life is a bitch

A múlt héten a Balatonon elvesztettük Marcikát a boltban. 

Rettenetes volt az a kábé egy perc, amikor fel-alá futkostam és nem volt sehol. Végül kirohantam, a bolt előtt ült, egész pontosan a kocsi előtt, merhogy ő megsértődött azon, hogy nem válogathatott banánt, úgyhogy gondolta új családot keres (újabban ilyenekkel töri össze a szívem, nem könnyű vele, sőt, egyre nehezebb, igazi kiskamasz, éljen az akceleráció); mondjuk ezek szerint nem talált, mert várt minket... 

Ma, mikor olvastam a kétévesről, aki kiesett az ablakon és meghalt, meg hogy a szerencsétlen anyát majd perbe fogják, gondatlanságból elkövetett emberölés, tejóég, rögtön eszembe jutott, hogy simán lehetett volna ennek a Marcika  új család keresésének egy olyan verziója, hogy Marcika kirohan a boltból, elütik, meghal (de szörnyű ezt leírni), aztán mehetünk is a sittre. 

Szerencsétlen nőnek olyan óriási büntetés lesz tovább élni az életét, hogy nem pontosan értem minek számon kérni rajta ezt az egészet, minek felelőst keresni. Az élet az egy rohadt dolog, baromi nagy szerencse kell hozzá és rengeteg borzasztó baleset ér egy csomó embert. Tök értelmetlenül, csúnyán, sokszor nagyon korán és fájdalmasan halnak meg nagyon sokan, ej, nem jól van ez így, szegény, szegény nő, én nagyon nagy empátiával gondoltam rá ma egész délután. 

slave to the wage vol.millió

Még soha életemben nem voltam annyi állásinterjún, mint az elmúlt két napban. (Mégis kellenek azok a szabadúszó angoltanárok is, hehe)

Érdekes megfigyelés: a közoktatási intézmények interjúiban pont az a nehézség, ami a könnyűség is: a cinikus magyar iskolaigazgatókon nem fog a háeres bullshit, dobhatom a kukába az eddig elsajátított interjúzási technikáimat (ami nem baj, meg persze nem is voltak azért olyan nagyon különleges technikák azok - nem vagyok én egy bullshitelő típus, pont ez a baj). 

Egy helyre egyébként tulajdonképpen felvettek félállásba, de nekem egy másik tetszene nagyon: az már csak azért is jó volna, mert vagy negyed órára van busszal a lakásunktól, ami biciklivel mondjuk öt perc lehet? Tök jó lenne, drukkoljatok, állítólag holnapra kiderül. 

A közoktatás megrémít, de hátha nem lesz olyan rossz (jaj).

"all it takes is one decision"

Na tessék. Gondoltátok volna valaha, hogy a szerelmi életemnél sokkal kaotikusabb lesz a szakmai életem? Jó, hát a káosz bizonyára lételemem alapvetően, nade. 

(s)iker vol.345127834445

Lénát ma Lilikének kellett szólítani és Marcika volt az apukája. Az mondjuk még jobb, mikor Marcika Marika néni és Léna a Tuti nevű kiskutyája (vagy valami ilyesmi).

Mikor épp nem bőgők, akkor nagyon sokat szoktam ám röhögni.

csöbör, vödör aka slave to the wage endless

A csodálatos új főnököm ma gyakorlatilag lehülyézett. 

Mivel mindenki felkészített, hogy jó nagy tapló, de a szíve aranyból van és nem kell semmit komolyan venni, amit mond (megfigyeltem egyébként, hogy a vérbeli szaralakokat próbálják így mentegetni az őket hűen körülvevő vérbeli mazochisták), ezért felvérteztem magam már jó előre - meg persze folyamatosan kóstolgat és ugye van is mivel, mert éppen most tanulom (tanulnám, ha hagyná) a dolgokat -, hogy hát nehéz lesz biztos,de majd csak valahogy kibírom, meg arra kell gondolni, hogy ez csak hat órás állás (persze baszki, gyakorlatilag eddig alig volt nap, hogy ne maradtam volna legalább egy órával tovább, mert...mert egy barom vagyok és mert itt is ez a kimondatlan elvárás) és hogy végre a gyerekekkel lehetek többet és semmi más nem számít, satöbbi, de sajnos egyre inkább rá kell jönnöm így a midlife crisis kellős közepén,  hogy de, nagyon is számít, hogy milyen munka tölti ki a napjaimat és hogy milyen főnök ugráltat és szívat halálba. 

Ez egyébként biztos Marci miatt is felerősödött bennem, mert nap mint nap végignézem, ahogy ő szépen a helyén van (bár a szép kis egyenes ívű karrierjét időnként morogva megkérdőjelezi, merhogy nem mindig jön ki a nulla), a kis kutatói elefántcsonttornyában, nekem meg csak ezek a csicskaszerepek jutnak, a szarabbnál szarabb parancsok és feladatok a kényszeres-egypontnullás Floridából ideszakadt anyanyelvi nemtomki bárkitől, meg a vitorlázó-teniszező-pecsétgyűrűs milliárdos úrtól, aki gyerekkorától megszokta, hogy bárkivel bármit megtehet. 

És meg itt állok negyven évesen és kevésbé tudom, hogy mit akarok, hogy mit csináljak magammal, mint öt éves koromban. 

Naszóval a munkahelyemen vigyorogtam a lehülyézésre, úgy tettem mint aki meg sem hallja, mint akinek nem számít semmi, mert olyan biztos magában, eh, hát mit nekem bárki véleménye és gonoszsága ugye, aztán hazajöttem, hazaértem négyre és éppen háromnegyed hatig sírtam - csak azért hagytam abba, mert zárásra oda kellett érnem az oviba.  

Marcit csak később hívtam fel, mikor már azt hittem kisírtam magam, de persze nem megy az olyan könnyen (mostanában blogot se írok normálisat, hogy elpanaszolhatnám a bánataimat itt suttyomban), úgyhogy megint bömbölni kezdtem, elbömböltem neki, hogy olyan rettenetesen érzem magam attól, hogy nem találom a helyem sehol, meg hogy nyilván velem van a baj és nekem semmi se jó és hogy nem tudom mihez kezdjek, de így nem érzem jól magam és mindjárt menstruálok jajjajjaj...ő meg nagyon cuki volt, nem győzött vigasztalni, aztán szegény gyerekek is jöttek aggódva, próbáltam nekik elmagyarázni, hogy mi bajom - nekem úgy hiányzott mindig, hogy sírjon az anyukám, hogy legyen néha gyenge -, Marcika azzal nyugtatott, hogy biztos nem annyira gonosz a főnököd azért...cuki majom, nem bírom idegekkel. 

Ezt a könyvet olvasom most és van benne egy rész, ahol a színlelésről ír a munka kapcsán - szomorú, de annyira magamra ismertem: (...)én például szakmai pályafutásom felét riporterként töltöttem, aki titokban rettegett a munka legalapvetőbb feladataitól, attól, hogy felemelje a kagylót  és kérdéseket tegyen fel vadidegeneknek. Hosszú listát töltöttek volna meg azok a tulajdonságaim, amelyektől felállt a szőr a hátamon: alapvető gyengeség, túlérzékenység mások reakcióira, mintha a lelkem egy darabja összetörne, valahányszor valaki görbén néz rám; kisebbségi komplexus, kiszolgáltatottság, állandó ijedtség. A színlelés sokaknak ismerős a munka világában és azon kívül is -  a hatékony, magabiztos alkalmazott képe csak gondosan fenntartott látszat, mely mögött valójában apró, bizonytalan ember rejtőzik. 

Na jó, menjetek, legyetek vidámak, ez csak egy szappanopera egyik fejezete, pápá. 

slave to the wage vol.45362789113

Hát, ezekkel az elviselhetetlen fura főnökökkel nem tudom mit akar üzenni az Univerzum, de mostanában megint nem tudok másra gondolni, csak erre. 

A helyzet persze azért sokkal jobb most, mint amikor ezt írtam, tudjátok, csak a szerelem óv meg a tébolytól - nekem ez a mantrám azt hiszem. 

ketyeg

A midlife crisis szintet lépett: akarok még egy gyereket MOST.

PS: Mindenki - különösen az, aki tudja, hogy nyolc hónapig sugárban hánytam a terhesség alatt - döbbenten néz rám, mikor kifejtem, hogy nekem ez jár, mert én csak egyszer voltam terhes, egyszer szültem és mindig két gyerekkel zsonglőrködtem és igenis nekem is jár egyszerre csak egy gyerek és egyes terhesség és egy gyerek megszülése és tutujgatása.
Jójó, tudom, majd megint ikrek lesznek, öreg vagyok, így sincs időm semmire, ráadásul attól még, hogy egyszerre csak egyet szülök, a kettő darab szép öt éves (na jó, hat-hét éves inkább, a ded várhatóan nem holnap születik sajnos) itt fog a fejemen táncolni pluszban és egyáltalán, mit képzelek. (morogva el)



PPS.: Ugyanitt szeretném halkan megemlíteni, hogy olyan rémisztően öreg vagyok, hogy a Nagyszínpad fellépői közül háromról futólag már hallottam, a többi néma csend...

"that clinking clanking sound of money money money money money money money money money money money money"

Az új főnököm egy nagyon gazdag ember, aki csak gazdag és befolyásos, a felső tízezerbe tartozó emberekkel barátkozik (ma egész nap ez járt a fejemben, Liza Minelli mekkora isten, tényleg) és persze ez nagyon érdekes dolog nekem, én ugye békásmegyeri proligyerek vagyok, nagyjából úgy nézegetek egy ilyen embert, mintha valami új állatfajt fedeztem volna fel. 

Azon gondolkoztam délelőtt többek között, hogy nekem például csak az a gazdagság esne jól, ami véletlenül csöppent az ölembe - Paris Hilton akarok lenni, emlékszünk, ugye -, mert az ilyen pénzbirodalmakat először is fel kell építeni, ápolni kell és azon kívül, hogy az ilyesmihez nagyon gátlástalannak és bátornak kell lenni, muszáj magadat (és a pénzt, meg az üzleti világot) piszkosul komolyan venni. 

Én meg a pénzzel kapcsolatban különösen reménytelen vagyok: mikor elkezdtem tanítani, egy csomószor azon gondolkodtam, hogy micsoda disznóság, hogy pénzt kérek a tanításért, hiszen olyan fontos lenne, hogy mindenki jól megtanuljon angolul, én meg igazán segíthetnék csak úgy...meg amúgy is: elhagyok egy rakás pénzt, átvernek, megbüntetnek, meglopnak, akkor sajnos én csak megvonom a vállam és kábé leszarom - leszartam azt is, mikor egyedül éltem a tanításból és nyaranta öt forintom volt három hónapra (ez volt a romantikus költő viselkedésem, mert persze nyivákoltam miatta, de azért ott volt ez a vállvonogatós majdcsakleszvalahogy menedékem mindig). 

Hát hiába: nem is leszek sose gazdag befolyásos üzletember - már csak a parishiltonságra gyúrhatok.  

"Lenyeltem egy kétforintost, hogy telefonáljak a magányomba"

Jaj, nem tudom. Áltatom mostanában magam ezzel az életközepi válsággal, dehát én súlyos önazonossági válságban vagyok mióta az eszemet tudom ezzel  a folytonos elvágyódással meg nyughatatlansággal meg szakmai gyötrődéssel, meg sosemjóamivannal. 

Asszem ez most már így marad, így kell majd meghalnom, ilyen beteljesületlenül, bizonyos értelemben üresen (ez milyen szomorúan hangzik, nem?).

Valahogy ezt az apukámtól örököltem sajnos, majd igyekszem nem kiugrani az ablakon - szerintem már az nagy dolog, hogy felismerem ennek a veszélyét. De még nagyobb dolog megvívni a mindennapos csatáinkat szörnyűséges családi örökségeinkkel, csak persze muszáj győztesen kikerülni a csatákból és ez néha piszok fárasztó. 

Ja, nemvidám poszt, bocs, hát ez van. 

Látjátok, nem szabad engem egyedül hagyni, jobb, ha nincs időm gondolkodni magamon.


Egyébként meg olyan végtelenül unom az állandó fészbúkos boldogságfasizmust, hogy muszáj időnként borzasztó rosszul éreznem magam - így vagyok én szabad, mosmitnéztek. 

ahogy a dolgok vannak

Na jó, szóval nyaraltunk. Volt minden ami kell: egy rakás lángos, fagyi, pizza, dögletes hőség, balatoni vihar, gyerekek Balatonba dobálása rogyásig, bogarak, szalonnasütés, későn fekvés-későn kelés, fröccsözés, kettesben Eger két napig, ilyesmik. 

Volt, amikor öten voltunk (a gyerekek, én, a macska meg a légyölő pókszázlábú). Volt, amikor hatan (a gyerekek, én, a macska, a tesóm meg a légyölő pókszázlábú), volt amikor heten (a gyerekek, én, a macska, a tesóm, a barátnője, meg a légyölő pókszázlábú), aztán befutott Marci is végre, így nyolcan lettünk, persze a légyölő pókszázlábú sosem tágított...kicsit át is gondoltam a kertes házhoz való viszonyomat, őőő, kicsit elhidegültem A Kertes Háztól, az az igazság. 

Mondjuk pont Marci kiadta az ukázt, hogy nézegessek házakat (ezúton érdeklődnék egyébként, hogy mikor jött divatba a rózsaszín/lila/zöld fal? Rettenet.), de egy kicsit megtorpant a lendületem, mióta megismertem Légyölő Pókszázlábút. 

Aztán hétfő óta dolgozom és hát izé...van egy sanda gyanúm, hogy csöbörből vödörbe kerültem, de erősen koncentrálok arra, hogy minden nap már háromkor szabadulok (és nagyon remélem, ez így marad), nem a saját számítógépemen kell dolgoznom, nem dől össze a fénymásoló, van ingyen kávé és a jelek szerint senki sem akarja, hogy meghaljak a cégért. Biztosan fogok még sokat panaszkodni (egyesek úgy írták le a főnököt, mintha maga lenne a sátán, hátőőő...állok elébe, vagy mi), dehát ezért szeretitek ezt a blogot ugyebár. 

Egyébként most éppen a titkos szingli viselkedésemet gyakorlom (ez kimerül az ágyon fetrengve olvasva tévézésben jelenleg), mert Marci a gyerekekkel a Balatonon van, dehát be kell vallanom, hogy rettenetesen szenvedek itt egyedül, a gyerekek nagyon hiányoznak, Marci nélkül is utálatos az élet, néha még sírdogálok is, hihetetlen. 

Ahelyett, hogy vidáman moziba járnék, meg találkoznék emberekkel és partiznék esténként, a gyerekek csecsemőkori képei fölött sivalkodom, fura, sose gondoltam volna, hogy valaha nem tudok mit kezdeni magammal meg némi szabadidővel, hiába no, be vagyok szűkülve mint egy rossz buzi segge*. 

Én nem tudom, hogy élvezhettem annak idején, hogy egyedül éltem, most épp kifejezetten fájdalmasnak tűnik, szörnyű vagyok, tudom, hiszen olyan ritkán vagyok kicsit szabad. 

Mondjuk most legalább átérzem valamennyire milyen lehet mikor kirepülnek a gyerekek (jó, a kirepülést általában megelőzi a horror kamaszkor, amikor gondolom némileg megutálod a gyereked és alig várod, hogy elmenjen - bár ezt most olyan nehéz elképzelni), hát, ha ilyen, akkor én valószínűleg bele fogok halni. 

* ezt egy barátnak álcázott nembarát vágta pár éve a fejemhez, mikor Marcus épp kórházban volt, én meg állítólag túl részletesen ecseteltem a vele kapcsolatos aggodalmaimat. Helyes, nem?