Bella Italia

Mi nem is voltunk nászúton!

Oké, de nekünk az egész életünk egy nászút.

 

Az ilyen hétvégék után állati büszke vagyok magunkra: voltunk kirándulni a gyerekekkel Pratóban - teljesen megdöbbentően óriási kínai negyedbe botlottunk, amikor eltévedtünk, de frankón kínai volt, kínai utcanév táblákkal -, elmentünk kettesben lenni pár órára, aztán szintén a gyerekekkel elmentünk a világ egyik legjobb pizzériájába Marci kollégáival (méterre adják a pizzát, az volt az érdekesség, no meg az, hogy sírni kellett, olyan finom volt), ma voltunk a tengernél...pedig higgyétek el, a kocsiig elmenni is kemény meló sokszor két három évessel, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a lakásban üljünk Toszkánában, mert az egyszerűbb és kényelmesebb, így aztán inkább megyünk, igaz, a kirándulások sokszor inkább csak a kirándulások illúziói (például Lénát végighurcolom Firenzén, ezért minden képem tök ferde, meg ilyesmi), de én azt gondolom, hogy minden jobb, mint nem menni. Nem sok jobb dolgot tudok elképzelni az utazásnál, talán ezért van ez a mániám.

Különben nagyon jó fejek, nagyon jól bírják a kiképzést (biztos azért, mert már a hasamban is egyfolytában utaztak és az ősemlékezetükkel őőőő visszaemlékeznek, igen), most már a kocsiban is elüldögélnek egy-másfél órácskát is fegyelmezetten, gyalogolnak sokat minden túrán - persze templomokba bemenni azért elég reménytelen, mert az oltár lépcsőin akarnak ugrálni, meg rikoltozva futkároznak- , keveset nyafognak, a tengert imádják, az étterem...hát az kemény dió, az ülés tíz percnél tovább még nem nagyon megy, de azért még az éttermezés is kibírható - eddig egy poharat törtünk el, igaz, nem tudom ez jó arány-e, nem voltunk azért nagyon sokszor enni -; holnap kezdődik a Campo Solare bölcsi helyett, ami ugyanolyan mint a bölcsi, csak most délután fél ötig maradnak egy helyett, úgyhogy most tervezem az erőltetett menetben kirándulást - azokra a helyekre, ahová tényleg reménytelen gyerekekkel menni - Marcival vagy nélküle, nekem mindegy, de a seggemben puskapor van, ki tudja mikor leszünk újra Toszkánában, minden percet ki kell használni. 

Palermo is tervben volt augusztusra, de azt lefújtuk, mondván, hogy túl drága és túl bonyolult volna, de megbeszéltük, hogy életben tartjuk a kapcsolatainkat, aztán valahogy egyszer elmegyünk kettesben. 

Szóval mostanában magvas filozófiai gondolataim helyett nagy valószínűséggel a fényképeimet kell majd nézegetnetek, bár amilyen az én szerencsém, Marcus a második napon beteg lesz és egészen a Campo Solare végéig itthon kell maradni vele (természetesen köhög, szóval ne gondoljátok, hogy alaptalanul pesszimista vagyok).

kieg. az előzőhöz

És az Internetnek van egy olyan furcsasága is, hogy annyira nagyon megfoghatatlan: nekem erről a sok láthatatlan megmondó emberről mindig az jut eszembe, hogy az egész kicsit olyan, mintha a kollektív téboly felkerült volna egy polcra, ahol tovább susognak azok a bizonyos hangok a fejekben...

beszűkülés, blog, komment, szex, hazugság, video

Aztán gondolkodom még ezen a beszűkülés dolgon is, mert annyira beszűkült vagyok, hogy van időm gondolkodni, szóval azt hiszem, ez már megint egy olyan társadalmi igazságtalanság, ami a nőket sújtja, hogyaszongya a nő az ugye legyen szexdémon, házitündér, mesterszakács, szuperanya, humorista és filozófus is egyben. 

Ha anya és vannak (vagy voltak valaha) intellektuális igényei, akkor kéretik őket azonnal előrántani a pelenkák alól lehetőleg a hatodik hétre, mire a méhe is megfelelően visszazsugorodik, hiszen hogy néz az már ki, hogy egy egyetemet végzett nő a csecsemője fölött mélázzon egész nap. 

Ugyanakkor ne nagyon képzelje, hogy az intellektusát túlságosan szabadon engedheti, hiszen minekazolyannakgyerekakinekszellemiigényeivannak. Ez van, igen: legyél szuperanya és filozófus egyszerre, de kéretik mindkét szerepet erősen palástolni. Neked a legfontosabb feladatod az életben a gyerek, de ne beszélj már folyton róla, jézusom, mi lett belőled!

Szegény nők, minek ez, de komolyan? 

Aztán azon is gondolkodom még, hogy a bloggerség meg a kommentelés olyan sokat árt az emberi kapcsolatoknak: az emberek amúgy is olyan könnyen mondanak ítéletet és csak nagyon kevesen szeretik egymást úgy igazán, hát még akkor milyen könnyen megy az ítélkezés, mikor megtehetik arctalanul, ráadásul azt képzelik, hogy a blog segítségével pontosan be tudják azonosítani, hogy mi és hogyan történik a másikkal, hogy mi jár a fejében, hogy mi van a lelkében - és olyankor jönnek is az instantítéletek, a statáriumok, meg a kéretlen tanácsok, meg a nagy bölcsességek és persze a sértések. Mert az is olyan, de olyan könnyű, hogy odaböffentünk valami bántást és mi már ott sem vagyunk, mi nem csináltunk semmi rosszat, hát hiszen kiolvastuk a blogjából, a kommentjéből, ő olyan ember, hogy ezt kell neki mondani, be kell szólni neki, én tudom róla az igazságot és tök jól megmondom, mert ő nem tudja magáról, hö. 










PS: Ja és ez most nem az én sértettségem, sőt, nem is igazán rám vonatkozik, inkább csak egy rossz tendenciáról van itt szó, amit tapasztalok mindenféle blogokban, aztán muszáj beszélnem róla.

"És szeretnék alkotni csodásat és Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot S aztán meghalni: Mert én a Mámor vagyok."

Még mindig sokat gondolkodom a hegymászós sztorin és igazából igazságtalannak tartom az alkoholistákkal, a drogosokkal, a felelőtlenül szexelőkkel és kajafüggőkkel szemben, hogy egy hegymászót piedesztálra emelnek, hiszen az, aki betegre zabálja, drogozza, issza és dugja magát és nem törődik a következményekkel, az minden esetben társadalmi megvetésnek örvend, gondoljunk csak a jelzőkre, amiket ezekre az emberekre aggatnak: beteg, undorító drogos/alkesz, ostoba dagadt viziló, hedonista, cukorbeteg zabagép, szexmániás HIV-pozitív (nyilván buzi is). 

Ezeket az embereket nagyrészt kiveti magából a társadalom (nem mintha ne lenne majdnem mindenkinek ilyen-olyan "káros" szenvedélye), míg egy hegymászó bátor hős, pedig a vad, nemtörődöm, szabadságkereső hegymászás (most függetlenül attól, hogy én mit gondolok róla) és az előbb felsorolt szenvedélyek szerintem abszolút egy tőről fakadnak.

"Meinem Mann" "Im Labyrinth der gemeinsamen Seligkeit. Ich weiss. Du bist es."*

Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy nekem annak idején, mikor már vagy egy hónapja ismertem Marcit - és abból az egy hónapból mondjuk két hetet töltöttünk együtt -, meg sem fordult a fejemben, hogy ne menjek vele Triesztbe, tényleg, egy pillanatig se hezitáltam, annyira nagyon egyértelmű volt, hogy nekem vele kell lennem és kész. 

Egyáltalán nem merült fel bennem semmi olyan aggodalom - ami mindenki másban igen -, hogy majd ő tart el, hogy nem ismerjük egymást, hogy feladom az állásom, hogy kiadom a lakásom, hogy jaj, mi lesz velem, ha nem működünk együtt...ez biztos állati vakmerő dolog, fogalmam sincs, nekem teljesen természetesnek tűnt és nem is értettem, hogy mit huhog mindenki körülöttem, mikor pont őt vártam már hosszú ideje. Nem értettem, hogy miért hiszi mindenki, hogy ez csak valami hirtelen fellángolás, ami hamar elmúlik majd, mikor annyira egyértelmű volt számomra már a Duna-parton, amikor először találkoztunk, hogy ő lesz a férjem.

*http://pov.imv.au.dk/Issue_08/section_2/artc4A.html

azt még itt gyorsan el kell mesélnem, hogy A Berlin Felett az Ég zárómondata - tudom, hogy te vagy az - teljesen az agyamba égett még 15 éves koromban (az ember akkor nagyon fogékony a romantikára, ugyebár) és szerintem egészen 34 éves koromig valaki olyat kerestem, akire ráillik a "személyleírás". Méghogy cinikus vagyok...(morogva el)

Egy eltűnt post margójára

Teljesen fel vagyok háborodva, eltűnt a lebilincslően izgalmas és túl egy kicsit talán indokolatlanul hosszú bejegyzésem a ma délutáni agyvérzésemről, de nincs az az isten, akinek a kedvéért megírom újra, úgyhogy elégedjetek meg annyival, hogy rettenetesen fáradt vagyok, de talán mégsem az agyvérzésig, meg aztán még azt is szeretném elmondani, hogy most már nem bírom tovább elviselni a betegségeket, meg a mindenféle rémisztő testi tüneteket, kész, elég volt. 

Egyébként meg nyilvánvalóan azért tűnt el a post, mert az írott szónak ereje van és ha leírom, akkor bevonzom és beteljesedik és a sorsomban nincs megírva az agyvérzés, bár most, hogy ezt a mondatot elolvastam újra, egy kicsit mégis aggódom, hogy valami történt az agyammal (vagy túl sokat nézegettem a Facebook-ot).

Szóval, ahogy a gyerekeim mondanák: majdnem megijedtél.

Peti és Josef K

Ma megérkezett a könyvcsomag, amit pár napja rendeltem: Hurrá, bilizek! és Kafka: A per. 

Egy kicsit sajnálom, hogy nem az Amerikai Pszichót vettem meg...

ahogy a dolgok vannak

A legyakrabban az a kép ugrik be a kórházasdiról meg Marcus betegségéről, amikor találkoztunk a házunkban lakó gyerekorvossal a garázsban és Marcust elkezdtem mutogatni neki és szegény egyszer csak ott állt letolt nadrággal, felhúzott pólóval, megszeppenve, de engedelmesen; na ettől a képtől mindig elszorul a torkom és sírhatnékom van és vadul puszilgatni kezdem. 

Olyan kicsi, drága kisfiú, bármit megtennék, hogy sose legyen újra beteg. 

Egyébként pedig megkaptam - Marcus betegségét állítólag túlzott részletességgel taglalva valakinek, aki valaha a barátom volt -, hogy be vagy szűkülve, mint egy kezdő buzi segge, vagy valami ilyesmi...hát, ehhez képest Isolde egész baráti kritikát kapott; mondjuk engem annyira nem hatnak már meg ezek, jól vagyok, olyankor nehéz megbántani, btw trollok, ne fáradjatok. 

PS.: Megint vendégeink vannak, úgyhogy hullafáradtak vagyunk a sok mászkálástól, bár nagyon örülünk is a hullafáradtság közben: úgy elmagányosodtunk külföldön pár év alatt.

PPS.: Egyébként meg már megszoktam, hogy egy blogger nem tud jól viselkedni, valaki mindig macerálni kezdi: ha szarul van azért, ha jól van azért, ha van valakije azért, ha nincs senkije azért, ha blogban panaszkodik azért, ha vidámkodik, de egyesek szerint nem kéne, akkor azért, ha dolgozik, ha nem dolgozik, ha gyereke van, ha nincs gyereke, ha okoskodik, ha butaságokat ír, ha túl komolyan veszi magát, ha nem veszi  komolyan magát, ha egyéni véleménye van, ha közhelyeket pufogtat, ha dicsekszik, ha nincs önbizalma, stbstbstb. Én annyi jelzőt hallottam már magamról a blogom kapcsán - és mindennek az ellenkezőjét is -, hogy nagyon-nagyon kell igyekezni, ha valami egészen új aspektusból szeretne bárki utálni, elítélni vagy akár szeretni. 

(s)iker vol.87695342189 azaz tegnap a pistoiai állatkertben jártunk

Hát ezt muszáj megmutatnom.

"And she gave away the secrets of her past"

Valamelyik nap azon gondolkoztam, hogy ha öngyilkost gyászol az ember, akkor maga a gyász is sokkal agresszívabb. 

Mikor az anyám halálára gondolok, akkor csak csendesen szomorkodom (már nem szoktam sírni), de az apukám miatt legszívesebben ordítva szétrúgnám a lakást néha - azt hiszem egyébként, hogy ez a gyászom is teljesen beragadt (én mindig lassan kapcsolok, meg valahogy az anyám elfojtós higgadtságát örököltem engem is meglepő módon), úgyhogy még jópár évig küzdök majd ezzel szerintem.

Bella Italia

Tudod mi hiányzik legjobban Amerikából? A sushi, a légkondi és az angol. De amúgy utálom, hogy ide jöttünk, mert nemsokára el kell innen menni.

Meg aztán még ilyenek is voltak mostanában.

"Mit várunk eszerint az orvostól? A lehetetlent várjuk, a csodát. Azt várjuk, hogy varázsló legyen, a tudás, az emberiesség és tapintat varázslója."*

Marcus betegsége kapcsán azon elmélkedtem, hogy a modern ember mennyire nagyon el van kényeztetve az orvosokat meg a gyógyszereket illetően (is): ha nincs egy azonnal bevehető pirula vagy injekció, ha nincs azonnal alkalmazható gyógymód, ha nincs a betegségünket azonnal kimutató vizsgálat, ha az orvosok egy pillanatig is tanakodni mernek, vagy kételkednek egymásban vagy akár saját magukban, akkor rettenetesen fel vagyunk háborodva és hibáztatjuk őket, mert megszoktuk, hogy mindig mindenre kéznél a varázsszer, az orvosság, a pirula, mindig ott egy vérvétel, egy gép, egy tapasztalt orvos, aki mindent tud és kielemez és azonnal gyógyít. 

És mivel - általában - itt a sok pirula és injekcó és gép és vérvétel és vizeletminta és isten tudja még milyen vizsgálat, ezért magától értetődőnek vesszük, hogy az orvosok nagyjából mindenhatóak, mindent meg tudnak gyógyítani, ha meg nem, hát háborgunk és szidjuk őket, az élelmesebbje még pert is akaszt a nyakukba.

Az apukám volt erre nagyon jó példa, amikor az anyám betegségét nem volt hajlandó tudomásul venni és csak hajtogatta, hogy a hülye orvosok nem tudnak semmit, nem csinálnak semmit, pedig egy végstádiumú, nem operálható agydaganattal nemigen lehet mit kezdeni, akárhonnan nézzük. Vagy ott a nagynéném a sclerosis multiplexével: mindig az orvosokat hibáztatják kórusban a nagymamámmal - ami persze bizonyos tekintetben érthető, hiszen az embernek tehetetlen dühében muszáj valaki kézzelfoghatóra haragudnia.

*Kosztolányi

"“Were you proposing to shoot these people in cold blood, sergeant?" "Nossir. Just a warning shot inna head, sir.” "

Én nem akarom, hogy a gyerekeim egy trollokkal terhelt (blog)világban nőjenek fel. 

Úgy kéne, hogy összekötözzük őket és kilőjük a Holdra, aztán ott gonoszkodhatnak meg arcoskodhatnak egymással kedvükre.

"Törődj magaddal!"

A kórházazás óta annyira futja a magammal törődésből, hogy éjszaka, mikor végre lefekszem (nagy ritkán a saját ágyamba), egy pár percig a melanómára* gondolok, mielőtt álomba zuhannék - szorongani sincs időm, nemhogy bőrgyógyászhoz menni. 

 Persze megjósoltam én ezt előre: szinte biztos voltam benne, hogy amint rendszeresen futni kezdek végre, Marcika hetekig tartó betegsége miatt majd éjjel-nappal vele kell lennem és lőttek a fogyásnak, sportnak, egészséges életnek. 

És lőn. 



PS: Ja, fogyásról jut eszembe: a kórházban kiderült, hogy Marcus 14.5 kiló és nem 16.5 (mondjuk ennek azért is örülök, mert fura volt ez a három kilós hízás fél év alatt), úgyhogy reményeim szerint rossz az itthoni mérleg...

* van egy aszimmetrikus, fura színű anyajegyem

"Kis pisis piciri(i)m"

Elkezdtük a bili projektet. Eddig nagyon jól megy: egész délután meztelenül kergetőztek a bilivel egymást csapkodva, miközben időnként bepisiltek és utólag kissé gondterhelten elújságolták, hogyaszongya pisítél, majd nagyot szánkáztak a pisin és fenékre estek.

life is a bitch

Tamko egyszer azt írta nekem, hogy szerinte a legrosszabb dolog, ami egy nővel történhet az az, ha nem születik gyereke, mire én visszaírtam, hogy szerintem pedig az a legrosszabb, ha beteg gyereke születik (vagy időközben lesz nagyon beteg). 

Ezt csak megerősíteni tudom a kórház után: egy emelettel alattunk volt a gyermek onkológia és láttam kopasz kislányt a telefonba csacsogó-nevetgélő anyukájára várni és emlékszem, átsuhant az agyamon, hogy jézusom, hogy tud nevetni?!...aztán persze belegondoltam és arra jutottam, hogy nyilván mindent meg lehet szokni és gondolom egy idő után a rákos élet lesz a "normális". 

Szegény beteg gyerekek, nincs annál szomorúbb, mint amikor egy gyerek szenved. Marcusnak csak rettenetesen viszketett mindene, de már az is iszonyú volt, az egyik nap majdnem végig zokogott a kíntól, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ha egy kisgyereket kemóznak és attól szenved, ó, nagyon szomorú ez.

(Azt ígértem, hogy majd írok a kórházról, de utóblogolni nem szeretek, én hirtelen felindulásból csinálom az ilyesmit, szóval majd biztos néha lesznek flesseim róla, az lesz a mese; persze nem volt a kórházban semmi különös, szóval még az is lehet, hogy fátylat borítok erre a négy napra.)

"With your feet on the air and your head on the ground Try this trick and spin it, yeah"

Hazajött a szépfiú, hisztizik ezerrel, szóval jól van, mondjuk most van is oka a hisztire, egy csomó dolgot nagyon szépen, ügyesen tűrt, folyton vizsgálták, tapogatták, vérét vették, nézegették, szájában-orrában turkáltak, ma keveset aludt, időközben 900 fok lett a lakásban meg kint is (na ezt utálom, nekem csodás lett volna a 20 fok eső nélkül), minden szép és jó, viszont három nap szobafogságra ítéltek minket (ez aggasztó), de a drága Marcus jól van és ettől aztán rettentő boldog vagyok.
Persze időnként eszembe jut, hogy az Univerzum nyilván üzenni akart ezzel a betegséggel, hogyaszongya most már túl jól érzed magad, neked ez nem áll jól...

girls, fun

Nagyon furcsa itthon ferfiak nelkul, de most, hogy felszabadultam es mar nem rettegek, mert tudom, hogy Marcus mar jol van, ugy dontottem, hogy kielvezzuk Lenaval a csajos eletet: elmentunk a torony melle egy etterembe vacsorazni, pizzat ettunk, en ittam egy pohar bort, volt elo zene is, a vegen Lena adta oda a kartyat a pincernek, amivel fizettunk, hu, nagyon kirugtunk a hambol. 

Draga Lena baba, annyira kis cuki majom, amikor majd harminc eves koraban ul velem a cukraszdaban, biztos paras szemmel emlegetem majd ezt az estet es nyilvan az udvarloit is folyton ezzel fogom farasztani.

Marcus baj

Koszonom mindenkinek a sok aggodast, most csak gyorsan elmeselem, hogy Marcus jobban van (nagyon eleven es vidam), bar meg mindig korhazban, mert az istennek nem akarjak kiengedni. 

Majd elmeselem mi hogy volt, ha egyszer vegre hazajon. (Most en vagyok itthon Lenaval, Marci a korhazban Marcussal. Halalos egyebkent, ahogy gyereket cserelunk a gyerekosztaly elott, mert Lenat nem engedik be, Marcust meg nem engedik ki  - nagyon nehez egy ilyet kettesben menedzselni.)

Most mar nem vagyok annyira ideges meg szomoru, mert vele voltam ket napig es latom, hogy egyre javul, csak amig itthon ultem es nem lattam es nem tudtunk normalisan beszelni Marcival, addig remes volt az egesz, aztan mikor Marci maradt itthon Lenaval, akkor mondta o is, hogy nagyon idegesen lezengett csak itthon fel-ala maszkalva, pedig nagyon rossz a korhazban, de ott legalabb latod, hogy nem haldoklik, csak nincs jol, itthon meg elkepzelsz mindenfele szornyuseget, jaj, utalatos ez a betegseg, hat meg ha az ember gyereke beteg, szegeny kis Marcus, tegnap reggel mar ilyen szomoru beteg gyerek szemmel nezett ram mert ejjel annyira szenvedett a viszketestol, hogy fogtam mindket kezet, hogy ne vakarozzon, aztan igy elaludtunk kicsit: en a szeken, Marcus az agyban, de amugy meg vegig sirt, hogy viszket, viszket, jaj, remes volt, most viszont mar sokkal jobb, de nem merem elkiabalni, mert tegnap is sokkal jobb lett, aztan hirtelen megint kicsit rosszabb, szoval ki kell varni, mig tenyleg rendbe jon. 

"és élni, újra élni, élni, élni. Aztán pihenni, és jóllakni, enni, majd inni bort, rumot, vörös rumot, könnyezni is tán a veszély letűntén, álszent könnyekkel, és imát susogni, megáldani a biztos tudományt és a kezet, amely reá vigyázott, himnuszt jajgatni, vígságot riadni, s végül lerogyva, láztól elcsigázva, megrészegülten és egész betelten, kimondhatatlan, állati örömmel üvölteni."

Most beszéltem Marcival, elég aggasztó, azt mondja óránként valami hatalmas orvoscsoport vizsgálgatja Marcikát, ebből nem tudom, hogy arra kell-e következtetni, hogy ez valami rettenetes dolog, amit még senki nem látott soha (és az orvosok hülyék is), vagy arra, hogy az orvosok szimplán hülyék (és még sosem láttak ilyet) - bocsánat, sajnos az orvosok hülyék tézist most nem tudom nem számításba venni annak alapján, amit Marci mesélt az ügyeleten történtekről. (Pedig általában szoktam bízni az orvosokban, úgy látszik, ha a kisfiamról van szó, akkor ez rosszabbul megy.)

Persze ezt az orvosok hülyéket egyik orvos olvasóm se vegye magára, szigorúan a Marcust kezelő orvosokról van szó, mert egyelőre nem térek magamhoz a döbbenettől, ugyanis senki nem kérdezte, hogy Marcus szedett-e valamilyen gyógyszert, mielőtt ez történt, majd, nagyon okosan, elkezdték neki adni éppen azt, amit kapott a fülgyulladására és amire talán allergiás...csudajó, gratulálok. (Természetesen megint minden orvos mást mond: az egyik szerint lehet gyógyszerallergia, a másik szerint kizárt, örülök.)

Persze Marci sem elég erélyes, meg nem gondol ezekre, ó, istenem, bár tudnék normálisan olaszul (Marci most azt mondja, hogy van egy orvos, aki baromi jól beszél angolul, na majd őt nyúzom, Marci is ezt teszi). Az előbb jól összevesztünk a telefonban - én azonnal haza akartam hozni Marcust és elvinni Magyarországra, hogy legalább értsem, amit beszélnek az orvosok -, na erre Marci végre kicsit erélyesebben mondta, hogy tán azt a gyógyszert ne adják, amire esetleg allergiás, erre mondták, hogy jójó, tényleg, ebben lehet valami...

Szóval jelenleg az van, hogy senki nem tud semmit, majd hamarosan mondanak valamit, hát csodás. Feküdnie kéne - vigyázállásban, ha jól értem -, mert valami véredények blablabla, dehát most komolyan, hogyan érik el ezt egy három évesnél? Nekem kell valahogy kitalálnom, mert nemsokára megyek be hozzájuk és Marci jön haza Lénával (naná, hogy most az egyszer nem ér rá a bébiszitter). 

Szívem szerint egyébként sírva hánynék az idegtől, de Léna miatt nem lehet: elmentünk boltba az óriás babakocsival és rémes volt Marcus helyére szatyrokat pakolni, meg végig azon imádkoztam, hogy nehogy jöjjön egy lakó, aki ismer minket és kérdezgessen, hogy hol a másik gyerek, mert menten elsírom magam.

update: Marci most írt, hogy azt a gyógyszert kapja, amit a kedves doktor néni ismerősünk már tegnap mondott, hogy adniuk kéne. Na mindegy, nem utálom tovább az orvosokat, megyek inkább sírok kicsit, az megnyugtat.

PS.: Mondjuk még azt is ki kell találnom valahogy, hogy hogyan fogom bírni majd, hogy Marcustól percenként vért vesznek, ugyanis súlyos tűfóbiám van (de olyan súlyos, hogy attól is elájulok kábé, ha valaki hozzáér a könyökhajlatomhoz), ráadásul szegény mindig zokog és lefogják, jézusom, én ebbe belehalok majd. Miért, miért, minek vannak betegségek a világon?

jaj

Marcust beküldték a kórházba (lám-lám, nem vészmadár vagyok, amit rémesen ronda kiütésnek láttam, az az is, néhol már nem vörös volt, hanem fekete), mi meg Lénával itthon  rettegünk (én rettegek, ő meg játéktelefonál); bevallom, tulajdonképpen teljesen magam alatt vagyok (főleg mert nem lehetek ott), de Léna miatt tartom magam, meg mondogatom, hogy nem lesz semmi baj és nem csinálhatok drámát minden problémából (ez így is van). 

Az orvos azt mondta, hogy még az is lehet, hogy bent tartják megfigyelni, hát nagyon remélem, hogy minden rendben lesz és egy injekciótól rendbe jön és jöhet haza.

Utálom, hogy én már tegnap mondtam Marcinak, hogy menjünk az ügyeletre, mert annyira rémesen néz ki, de ő lebeszélt, hogy majd jobb lesz reggelre. Sőt, azt is utálom, hogy tegnap délután véletlenül összefutottunk a gyerekorvosunkkal a garázsban - itt lakik a házban -, aki borzadva nézegette (már akkor is nagyon csúnya volt szegény Marcus bőre), de fel se merült benne, hogy 1) ez csalánkiütés lenne, még én mondtam neki, hogy nézze már meg jobban, ezek nem csípések (ő annak gondolta) 2) hogy kéne rá gyorsan egy injekció (nekem azonnal az ugrott be, én is kaptam már egy ilyen allergiás ügy miatt). 

Eh, na mindegy, nem morgok tovább az orvosra (de), inkább aggódom nagyon, szegény kicsi Marcus.

"betegbeteg"

Egy, csak egy hetet kérek mindenféle betegség meg rejtélyes kiütés, szemváladékozás, köpés, hányás, fosás, csípés, vérzés, folt, seb, esés* nélkül, istenem, olyan szép lenne. 

Marcusnak állati ronda csalánkiütése van az egész testén, szegény nagyon vakarja is, én meg persze jó szokásomhoz híven betegre aggódom magam, bár fel nem foghatom miért vagyok ennyire mimóza, minden betegségüktől teljesen kiborulok, rémes ez, bezzeg az anyám, ő sosem aggódott, pedig lett volna miért, a mi családunkban kacifántosabbnál kacifántosabb pszichiátriai betegségek meg egyéb problémák voltak, de az anyám, a bástya, ő csak éldegélt nyugodtan és mondogatta, hogy majd elmúlnak a bajok. Aztán meg jól belehalt az elfojtásba, ugye. Hát nem tudom hogy is kéne ezt jól csinálni.



*takony és köhögés, jézusom, a taknyot és a köhögést kihagytam. Bár ezek már valahogy olyan egyértelműek és kábé olyan természetesek, mint az, hogy két szemük van.

(s)iker vol.6578493239

Léna pingvineket nézeget egy könyvben. Hirtelen mérges lesz, eldobja a könyvet és kiabál: nem szejetem pingvineket! Mamát szejetem! és vadul megpuszil. 

Valami hirtelen történt a gyerekekkel. Megnőttek, nagyon megokosodtak, nem is tudom. 

Volt ugye ez a nagyon rossz időszak, mikor mindenki folyton beteg volt és esett az eső, nos, a betegségek nem múltak el igazán (mindig van valami, ma például Marcus csípésszerű - akár allergia is lehet, annyira nagyon sok és fura helyeken van - izékkel a testén ébredt, vakarózik és igazi férfi módjára halálosan szenved), de eső már ritkán van és valahogy mindenkinek sokkal jobb a kedve és a gyerekek úgy általánosságban sokkal kevésbé hisztisek, egy csomó dolgot meg lehet velük beszélni (igaz, hogy nagyon nagy türelem kell hozzá, de sokszor sikerül) és szerintem egyértelműen látszik, hogy a beszéd hozta meg a hisztihelyzet változását, gondolom már nem olyan frusztráltak, mert nem tudják közölni amit szeretnének. 

Meg aztán mostanában időnként azt vesszük észre, hogy ülnek ketten az ágyukon és beszélgetnek, meg könyvet nézegetnek és legalább öt percig nem gyepálják egymást. Tegnap hazafelé az utánfutóban megtárgyalták, hogy mit látnak az úton, aztán közös megegyezéssel dalra fakadtak, nagyon jól szórakoztam. (Oké, levezetésként pofozkodtak is kicsit...)

Persze a jobb légkörhöz az is kell, hogy én jobb hangulatban legyek, az meg sok mindentől lehet: az tényleg nagyon jót tesz, hogy ki tudunk menni, az is nagyon jót tesz, hogy nem vagyok folyton beteg és hogy nem vagyok egyfolytában velük, meg persze az sem baj, hogy Marci nem tízkor jár haza, mint Amerikában tette (mondjuk most épp nagyon dolgozik valamin, tehát tízkor jár haza, na tessék, visszavonom), hanem nyolc körül már itthon van és mesél nekik este, meg segít. 

Viszont talán leginkább az van az egész mögött, hogy én ezt a korszakot jobban élvezem, mint a kisbabásat - egy csomóan vannak, akik leginkább babázni szeretnek szerintem -, hát nyilván nem ugyanúgy éli át egy anya sem a gyereke különböző korszakait.

A lényeg viszont, hogy most minden sokkal jobb és láthatóan mindenki jobban érzi magát, mint mondjuk két hónapja, nagyszerű, remek, csodás.

"A halnak úszni kell, a madárnak repülni, az embernek futni"

Azon gondolkoztam futás közben, hogy régen a 'Feljegyzések a dagadtak házából'  ciklus sportról szóló részeinek 'Fussatok gecik!' volt a címe (ja, még ilyenkor is a blogomra gondolok, néddmá). 

Én mondtam, hogy sokat lágyultam a terhességgel meg a szüléssel...amúgy meg már megint nagyon hálás vagyok az endorfinnak: tegnap este, mikor futottam a naplemente felé, egyszer csak teljes határozottsággal belém nyilallt, hogy jézusom, de boldog vagyok.

PS.: Isolde egyszer ezt írta nekem, mikor a depresszióval kapcsolatban faggattam (remélem nem haragszik, ha idézem): a depresszió lehető legjobb ellenszere a sport, ami heti 3x olyan sportot jelent, ami megemeli a pulzust, tökmindegy, hogyan.

"Óh, ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember - így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember" vol.978465234

Marcikát végképp beszippantották a könyvek. Tegnap reggel még ki sem nyitotta a szemét és félálomban azt nyöszörögte: aszunk és közben óvasunk.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.78594352

Aki tanított, vagy futott már valaha, az pontosan tudja, hogy egy perc nagyon hosszú idő.









PS.: szerencsére egy percnél már többet tudok futni, de a magamfajta szerencsétlennek egyelőre percekben telik a futóidő. 

költői

A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.

Ez már volt itt, de szeretem ismételni magam, na. Az ősanyák és álszentek vajon kötelezően és egy emberként utálják Vekerdyt amiért igazat mond a gyereknevelésről? A gyereknevelésről meg a gyerekekkel kapcsolatos dolgokról manapság csak álszent és hazug módon szabad beszélni - legalábbis Európában, ahol nagyon fogynak a gyerekek -, ha megfigyeltétek, (nekem) meglepő, amikor valaki - ráadásul egy szakértő - őszinte mondatokra nyitja a száját. 

"Elhull a virág, eliramlik az élet"

Hú, nagyon izgi, tesóm holnap megy beiratni a gyerekeket az bölcsibe oviba (na tessék, képtelen vagyok beletörődni az idő múlásába) és ha minden igaz, jelet kell választania. Nekem annak idején virág volt meg gereblye (asszem valahogy két ovit is elfogyasztottam, mert elköltöztünk időközben), de ezek olyan uncsik.

Remélem, mire a tesóm délután odér az ovihoz, nemcsak szalonna meg bitófa marad, amiből választani lehet...

"Hold your breath and count to ten, And fall apart and start again, Hold your breath and count to ten, Start again, start again... Hold your breath and count your step, And fall apart and start again, Start again... "

Ezeket a számokat nyilvánvalóan eleve futós zenének szánták, nem?*









* vigyázat, kilenc szám

"hogy mik vannak és hogy kell vigyázni"

Aztán volt ma olyan is, hogy két transzvesztita szembejött velem az úton, ahogy bicikliztem hazafelé a boltból, kis tütüben pucsítottak (és basszus hangjuk volt) és a vadmacsó olasz férfiak nem győzték izgatottan bámulni őket a kocsijukból, én meg vigyorogtam magamban, hogy hej, ha tudnák, hogy ezek itten férfiak...és furcsa módon este, amikor elmentem futni, újabb homoerotikus jelenet tanúja voltam: egy kutyasétáltató fickó három, épp fekvőtámaszozó izompacsirta fenekét fotózta, majd mint aki jól végezte dolgát, elballagott a fotókat tanulmányozva.

és még egy vattacukor*

Amikor Marci hazajött és megölelt-megcsókolt, Marcika boldog mosollyal felkiáltott: szeretik egymást!

PS.: Azt hiszem lassan elveszítem a cinikus olvasóimat és megérkeznek majd a mamami ősanyái. Mókás lenne egyébként; persze leginkább az engem hét éve olvasóknak lehet mókás a vattacukrom.


*  vagy cukros takony?

csicsergős babablog

Vannak ezek a megható hajnali ágyjeleneteink Marcussal: úgy öt-hat körül sikítva követeli, hogy menjek be a szobájukba és ott feküdjünk a bent lévő heverőre együtt és szundikáljunk még egy-két órácskát és mostanában olyankor a mellemre vagy a vállamra hajtja a fejét, ó, elviselhetetlenül szép jelenetek ezek. 

Mindig az jut eszembe, amit a nagymamám mondott, amikor hazamentünk karácsonykor: hogy olyan volt a gyerekekkel találkozni, mintha első randevúra ment volna.

Egy szavatok sem lehet, mostanában alig nyüszögök és nincs is különösebb bajom tényleg: elképesztő, hogy mekkora változást hoz, ha az embernek jut magára is egy kis ideje és nem olyan, mintha egy csőben élne a gyerekekkel.

Meg aztán még azt is akartam mondani, hogy olvasgattam valamelyik nap mindenféle félresikerült szüléstörténetet és azóta Marcit az ezek fölött érzett szomorúságommal gyötröm esténként és aztán mindig megbeszéljük, hogy fogunk írni annak a nőgyógyásznak, aki kifogózta belőlem Marcikát, mert borzasztó hálásak vagyunk neki, amiért végül nem lett nagy baj abból, hogy a szépfiú nem akart kijönni* (bezzeg Léna, egy pillanat alatt kibukkant). 

Aztán nem meséltem még a bébiszitterről sem, szóval van egy kedves szitterünk, a bölcsiben dolgozik önkéntesként, alapvetően óvónéninek tanul és mivel láttuk, hogy a gyerekek nagyon jóban vannak vele, ezért egyik nap megkérdeztük, hogy nincs-e kedve vigyázni rájuk néha, szerencsére volt, így aztán most heti egyszer kirúgunk a hámból (főleg kirándulunk - ezt én erőltetem -, tegnap is volt egy elég balul sikerült utunk Carrarába, ahol eltévedtünk, végig zuhogott az eső, kifogyott a benzinünk, lemerült az okostelefon, amivel az utat néztük, ezért aztán hazafelé is eltévedtünk, stbstb) Carrara szép - bár valójában inkább érdekes, mint szép - hely, de így zuhogó esőben, a vasárnap délutáni kihaltsággal volt benne valami hátborzongató.





* aki régóta olvas, az biztosan emlékszik, hogy voltak nekem ezek az autizmus szorongásaim Marcussal kapcsolatban: na, hát én titokban végig azon rettegtem, hogy éppen amiatt lett valami baja, hogy ki kellett rángatni és már esett a szívhangja és biztos oxigénhiányos lett és jajjaj - dehát állati mázlisták vagyunk és Marcusnak az égvilágon semmi baja sincs. Persze a bűntudat is rögtön ott toporgott ezeknél a gondolatoknál, hiszen mi erőltettük a hüvelyi szülést (nagyon nyomták a szoptatós gyorstalpalón, hogy mennyivel könnyebben jön a tej, ha a gyerekek természetes úton születnek, meg aztán iszonyú lett volna császáros sebbel tüsténkedni, mikor senki nem volt aki segítsen; aztán persze annyi dolgom volt, hogy a gátsebem pár nap után fel se tűnt).
Kicsit kerekítette a szemét az orvosunk, mikor mondtam, hogy nem kell programcsászár, szülünk vidám arccal, de aztán belement, mondjuk körülbelül százan asszisztáltak neki, gondolom nagy dolognak számít Amerikában egy hüvelyi ikerszülés.

"Ha fáj a szív, hát szakadjon meg"

Két nagyon megható Lénásat akartam mesélni, az egyik: valamelyik nap vacsora közben Léna disznólkodott, én meg már fáradt voltam és tényleg elég undokul ráförmedtem, erre szegény keservesen zokogni kezdett, mire persze jól elszégyelltem magam és nem győztem kérni tőle a bocsánatot (annyira édesek, tök jól meg lehet már beszélni velük, amikor az ember idegrohamot kap hogyaszongya mama dühös lett ezért meg azért és tényleg nem kellett volna kiabálnia, de néha szegény fáradt és olyankor türelmetlen - és ilyenkor annyira cukik, megértően bólogatnak, meg homlokráncolva mondják, hogy mama fáradt) és puszilkodtunk és még szipogva, könnyes szemmel egyszer csak azt mondta, hogy bocsánat mama. Jaj, nem lehet bírni az ilyen lelki megterhelést, most is sírhatnékom van, ha erre gondolok. 

Aztán ma meg elmentünk egy szabadtéri gyerekprogramra (elmosta az eső, mondanom sem kell) és mivel Firenze óta a lovak bűvöletében élnek - ott láttunk lovakat ugyanis -, egyértelmű volt, hogy a pónilovaglás lesz a buli fő attrakciója. 

Először persze nagyon megijedtek és nem akarták, majd Marcus nagy bátran mégis felült a bajna pacija, Léna pedig nézte és keservesen zokogott. Anyukája pedig jó pszichológus módjára duruzsolta a fülébe, hogy szerinte miért sír (szeretnél te is felülni rá, de nagyon félsz, ugye?) és a kis cuki lányka meg hüppögve azt mondta, hogy igen, azért; aztán nagy bátran végül ő is lovagolt kicsit. Majd lesznek képek is, csak most már álmos vagyok. 

Drága kisgyerekeim, megszakad néha a szívem tényleg.

változó idők

Régebben romkocsmákban találkoztam ismerősökkel, manapság gyerekprogramokon szoktam.

Léna különkiadás

Talán mégis kevesebbet kellene olvasnom nekik. Léna elkezdett meta-szinten beszélni: mikor öltözködésnél csiklandoztam és már nem tetszett neki, azt mondta: Nem akajom! - mondta Léna.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit." vol.87945329

Hú, emlékeztek erre? Ma kimenőt kaptam Marcitól és elbicikliztem az egyik itteni Pronto Soccorso mellett és ezzel a rossz emlékkel együtt még a hányinger is visszajött, jaj.

Marcika különkiadás

Marcika a vacsoránál:  

Buongiorno, kérek szépen kenyeret!

(:megkapja a kenyeret)

Köszönöm, kedves vagy!

Mom Mum Mommy

Nagyjából ilyen  fáradt vagyok minden este.

breaking

Na, úgy tűnik felvették őket az oviba (eddig halál mázlisták voltunk mindenben, pedig mindenki huhogott, hogy Olaszországban nem lesz olcsó bölcsi, de aztán lett bizony; meg otthon nem veszik fel protekció nélkül a gyerekeket oviba, de, felveszik. Remélem munkát is majd így, csont nélkül találok.), nekem való lesz a hely, még nem is meséltem: szóval ez valami művészeti óvoda és ilyen elképesztő hókuszpókuszok vannak, mint én-vers, meg  lélek gyertya gyújtogatás (nem, tök más nevük van, de valami ilyesmi), hát izé...nem bánom, hogy nem én fogok oda járni. 

Az a véleményem, hogy az ovi nagyon sokat még nem árthat - kivéve, ha az óvónéni egy szörny, de reméljük a legjobbakat -, úgyhogy ezeket a rémségeket művészeti ovis szeánszokat majd elviselem valahogy.





PS.: Most jut eszembe, a szülésen is mindenki huhogott, hogy úristen, hogy fogok Amerikában szülni...hát, soha jobb rosszabb* szülést, komolyan. 


* a nektek tetszőt húzzátok alá, a szülés nagyon jó volt. Egyébként egész délután azon gondolkodtam, hogy a soha jobb vagy a soha rosszabb a helyes(ebb), meg egyáltalán, létezik olyan, hogy  soha jobb? Az istennek nem jövök rá - hiába, sokat éltem külföldön, visszafejlődött az agyam...

"Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember"

Húha, Vekerdy büszke lenne rám; ma megszámoltam egy maratoni olvasódélutánt követően: a gyerekeknek 78 (!!) kötetes könyvtára van (nekünk ehhez képest van vagy harminc könyvünk, szégyen-gyalázat, pedig régen milyen büszke voltam a csodás könyvespolcomra, ahol, életem egyéb területeivel ellentétben példátlan rendben (!!) sorakoztak a könyveim; de aztán beütött a cigányélet meg a súlyhatár, úgyhogy szánalmasan soványka könyvtáram lett. (Na ez például nekem egy pozitívum a hazaköltözésben: megyünk haza a könyvekhez, hurrá!)

Szóval a gyerekeknek egy rakás könyve van és szó szerint falják őket és annyira imádják ezt az olvasós témát, hogy ha néha épp nem vagyok kéznél, hogy olvassak, akkor csak ülnek és gágógágógágó-t mondogatva* imitálják az olvasást (mondjuk rejtély, hogy miért nem mondják, ami oda van írva: a kedvenceiket simán tudják kívülről.)

Bevallom, ez a hetvennyolcas szám meglepett engem is, de minél több könyv, annál szebb élet (szerintem), értitek, a Polgár lányokat sakkozónak nevelték, én meg olvasónak nevelem a gyerekeimet. 

A könyvek mindenben segítenek, én állatira hiszek bennük: fejlesztik a fantáziát, a kreativitást, a nyelvi készségeket, az empátiát, tágítják a horizontot, kiművelik az agyat (de szépen mondtam, mintha még sosem olvastam volna, hah), jellemet fejlesztenek, terápiás hatásuk van és persze szórakoztatóak is.





* Marci egyszer megkérdezte Lénát egy gágógágó közben, hogy 'Léna, most olaszul olvasol?' 'Igen' - hangzott a válasz, szóval lehet, hogy a gágógágó az A Másik Nyelv. 

(s)iker vol.8769504342

Úristen, úgy aludtam, mint akit agyonvertek. 

És eleget aludtál? Kipihented magad?

Hát, azt azért nem. Mondjuk két egész napot végig kéne aludnom, hogy elég legyen...

Tegnap elmentünk családilag az orvoshoz, hogy a nagyon lázas Marcikát megmutassuk: szegény Marci két órát ült a rendelőben (én egy darabig nem voltam ott, úrinősen olasz órám volt), hogy végül megtudjuk, hogy igen, valóban azt a lázcsillapítót kell tovább alkalmaznunk, amit eddig is használtunk...na jó, mondjuk még az is kiderült, hogy Marcusnak be van gyulladva a füle és érdekes módon most azonnal kaptunk ördögtől való antibiotikumot (persze azért az orvos a lelkünkre kötötte, hogy várjunk még vele, ne adjuk be rögtön). 

Úgyhogy most az van, hogy én itthon bulizok Marcikával, míg Lénike bölcsibe megy - nagyon szokott szegény sírni reggel, Marcus is folyton őt várja itthon, micsoda megható kapcsolat - és Marcus láthatóan nagyon élvezi a helyzetet, bár közben tényleg hiányolja Lénát. 

Ikernek lenni olyan ambivalens lehet: mert muszáj önzetlennek lenned, de jogosan vagy állati önző, mert van egy nagyon fontos személy az életedben, aki mindig, mindenhol veled van és aki ettől aztán nemcsak a barátod, de egyben a vetélytársad is és mert fogalmad sincs, hogy mit kezdj magaddal egyedül a világban - vagy akár a bölcsiben. Léna állítólag a Marcus nélküli első napon egy falatot sem volt hajlandó enni - normális esetben mindenből repetázni szokott -, szegény kismajom.

Emlékszem, míg terhes voltam, mindenki mondta, hogy úristen, majd hogy fog fájni, ha mozognak, dehát nem fájt különösebben, mert nem volt igazán helyük mozogni; nem tudom, ezt most miért mondom, talán csak azért, mert olyan érdekes, hogy ez a két kisgyerek már ott bent is együtt bulizott és ez az egész annyira elképesztő és megható és abszurd és érthetetlen, közben meg a legtermészetesebb.  (Bár állítólag az ikerterhesség pont rendellenes dolog...)

Néha - pár pillanatra - azért megértem az istenhívőket...

"betegbeteg"

"If you never try, you will never know"

Na. A címben található mondathoz hasonló, a Facebookon öt percenként megjelenő elmésségek adták az ötletet: ezentúl minden nap posztolok egy magyar közmondást nagy fekete keretben, nagy fekete betűkkel, mert kérem szépen erre láthatóan igény van, mindenkinek minden nap bele kell nyomni a retinájába valami orbitális közhelyet, hogy jól érezze magát és hát magyar emberhez beszéljünk csak magyarul. Kérem szépen.

Ilyenek lesznek majd mint: Aki á-t mond, mondjon bé-t is. Jobb adni, mint kapni. Kétszer ad, ki gyorsan ad. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Hátrább az agarakkal! Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Alkalom szüli a tolvajt. Nem esik  messze az alma a fájától. Ki mint vet, úgy arat. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Ki korán kel, aranyat lel., stbstb

Ugye megosztjátok majd kilencszázhuszonötször?

Bella Italia

Most ne már, hogy nem akartok mindannyian azonnal Luccába költözni...

helyzetjelentés

Itt van Marci húga, kirándulunk rogyásig: tegnap Luccában voltunk, ma Firenzében. 

Én Luccát imádom olthatatlanul, Firenze még mindig nem hat meg különösebben (jó, azért bármikor költöznék, ha mondanák, hogy akkor most itt lakhatsz pár évet), mondjuk tény, hogy úgy nyomtam (és fényképeztem) nagyjából végig az utat, hogy Lénát cipeltem, aki ágyikóban alukálunk felkiáltással nem volt hajlandó menni sehová.

Szerintem egyébként piszok szerencsések vagyunk, hogy Toszkána szívében lakhatunk: habzsolom az élményeket, hogy majd a panelben legyen mire visszagondolni sóhajtozva.

Majd mutatok fényképeket is, most futok tovább kirándulni...