a parkolóban akartak fénysebességgel rohangálni, fejest ugrottak a baromi magas, kicsit füves (tehát némileg bababarát) járdáról a betonútra, ordítva zokogtak, ha másik irányba tereltük vagy felvettük őket (a kézen fogva vezetgetést egyáltalán nem tűrik, borzadva rántják el magukat minden egyes kísérletnél), úgyhogy végül úgy döntöttük, hogy nem stresszeljük ott magunkat tovább és szégyenszemre hazakullogtunk.

Marci dühöngött, mert ő nehezen engedi el a dolgokat és rosszul viseli, hogy az életünk ennyire megváltozott (én asszem lassan megszokom, hiszen igazából már terhesen is a rabszolgájuk voltam) és már lehetetlen spontán programokat csinálni.

Ma reggel meg elmentünk a kis játszóházukba, egyre ügyesebbek, egyre jobban élvezik (és nem mellesleg kimagasodnak a többiek közül), aztán én betegre főztem magam (valahogy már megint egész nap főzök egy ideje), majd délután újabb üvöltve bőgés és esések és toporzékolás kíséretében labdáztunk "egy jót", hát igen...mondom, a legtökéletesebb önfeladás a gyereknevelés, csodálkozom is, hogy ilyen sok ember választja ezt az utat.

Az a tanácsom, hogy egyetlen megmondógurunak se higgyetek el semmit, ha nincs gyereke. Világos, hogy semmit nem tud az életről.

PS.: Itt már nyári meleg van (ma 32 fok volt), este hét előtt lassan ki sem lehet lépni az utcára, olyan párás és forró a levegő, hogy a babáknak akkor is rákvörös a fejük tíz perc után, ha nem süt a nap. Csókoltatom a budapesti tavaszt.

önérdekű

Egyébként meg egy rakás dolog nyomaszt, tudjátok, a dögunalmas problémáim: a pénzügyeink, meg a lakás kérdés, azaz költözés (jajnemármegint), meg hogy hova megyünk másfél év múlva, meg hogy miért éppen az én anyám halt meg 58 évesen és miért éppen az én apámnak kellett kiugrani az ablakon ezért.

Nem is tudtam aludni tegnap már megint...ja és van egy újabb isteni fejlemény, ebben segítsetek, ha tudtok: az albérlőm nagyon bepasizott, el akar költözni a párjához (ezzel a szóval a világból ki lehet üldözni, le is írta a lánka a levélbe sokszor, biztos azt akarta, hogy jól érezzem magam) augusztus-szeptember környékén, én meg ugye itt vagyok, innen kéne levezényelnem új és megbízható albérlő keresését, csodás.

Ha esetleg ismertek valakit, akit érdekel egy helyes, otthonos egyszobás, nem túl kicsi, eléggé berendezett, nem túl drága (részleteket levélben, ha esetleg bárkit tudtok, akit érdekel) lakás és ez a valaki olyan, hogy nem szedi fel a parkettát és égeti el valami speciális szeánsz keretében, illetve dolgozik és van is pénze, hogy fizesse a rezsit meg a lakbért, annak ajánlgassátok már, hogy van itt ez a bloggercsaj és neki van itt ez a kis lakása, stbstb...de komolyan. Ha valakinek van ilyen ismerőse, vagy az ismerősnek van ismerőse (boldog őse) az írjon ide: mlly_blmkukacyahoo.com, köszönöm.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548225

Szóval az a helyzet, hogy - ha hozzáveszem a tavaly nyáron letolt öt kilót -, hogy már a tizenharmadik kilót futom le magamról és a negyedik kilométernél tartok (tudjátok, a kegyetlen edzőbácsival nyomulok az öt kilométerért), büszke vagyok, nem tagadom, bár éhezés közben* sokszor eszembe jut az a mondat, amit az egyik csaj a főhősnek mond a Glamorámában, mikor az udvarlás gyanánt megkérdezi, hogy hogyan tartja az isteni alakját: not eating helps.

*nem, valójában nem éhezem, hanem okosan, kis adagokat eszem, csakhogy a kis adagok borzalmasak, sosem lakom jól tőlük, úgyhogy folyamatosan éhes vagyok.

A haj, az anyák, az ősmagány meg a konzervbab

Úristen és Marcika majd metallikás pólót hord?

Bizony és hosszú zsíros haja lesz, de te imádni fogod akárhogy néz ki.

Tegnap kicsit vágtam Léna hajából, mert már a szemébe lógott (állati béna vagyok, úgyhogy punkosan zűrösre sikeredett, de Léninek minden jól áll, annyira szép a kis arca), aztán eltettem a szép kis haját egy borítékba és ráírtam, hogy Léni haja 2012. március 20. Teljesen elérzékenyültünk, ahogy nézegettük a borítékot és elképzeltük benne a hajat - nagyon érzékeny család vagyunk, az biztos.

Ha már most pityergünk a hajat látva, mi lesz velünk húsz év múlva, ha majd előbukkan a szekrény mélyéről?

Egyébként meg azon gondolkodtam, hogy amikor az ember anyja meghal, akkor valahogy olyan ősmagányba zuhan, akárki van is körülötte, akárki szereti is. Az anya és az ő kizárólagos szeretete olyan bástya, ami semmivel nem pótolható, ezért el is döntöttem, hogy vigyázok magamra, hogy sokáig éljek, elvégre nagy szükség van rám - két embernek egészen biztosan én vagyok a bástyája, úgyhogy holnaptól nem eszem a kedvenc csilis konzervbabomat*, biztos telenyomják tartósító vackokkal, francbamár.

*azt hiszem ez az egyetlen bűnös szenvedélyem maradt - unalmas egy figura vagyok, az már biztos.

"I just want to thank everybody I've ever met in my entire life"

Szóval van ez a díjazásosdi a bloggerek között, én ezt szeretem, mert Marcival is ilyen díjazás kapcsán kezdtünk kacsmarogni, meg amúgy is, szép dolog ez a blogger barátkozás, tehát van ez a medvedíj, amit Ditkétől kaptam, köszönönöm neki, ő mellesleg szintén külföldön nevel ikreket, hasonló cipó, bezony és olyant kell most csinálnom, hogy három dolgot el kell mondanom magamról (jaj) és tovább kell adnom a díjat négy bloggernek, hümm.

Három dolog magamról, őőő, őőő, őőő. Ez három, nem? Na jó, igyekszem: őőő.

Igazából nem Mollynak hívnak ám, gondoltátok volna? És sokkal kevésbé vagyok depressziós, mint ahogy azt mindenki képzeli, sőt: szerintem kevesen idétlenkednek és vigyorognak olyan sokat, mint én. Ez már kettő, mondjuk még az jut eszembe, hogy de szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni, jó ruhában járni-kelni. Na, kész, nagyszerű, ugorgyunk.

Elvileg olyanokat kell díjaznom, akiknek az írásain jót szoktam nevetni, de én simán csak olyat mondok, akit lelkesen olvasok (többeket is, de most muszáj választanom, a nagyon ismert bloggereket most kihagyom, ők biztos kapnak sokaktól ilyent), szóval (:dobpergés) a nyertesek:

tamko

rapi ducca

mia

maminti

Nekik kell mostan majd berakni magukhoz a képet, megköszönni a díjat (vicces, hogy ez egy szabály), elmondani magukról három dolgot (hehehe), majd tovább adni a díjat négy másik bloggernek. Mondjuk egyikükről tudom, hogy nem olvas engem, tehát eleve fel sem tűnik majd neki a díj, sebaj, a lényeg, hogy olvassatok mindenkit szeretettel, ámen.

"Nagyon sajnálom emberek"

Tulajdonképpen örülök, hogy visszamentem a Facebookra, nagyon sokat tanulok ott az emberekről.

Van például nekem ez a régi-régi zűrös valakim, aki azt állítja magáról, hogy rettenetesen depressziós és két világfájdalmas nyöszörgés közben női seggeket pakolgat az üzenőfalára és olyankor, amikor meglátok egy ilyen segget, na olyankor teljesen megértem azokat, akiknek meggyőződése, hogy a depresszió nem betegség, sőt, nincsen is.

PS.: Ditkének köszönöm, holnap mindent elmondok, leírok, bevallok.

Houston Rodeo

És, mivel számomra is elképesztő módon, már másfél éve Texasban élünk, sőt, mikor a gyerekeink születtek, akkor a kórházban kis bizonyítványt kaptak miszerint ők little Texanok, úgyhogy muszáj volt már valami nagyon texasit csinálnunk, ezért idén végre elmentünk a híres-neves houstoni Rodeóra, ami tulajdonképpen egy nagy vidámpark, megfűszerezve mindenféle déli mulatsággal: főként a farmokon élő állatokat, illetve az ő környezetüket és funkciójukat mutatják be különféle mókás és kevésbé mókás formában - voltunk kisállat simogatóban, amit a babák rettenetesen élveztek, én meg teljesen leizzadtam a rettegéstől, mert a nagy tömegben sokszor nem láttam, hogy hova rohannak, illetve, hogy mit csinálnak és időnként átfutott az agyamon a gondolat, hogy vajon épp arcon nyalja-e őket valami kecske, amitől menten eszelős hisztirohamot kapnak, kivágtatnak az ajtón, berohannak a hatalmas tömegbe és sose látjuk többé őket...

A malacfuttató versenyre sajnos nem fértünk be, csak kívülről leselkedtünk, helyette nézegettük kicsit az embereket és mivel én sznob vagyok (nem, csak jó ízlésem van), ezért kirázott a hideg a kötelező (közhelyes) déli viselet láttán: cowboy kalap veszkó csizmával (rengeteg kisgyerek is így volt felöltöztetve, kislányokon rózsaszín csizma, dermesztő képződmény a rózsaszín veszkó, én mondom, feleim).

Egyébként az egész olyan mint a tűzijáték otthon, hatalmas tömeg, zaj, büdös, ordító zene és persze az igazi vadparasztok jelennek meg nagy számban, itt meg aztán különösen ősi volt a hangulat, hiszen lehetett kapni óriás (nyersnek látszó) pulykacombot nyárson és higgyétek el nekem, döbbenetes látvány egy ilyen kalapos-csizmás derék nagy barom amint nagy dög pulykát falatozik, de a babák annyira élvezték az állatsimogatót - Marcika a boldogságtól tébolyult mosollyal rohangált az állatok között, azt se tudta hirtelen, melyiket nyomorgassa -, hogy az tényleg mindent megért.

gyászos

Elkezdtem megint pocsékul aludni, forgolódni, szenvedni a sötétben órákig, aztán utánagondoltam és rájöttem, hogy talán azért vagyok ennyire nyomorult és nyugtalan megint, mert ma egy éve volt az apám temetése.

És hiába, hogy élete végén már alig lehetett vele mit kezdeni a depresszió miatt és hiába, hogy előtte meg sokat háborúztunk, nagyon-nagyon hiányzik.

És hiányzik az anyám, hiányzik a családom, hiányzik a régi életem - és hiába lett új családom, azt a régi életet nem pótolja semmi.

És hiába vagyok én magam is anya, néha annyira nagyon szeretnék gyerek lenni egy kicsit, de már nem lehet. A szüleim meghaltak, én meg kénytelen-kelletlen felnőttem. Milyen egyszerű ez.

(Én mondtam, hogy dög unalmasak a problémáim, körbe-körbe megy mindig ugyanaz - nem is értem minek írok blogot, már mindent megírtam)

spleen

Annyira unom a problémáimat.

crime scene do not cross

Nem írok, mert elbutultam az agyamban tespedő takonytól. Gondoltam ezt azért megosztom, fontos dolog ez, érzem én is.

"you gotta suffer a little"

You know what my philosophy of life is? That it's important to have some laughs, but you gotta suffer a little too, because otherwise you miss the whole point to life.*

A hétvégén elolvastam egy könyvet, amiben beteg meg halva született babákról van szó, nagyon megindító volt, sírtam egy csomót és jól is esett - szerintem én ilyen furán gyászolok egyébként - bár Marci folyton háborog, hogy mit foglalkozom folyamatosan mindenki szenvedésével, én meg nem is értem ezt a kérdést, szerintem nagyon fontos mások szenvedésével foglalkozni, egyrészt, mert mindenkinek nagyon hasonlóak a szenvedései, másrészt, hogy tudjunk róla és nagyjából értsük, hogy mi történik a világban és másokban, harmadrészt, mert minden egyes szenvedéstörténettől mi magunk is gazdagabbak, empatikusabbak leszünk. Szerintem fontos ismerni a fájdalmakat, az élet a legkevésbé móka és kacagás, persze két nyüszítés közt azért nem árt röhögni, de ezt már mondtam a múltkor.

Szóval azon gondolkoztam ennek a könyvnek a kapcsán, hogy mi mennyire rábíztuk magunkat arra az egyetlen genetikai tesztre amit csináltak (pedig már milyen öreg vagyok, épp akkor múltam 35) és mindenki azt mondta, hogy ikreknél úgyis hamis értékek jönnek ki, meg az amniocentézis is jóval rizikósabb - aztán meg mekkora mázlink volt, hogy ilyen egészségesek lettek.

Vagyis én nagyon remélem, hogy azok, mert bár elmúlt az autizmus rémületem, de a beszéd-ügy miatt továbbra is aggódom, most azon kezdtem parázni, hogy mi van, ha Marcikának (aki legnagyobb aggodalmamra valami nagyon furcsa halandzsanyelven kommunikál, ami kicsit sem hasonlít arra, amit tőlünk hall) megártott az a negyven perc, amit Léna születése után még a hasamban töltött, vagy megártott neki a fogó, amivel végül kirángatták szegényt, jaj...

*Woody Allen: Broadway Danny Rose

fotó

Szerintem az anyaság tele van az ember agyába égő pillanattal és biztos vagyok benne, hogy ezek a pillanatok sok év múlva is nagyon élénken villannak majd fel, hiába lesz akkor már az a gyerek két méteres, szőrös, 47-es lábú pacalfaló fickó.

Nekem ilyen volt azon a bizonyos éttermi reggelin Marcika, aki megszeppenve, elviselhetetlenül aranyosan és elveszetten, félénken mosolyogva, ugyanakkor rémületében sírással küszködve ült a babaszékben a kis kordkabátjában, meg a kerek orrú sportcipőjében és a körülötte ülő fiúkat nézegette bátortalanul.

ahogy a dolgok vannak

Jaj, már megint rossz a kedvem, a szokásos körforgás, le se kéne írni, halálra unja mindenki nyilván: bölcsit meg lakásokat nézegetek és újra meg újra rájövök, hogy nincs pénzünk se erre, se arra, persze az is kiderült már, hogy túl drága az is, ahol most lakunk, ráadásul egy normális bölcsi egy gyereknek annyiba kerül, mint az albérletünk (olyan 1000 dollárnál kezdődik, az most 220 ezer forint körül van, persze itt mások az arányok, ugyanakkor ez bizony piszkosul drága a legtöbb embernek még itt is és nekünk ugye duplán kéne fizetni egy keresetből), arról nem is beszélve, hogy hosszú-hosszú várólisták vannak a jó bölcsikbe.

Menjek dolgozni, hogy több pénzünk legyen, jön a következő gondolat, haha, menjek, persze, csak éppen fél év, mire megkaphatom az engedélyt, azelőtt nem is tudok próbálkozni, de később is, hogy a fenébe próbálkozzak, ha itt vannak a gyerekek? Mit csináljunk velük, ki vigyáz rájuk ha állásinterjúra megyek (mondjuk állítólag be se hívnak majd, szóval nemtom mit izgulok)? Összefoglalva a probléma tehát: bölcsire nincs pénzünk, de amúgy is tök hosszú a várólista, szóval az egész egy szép nagy ördögi kör, mert amíg nincs munkám, addig nincs bölcsi se, de hogy lehetne bölcsi, ha nincs munkám?

Meg aztán itt van a lakásügy is: ahol lakni szeretnénk, ott nyilván csak drágán van olyan lakás, ami nekünk jó, rengeteg elvárásunk van, de kevés hozzá a pénzünk: olyan lakás kéne, amiben van mosógép, amiben lehetőleg sok a szőnyeg, amihez közel van bölcsi, játszótér, bolt, járda, eh, utálok ezen gondolkodni, olyan reménytelen.

Persze az sem tragédia, ha nem mennek bölcsibe, csak úgy szerettük volna, ha hallanak angolt minél előbb, mert ki tudja innen hová megyünk és a bébiszitterünk meg hetente, kéthetente egyszer pár órát van itt, az semmire se elég.

Tegnap egyébként részt vettem életem első amerikai buliján, ami természetesen pont olyan rossz volt, mint bármelyik másik buli bárhol a világon - én persze nem vagyok mérvadó, mert egyszerűen nem értem a buli intézményét: fölösleges dolgokról részegen beszélgetni és pocsék vicceken kínban nevetgélni annyira...nem is tudom. Pazarló, fárasztó, értelmetlen. Sokat inni eleve óriási luxus, mert rengeteg idő, mire kiheveri az ember az alkohol hatását, bulikat viszont nehéz alkohol nélkül elviselni, mert olyan rettenetesen unalmasak, szóval nehéz ügy ez, bár az én konklúzióm természetesen az, hogy buli helyett boldogan mosolyogva itthon akarok olvasni.

Ugyanakkor itthonról kiszabadulni mindig jó, szóval titokban élvezem még a vacak bulikat is.

brunch

Nagyon vicces brunchon voltunk a babákkal: Marci barátjának születésnapja van, ezért aztán muszáj már reggel margaritázniuk és brutális mexikói kaját enniük, mi meg csatlakoztunk, miután végigjártuk a környéket, ahol lakni akarunk (te, akik ebben az állat nagy kőházban laknak, azoknak is mínusz öt dollár van a számláján, mint nekünk?), mert még mindig költözni akarunk és olyan elszántak vagyunk, hogy már előre nézegetünk a környéken bölcsit és játszóteret, meg ismét elsirattuk azt az isteni helyen lévő cuki házrészt, ahova tavaly végül nem engedtek beköltözni.

Még nem voltunk a babákkal étteremben, mióta ilyen ficergősek - értsd: járnak, rohannak, mindent levernek, megkóstolnak -, de elég vicces volt (bár végtelenül kimerítő is): Marcika édesítős zacskókkal játszott (körülbelül 325 darab hevert alattunk a földön), illetve újdonsült ismerőseivel (Marci kollégái és egyéb csatolmányok) dobolt az asztalon, míg Léna műanyag salsás poharakat rágicsált és felváltva próbálta magára borítani a kávét meg a Margaritát.

Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi idő alatt halnának meg egy ilyen helyen, ha senki nem figyelne rájuk...talán beletelne öt percbe is, nyilván attól is függ, hogy mennyire kreatív napjuk van.

Sokat gondolkodom rajta, hogy vajon a szocializálódás ró túl nagy követelményeket egy gyerekre, vagy nem is ez a folyamat olyan összetett, hanem az agyfejlődés ennyire lassú és bonyolult?

"A lámpában ecet égett, az egylábú kettőt lépett"

És ha már amúgy is undok hangulatban vagyok, hát undokoskodom tovább: egyszerűen nem bírom felfogni, hogy az emberek mit háborognak folyton a szövegértelmezési, verselemzési feladatokon, hogy azok milyen rettenetesek és fölöslegesek és ugyan kit érdekel és honnan tudnánk, hogy mire gondolt a költő?

Szerintem szövegeket és egymás mellé rakott szép szavakat meg gondolatokat elemezni, az értelmükön gondolkozni nagyon jó játék, ráadásul főleg fantázia és kreativitás (na meg talán a személyiség) kérdése, hogy az ember milyen irodalmi műbe mit lát bele, mit érez vagy nem érez benne és hogyan értelmezi azt.

blogger bloggernek farkasa

Nézegettem a blogkínálatot, mondván, hogy kéne olvasni valaki újat, aki szellemes, érdekes, inspiráló.

Ilyenkor az ember persze rögtön a naggyon-nagggyon népszerű és állítólag retttttentő vicces blogokkal kezdi, nos, most vagy én vagyok végtelenül fapina (nem), vagy az átlagember humorérzéke rettenetes, mert ezek a naggggyon híres, naggggyon vicces blogok annyira izzadságszagúak és annnnyira nem viccesek és nem érdekesek és nem eredetiek, kábé olyanok, mint egy középszar kabaré, olvasás közben pont úgy éreztem magam, mint annak idején azon a borzalmas filmen a moziban, amit Ági barátnőmmel néztünk meg és körülöttünk mindenki szakadt a röhögéstől, míg mi egyszer halványan elmosolyodtunk.

És egyébként is: ki nem állhatom, ha valaki mindig vicces (viccelni próbál, mármint), mert egyrészt nem hiszem el, másrészt meg mert nem vicces mindig minden és egyáltalán nem kell erőltetetten sokat röhögni.

A nevetés meg a jókedv fontos dolgok, de én baromira nem hiszem el, hogy az ember csak és kizárólag úgy érezheti jól magát, hogy az égvilágon mindenből viccet csinál (vagy legalábbis azt hiszi, mer az ilyen ember általában valójában kicsit sem vicces) - szerintem sokat kell nevetni, de sokat kell sírni is, én az egyensúlyban hiszek, nem az állandó röhögésben.

ahogy a dolgok vannak

Tegnap a szülésről flesseltem valamiért, pedig azt szerettem, nagyon jó élmény volt, nem olyan traumatikus, mint a terhesség: a szülés után belém nyomott katéter és a fájdalom villant be valamiért, rettenetesen szar volt, az a helyzet.

Hazajött egyébként a férfi, én meg cifra nyomorúságos vacsorát csináltam neki - paprikás krumplit ananászos sajttortával - és megállapítottam, hogy isteni ugyan, hogy itthon van, de sokkal könnyebb betartanom a fogyókúrámat, ha nem kell neki éjfélkor vacsorát csinálni...

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548224

Tuti, hogy az amerikaiak azért mérik fontban a súlyt, mert a végtelenül dagadt és nyomorult fogyókúrázónak nagyobb sikerélmény 10 kiló fogyás helyett 22 fontos fogyásról dicsekedni.

Este jó

Tudom, már sokat beszéltem erről - és nem azért csinálom, hogy bosszantsam a kevésbé szerencséseket -, de teljesen lenyűgöz, hogy mennyire jó alvók a gyerekeink. Egyszerűen alszanak, ha bekerülnek az ágyukba. Csak így. Simán. Mostanában már sorakoznak is az ágyuk mellett, mikor a lefekvésről magyarázok és soha semmi nyafogás, sivalkodás, nem akarok-hiszti, semmi - bezsákolom őket, esti mese, esti vers, esti dal (néha mindketten éneklünk nekik, akkor elalélnak a gyönyörűségtől), néha Marci gitározik nekik, aztán puszi-puszi, viszlát.

Ráadásul sokszor akkor esek neki a konyhának, néha a főzésnek meg a reggeli gyümölcsjoghurt gyártásnak, amikor kijövök tőlük - a konyha pedig közvetlenül az ő szobájuk mellett van.

És zajongok, pakolok, mosogatok és bőgetem a turmixgépet, jó sokáig, mert a száz kiló gyümölcsöt nehezen aprítja fel és ezek a csodálatos, zseniális, áldott jó gyerekek egy szót se szólnak, merhogy a jelek szerint alszanak...és alszanak, pedig folyton jön a foguk és alszanak, ha ömlik a taknyuk és lázasak, egyszerűen olyanok, mint akik tudják, hogy az éjszaka, az bizony alvásra való és aludni fontos és jó.

Pedig milyen gyötrelmesen kezdődött az egész: eleinte, ha két percre bekerültek az ágyba, hát keservesen sikoltoztak, Léna egy csomószor a zenélő hintában aludt, amúgy meg mindketten az autósüléseikben, teljesen el voltam keseredve, hogy mi lesz velük, hogyan szoknak majd az ágyba, aztán valahogy pillanatok alatt történt az egész - igaz, hetekig szoktattam őket délelőtt meg délután az ágyukhoz, erőltettem, hogy ott maradjanak, trükköztem zenélő forgó izével, meg ilyen-olyan párnákkal - és elég hamar nemcsak beleszoktak, de szeretni is kezdték az ágyukat, aztán úgy négy hónapos koruk körül még keltem hajnali ötkor etetni, utána egyre inkább már hétkor-nyolckor, most meg egy mukk nélkül alszanak kilencig, sokszor tovább is.

Nem kellett ehhez semmi hókuszpókusz, sőt, szerintem pont a puritánság az egésznek a titka, meg talán az, hogy hiába hisztiznek nagy ritkán, sose engedünk nekik, nem vesszük ki őket, ha valaki rosszul alszik, azt szigorúan az ágyában vigasztalgatjuk...semmi hisztérikus altatás, ringatás, semmi porszívó bekapcsolás - csak néha a turmixgép, hehe -, meg autóztatás, van puszi, meg simogatás meg szeretgetés, de az csakis az ágyban. És igen, azt hiszem a titok része még a kialakult rend is, az, hogy mindig tudják, hogy mikor mi következik, a napi rutin szerintem nagyon fontos nekik.

Szóval jó ez nagyon, iszonyú sokat segít, mert szerintem már halott lennék, ha születésük óta éjszakáznom kéne, az első négy hónap így is nagyon kegyetlen volt, sose felejtem el, ahogy napi két óra alvással, a fáradtságtól reszketve és zokogva etettem őket, pocsék volt, így egyszerűen.

Szóval szerintem ez most az ő ajándékuk az egy év brutalitásért - biztos megbeszélték egymással, hogy nyolc hónap okádás, négy hónap nemalvás után kedves édesanyjuk megérdemli a kellemes estéket.

"We live in a world in which politics has replaced philosophy"

Azt gondolom, hogy minél betegebb egy társadalom, a tagjai annál többet foglalkoznak politikával.

Én a magam részéről onnan tudom lemérni legjobban, hogy milyen nagy baj van otthon, hogy számos - azelőtt apolitikus - ismerősöm folyamatosan politizál a Facebook üzenőfalán, illetve néhány - eddig szintén apolitikusnak tűnő - ismerősöm pedig politikai blogot (!!) ír, ami vitathatatlanul a legsúlyosabb tünete ennek a társadalmi betegségnek.

A szakács, az ikrek, a kaja meg a nehézségek

Kezdem úgy érezni magam, mint valami ünnepelt sztár kizsákmányolt, ám roppant kreatív szakácsa: ilyen husis muffin, meg olyan édes krumplis kenyér, meg amolyan sajtos enchilada és spenóttorta és quiche, de hiába minden: ha a fejem tetejére állok is, Marcika két falat után mindenképp sötét borzalommal a szemében tolja el a legtöbb kaját.

vall

Marci rettenetesen hiányzik, pont úgy, mint mikor megismerkedtünk és még Londonban volt.

A babázás egyedül már tök jól megy, azzal nincs bajom, nem is a segítség hiányzik (a babázásban keveset, de a házimunkában sokat segít a drága férfi), hanem a kedves lénye...meglep, mert azt hittem, majd lubickolok itten a szalmaözvegységben, aztán tessék.

America the Beautiful

Amerikával sok baj van, de sokat enyhít a kínzó problémákon, hogy gyakorlatilag lehetetlen olyan lakásba költözni, ahol nincs mosogatógép.

ahogy a dolgok vannak

Valószínűleg kevésbé lógtam volna el a tornaórákat, ha az eltének van egy ilyen tornaterme. Tegnap Marcival squasholtunk meg ping-pongoztunk meg sokat röhögtünk a heti randi keretében, úgyhogy most letális izomlázam van, de az izomláznál is kínzóbb a gyötrelmes irigység, amit érzek: ma indultak a konferenciára New Yorkba.

Arra gondoltam egyébként, hogy írok Beyoncénak, vagy Jennifer Lopeznek vagy valami hasonló idióta celebnek, aki százezer dolláros partikat ad, meg gyémántberakásos cumit és ékszereket vásárol az újszülött gyerekének, hogy ugyan dobjon már meg egy olyan ezer dollárral - neki a jelek szerint tök mindegy, nekem meg állati jól jönne...

"It's scary to think so much is out of one's control"

Az is van még Amerikával - többek között -, hogy én itt félek.

Nem tudom, hogy azért-e, mert mindig minden kihalt és csak végtelenül leszakadt figurák (meg én a babákkal) láthatók az utcán, vagy mert tényleg minden második nap hallani szobájukból elrabolt csecsemőkről, autósüldözésről, iskolai lövöldözésről, kedves kislány megevéséről. (Most nem megyek bele a média felelősségébe, meg hogy az agyonhájpolt eseményekből vajon mi is pontosan az igazság, ezt lehetne csűrni-csavarni hosszú bejegyzéseken át.)

Nem tudom, hogy azért félek-e mert szeretem megtörtént bűnügyi esetekkel szórakoztatni magam, vagy azért-e, mert Marci Cool Facts nevű alkalmazásának segítségével megtudtam - a Cool Facts végtelenül fontos információkat ont magából a kék bálna hangterjedelmétől kezdve a leggyorsabb állatokon át az amerikai társadalomig -, hogy minden harmincadik amerikai vagy volt már büntetve, vagy épp valamilyen büntetőeljárást folytatnak ellene.

És mivel már megint költözőben vagyunk, ezért lakásokat és környékeket nézegetek és közben vacogva félek, én, a vakmerő lány.

Én, aki olyan vakmerő voltam világ életemben, hogy ha sokáig nem jött az éjszakai busz, bánatomban hazagyalogoltam (Békásmegyeren laktunk, én meg általában a Rác kertbe jártam, tudjátok, a Tabánhoz közel) vagy hazastoppoltam (utólag állatira féltem magam, nem vagyok normális). Én, aki Londonban olyan helyeken mászkáltam éjjel egyedül, ahova nappal, társasággal se szívesen megy az ember. Én, aki ugyan különösebben bátor nem vagyok, csak vakmerő hülye, most aktívan, kisebb-nagyobb megszakításokkal félek.

Félek, ha arra gondolok, hogy esetleg egy házba vagy házrészbe költözünk, mert itt nem divat a kerítés és a földszint elég védtelen. Félek, ha arra gondolok, hogy egy lakóparkban földszinti lakásba költözünk - pedig mennyivel egyszerűbb lenne az életem! -, mert a földszinti lakások is nagyon védtelenek. Félek a kedvenc környékünktől, mert lepattantabb mint ahol most lakunk (ezért is tetszik), de félek a puccos környékektől is, mert hova máshova menjenek az általában rossz környékeken lakó bűnözők betörni, kocsit (gyereket) lopni, passzióból ölni (jó, aki passzióból öl, az általában minimum középosztálybeli, az kicsit más kategória)?

És hiába, hogy itt egy modern, állandóan őrzött lakóparkban lakunk, én itt is félek (és nem mellesleg utáljuk is, teszem hozzá halkan), mert én egyszerűen Amerikában, hát...félek.

furious anger

A babákról panaszkodni még ér, ugye?

Hú, gyerekek, a mai vacsora olyan volt, amit csak testelhagyással lehetett túlélni: semmi nem ízlett, mindent ki kellett köpni, le kellett dobni, hajba kellett kenni, mindezt lehetőleg ordítva zokogva, undorodó arccal.

Mivel önvédelemből - hogy nehogy agyvérzést kapjak, vagy örökre elmenjek itthonról - elhagytam a testem és felülről figyeltem az egészet, ezért csak kevés gondolatomra emlékszem, de kettő elég erősen megmaradt: az egyik a miért születtem, a másik a mikor halok már meg...

"amikor nagyjából minden ott van a helyén"

Egyébként meg úgy döntöttem, nyafogjon akinek hat anyja van, élvezni kell ezt a munkátlanságot, amíg lehet, nyilván fogok még dolgozni orrvérzésig, ezt a mostani időszakot meg kell becsülni: mivel a gyerekek jó alvók, ezért alszunk reggel kilencig általában, nem kell se oviba, se munkába, se sehová rohanni, amúgy meg csupa izgalom és kaland az életünk, évente költözünk, néha kontinenst váltunk, hát ki mondhatja el ugyanezt magáról, na? Na ugye. Így kell erre gondolni, nem folyton bizonytalanul nyivákolva.

Az élet csupa érdekesség, móka, kacagás; Marci előtt sosem éltem Olaszországban, Amerikában, nem voltak gyerekeim, csupa új, rendkívüli dolog, háddenem?

Szóval nem nyafogok és kész. De, nyilván nyafogok majd, viszont nem nagyon kell komolyan venni ám, ezek mindig pillanatnyi dolgok, nem is jó szerintem megörökíteni őket, na mindegy, azér ti úgyis azt szeretitek, mikor dráma van meg hiszti, jó, hát én megértem, egy ilyen elfolyósan higgadt szappanoperát nézni nagyon unalmas, btw a babák ma 17 hónaposak, a hónapfordulók örömére mindig megnézem a születős videóikat, annyira hihetetlen ez az egész, ahogy tehetetlen, nyomi kis két kilós csomagokból szép tizenegy kilós futkosó, nevetgélő emberek lettek.

Marcika különkiadás

Marcika különlegesen érzékeny kisfiú, megszidni sem lehet, mert már akkor nagyon sír, ha csúnyán nézek rá - nekem meg ettől a szívem szakad meg, fogalmam sincs hogyan fegyelmezem majd később.

Ráadásul szegény kicsi Marcika nemcsak a szidást viseli rosszul, hanem egy csomó dologtól halálra rémül: ma reggel például ijedten zokogva elszaladt, mert valami dalt hallgattunk és a dal aláfestéseként kukorékolni kezdett egy kakas.

Feljegyzések az ikresek házából vol.764393

Én tudom, hogy nem kell bizonygatnom, hogy milyen nehéz az életem, meg mindenkinek nehéz, csak mindenkinek máshogy nehéz és hogy ez nem verseny, stbstb, van viszont ez a misztikum (vagyis inkább hülye elképzelés) az ikrek körül, amivel már sokadjára halálra idegesítenek, úgyhogy mosmár muszáj kicsit dühöngenem itt ezen - elvégre ezért van ez a jó kis blog, hö.

Arról van szó, hogy - és ezt már más ikrestől is hallottam, mindenki megőrül ettől - az egykék anyukái feltételezik, hogy nekik annyival nehezebb egyetlen gyerekkel, merhogy nekik annyit kell foglalkozni azzal az egy gyerekkel és idézem milyen jó, hogy az ikrek egymással játszanak és neked nem is kell velük lenni...hát nem a túróst, én nem is értem, ezt honnan veszik ezek az emberek.

Azt már itt az elejibe elmondanám, hogy eleve a gyerekek két éves koruk előtt nem egymással, hanem egymás mellett játszanak. Na most az, hogy néha az ikrek elkukucsoznak egymással, vagy valamin nevetnek együtt pár percet, az nem azt jelenti, hogy máskor nem rikoltanak egyfolytában, hogy menjek be és szórakoztassam őket, arról nem is beszélve, hogy valakitől a nyelvet is meg kell tanulniuk: mint mondtam, egész nap egyedül vagyok velük, mást gyakorlatilag egyáltalán nem is hallanak beszélni, maximum reggel és este meg hétvégén az apjukat.

Szóval engem mosmár senki ne idegesítsen ezzel a de jó neked, mennyivel könnyebb az ikrekkel dumával, mer nagyon morcos leszek.