szülős

Elnézegetem, ahogy Marci megpuszilja az anyukáját, felhívja az apukáját és amikor blogokban olvasom, vagy valaki meséli, hogy elmegy ide-oda a szüleivel, hogy szereti őket, hogy találkoznak, beszélnek, nevetgélnek, érdeklődnek egymásról, aggódnak egymásért, akkor bizony irigykedem: nekem soha többet nem lesz részem abban a kizárólagos szeretetben, amit az ember a szüleitől kaphat...

(s)iker vol. 2871442

Egyébként meg szerelmes vagyok a babákba. Napról-napra egyre elviselhetetlenebbül aranyosak. Itt van nálunk Marci anyukája, együtt rajongunk értük, jó dolguk van igazán.

Valahogy olyan skizofrén állapotba kerültem: van a babázós énem, ami vidám és gügyögős és van a gyászolós, elmúláson, családon, veszteségeken bánkódó énem, ami gonosz, jeges ujjakkal a torkomban és a gyomromban kaparászik.

És bizony az is lehet, hogy ő pont ugyanezt gondolta rólunk.

“Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.”

Lehet, hogy nem szép dolog - de azt hiszem természetes - , de rettentően haragszom az apukámra.
Azt érzem, hogy cserbenhagyott, elárult minket, hogy nem szeretett eléggé, hogy nem érdekeltük eléggé. És folyton azon is gondolkozom, hogy az anyám mennyire akart élni, de hiába, az apám meg nélküle már nem akart élni és egy csomó időt elpazarolt, aztán eldobott.
És igen, azon is sokat gondolkozom, hogy ez igazából mennyire romantikus, hogy egy nagy szerelemnek talán így kell véget érnie, ugyanakkor bármit megtennék, hogy a szüleim története máshogy végződjön.

"van szenvedés"

A vénülésnek… betegségnek… halálnak… gondnak… panasznak… fájdalomnak… szomorúságnak… csüggedésnek alávetett lényekben felkél a vágy: bárcsak ne kellene megvénülnünk, megbetegednünk, meghalnunk, gondot, panaszt, fájdalmat elszenvednünk, szomorkodnunk, elcsüggednünk, bárcsak ne várna ránk a vénülés, betegség, halál, gond, panasz, fájdalom, szomorúság és csüggedés! Ám ez a vágy nem teljesülhet, s a vágyottat el nem érni szenvedés, ó koldusok.

Azon gondolkoztam éjjel, hogy hirtelen mennyire megöregedtem a családban történt halálesetek miatt és folyton az emlékeimben turkálok. Mivel az elmúlt két évben három családtagomat vesztettem el (köztük a legfontosabbakat, a szüleimet is), ezért egyre több boldog és gondtalan emlék után kutatok a fejemben és amikor lepergetem a "régi, szép időket", folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy mindez már múlt idő.
Egy ideje próbálom úgy venni az életet, ahogy jön: igyekszem nem szétesni a rossz miatt, a jót meg köszönettel, de némi egykedvűséggel fogadom. Persze ezek a "csapások" mind nagyon banálisak ám igazából, hiszen egyszer mindenkinek meghalnak a szülei (persze azért nem mindegy, hogy hogyan és mikor), sokan nehezen, vagy egyáltalán nem találnak munkát, mindenkit érnek csalódások, mindenkinek vannak válságai, szenvedései, fájdalmai, igen, az élet általában mindenkinek nehéz, csak hát erről nem illik beszélni.

(s)iker vol. 893610006

A babák szerencsére nagyon sokat segítenek: tegnap hosszan mosolyogtak egymásra, hihetetlenül édesek voltak, majd' elájultam.

"egy nagy oceán"

Az ember vajon végérvényesen felnő, ha a szülei meghalnak és két gyereke van? Gondolom illene. Én persze még sosem éreztem magam esendőbbnek, kisebbnek és ennyire tehetetlennek.

"Isten csak annyi terhet ró ránk, amennyit elbírunk"

Szépen hangzik, de ezt az öngyilkosok nagyon jól cáfolják ugyebár.

x

A sors iróniája, hogy haza kell mennem egy rövid időre. Az apám temetésére. Nem nagyon akarok erről írni, nem is tudok mit írni. Szomorú vagyok, fáradt vagyok, döbbent vagyok.

nincsen apám, se anyám

(s)iker vol. 2871441

Közben egyébként egyfolytában imádkozom.
Igen? És mit mondasz?
Hogy kérlek, kérlek istenem, add, hogy a Léna ne ébredjen fel fél háromkor.

Á, nyilvánvaló, hogy nincs isten. Léna folyton felébred. Marcika viszont időközben mintagyerekké nőtte ki magát és szunyálna akár délig is szerintem, ha Léna baba nem üvöltene mint a sakál az éjszaka közepén.
Bizony, megkezdődött a kiságyba szoktatás; tehát amit a bölcsőkben elértünk (hogy volt, hogy tíz órát lenyomtak éjszaka kedves arccal), azt sajnos most kezdhetjük újra kialakítani, igaz, csak Léna a gyenge láncszem, de ő nagyon kemény, nem adja fel, a doki tegnap drama queen-nek nevezte, na jó, nyilván volt kitől örökölnie, khm...Marcika, a drága kisfiú viszont rámosolygott a dokira, aki lelkesen azt mondta, hogy biztos nagyon jó kis társ lesz majd később, meg hogy olyan nyugodt, hogy simán elüldögélne egyedül a verandán, Margarita koktélt szürcsölve. (Ja, a doki jó fej).

"Az úton senki, senki"

Tegnap kimentünk sétálni a babákkal a már nagyon uncsi komplexünkből, gondoltam világot látunk, sej...Hát egy fenét. Az út mentén lévő nagy üres telkek váltogatták egymást a közel egy óra alatt, amit kint töltöttünk, itt embert szinte egyet se látni, akit meg igen, arra mindjárt gyanakszol, hogy hamarosan pisztolyt ránt és leterít. Amúgy is folyton parázok, hogy egyszer csak elrabolják a babákat, mert ikrekért nyilván sokat kapni az emberpiacon.
Szóval hihetetlen ez a város, itt szellemek laknak csak. Pontosítok: autós szellemek. Vagy mittomén, olyan, mintha atomtámadás után lennénk. Persze ha néha találkozunk emberekkel, akkor mindig lelkendeznek és sikoltoznak az ikrek miatt, annak mindig örülök, az legalább valami kapocs a külvilággal.
Rájöttem különben, hogy babázni család és barátok nélkül olyan, mint egyedül moziba menni: jó, jó, de valahogy nem az igazi. Nem lehet megbeszélni a filmet, nem lehet összenevetni, nem lehet sírdogálni; olyan magányos élmény.

véreim

Tegnap voltak négy hónaposak.

nyaff

Az a helyzet, hogy rettenetes honvágyam van. Tegnap elment a nagynéném és már most nagyon hiányzik, meg hiányzik az egész családom, a barátok, ismerősök, Budapest, a körút, a körúti kutyaszar, aaa...nemtom. Minden. Mondjuk az jó, hogy visszaköltöztünk a saját ágyunkba, így a babák már egyedül alszanak és tegnap este tudtam olvasni kicsit. Nem sok izgalom van, ezért nem is írok nagyon, a babák nőnek, cukulnak, én meg árválkodom...