Sok szerencsét kisbaba!

Ma délelőtt megszületett az unokahúgom.

Őszi szünet ON

Holnap négyre* jön értünk a taxi, őő, hatkor kell lefeküdnünk (ez már anno az Amerikába költözéskor sem sikerült, pedig emlékszem, kb háromkor keltünk, jesus).
Londonból rögtön Doverbe és Canterbury-be kirándulunk, állati boldog vagyok, utazunk, megyünk, Londonka!

* jav. fél négyre, úgyhogy fél háromkor kelünk

Nem tudja, tanítja vol.453278963

Ezért* mindenképpen kap valamit a tanárnő...
(Valaki halkan benyögi) Idegösszeroppanást...
(Egy másik diák összegez) Á, nincs akkora ajándék, amekkora bunkók vagyunk!**



* az érettségi felkészítésért és az ordas tahóság elviseléséért
** pedig az önkritika nem jellemző erre a generációra, a csoportomra meg aztán különösen nem

Van két macska

Most az van végül a macskákkal, hogy kontrollált kinti életük van - na jó, hát próbáljunk csak egy macskát kontrollálni -: kimegyek/kimegyünk, mikor kiengedjük őket, aztán ha bármiért bejövünk, nyitva hagyjuk a teraszajtót.
Tök jól működik, a kertben maradnak, fára másznak, őrültködnek, vágtatnak, vadásznak, aztán pár óra múlva hazajönnek - meg közben is be- bekukkantanak, néha rémülten vágtatnak haza ha valami hangtól megijednek -, úgyhogy mindig itthon éjszakáznak és akkor sem mennek ki, ha nem vagyunk itthon.
Nagyon kis okosak egyébként, kint jönni szoktak, ha hívom őket, szerintem a nevükre is hallgatnak; jó, végülis négy hónapon át építgettük a kapcsolatunkat, nyáron folyamatosan velük voltunk, szerintem egészen a bizalmukba fogadtak mostanra.

politikai

Régen viszonylag sokat politizáltam a blogban a magam indulatos módján, de egy ideje már nem teszem, mert olyannyira felháborít nagyjàból minden, ami ebben az országban történik, hogy nem is tudnám hol kezdjem az elégedetlenkedést, hogy mit emeljek ki, hogy hogyan beszéljek azokról a dolgokról, amiket kimondani sem érdemes.

Nem tudja, tanítja vol.563478912

Csütörtökön az egyik tanítványom késve érkezett órára, mert nem találta a termet és mikor belépett, lelkesen üdvözölt, mire valaki gúnyosan megkérdezte tőle, hogy na mi van, ennyire örül, hogy tanulhat?!
Erre csak annyit mondott, hogy nem annak örülök, hanem a tanárnőnek, mert nagyon szeretem.
Wow. És...awwow.

PS: Ez a srác arra büszke, hogy még soha nem tanult semmit az iskolában, de a múltkor mégis valahogy hármas dolgozatot írt, mire lelkesen azt mondta, hogy a tanárnő ezért Nobel-díjat érdemelne!
Vicces. Ez volt az iskolába érkezésemkor a legbrutálisabb csoportom. Még mindig nagyon nehéz velük, de nagyon jóban vagyunk, tök megható, hogy ennyire megszerettek.

Marcus és az ő őrülete vol.sok

Marcika egy hosszú-hosszú beírást hozott ma haza: az angoltanára részletesen kifejti benne hogyan vágja tönkre az összes óráját Marcus a folyamatos hangadással (mondjuk fütyüléssel is gyanúsítja, pedig nem is tud fütyülni, haha).
Nem nagyon van ötletem erre az egészre: megdicsérni nem fogom, de ha folyamatosan bünteti mindenki, akkor hová lesz a motiváció a normális viselkedésre?
És közben meg olyan rémisztően okos tényleg; de egy normális iskolába se veszik majd fel, mert összeférhetetlen.
Sírnom kell.

nyaff

Azért kicsit talán az is baj, hogy a tanító néni nem a legokosabb ember a világon.
Múltkor kicsit hosszabban beszélgettem vele Marcus gondjairól és megemlítettem, hogy bizonyos dolgok miatt egyértelműen nagyon szorong és ő például a szorongásait mindig non-stop beszéddel oldotta.
Erre a tanító néni nem győzött csodálkozni, mert hát szerinte nem látszik rajta semmi, nem egy szorongós típus (érdekes, hogy nem veszi észre, hogy megállás nélkül rágja a kezét), plusz említettem neki Marcika elég komoly halálfélelmét is, erre azt kezdte firtatni, hogy ki halt meg a családban...na most oké, tényleg többen is meghaltak, de halkan elmondanám, hogy a halálfélelem életkori sajàtosság is, ne vicceljünk már, a tanító néninek ezt illene tudni.
Oké, értem, hogy egy tanító néni már attól vért izzad, hogy 26 gyereknek megtanítsa, hogy mennyi 9-7, de azért vannak ennek a szakmának további finomságai is.
Persze értem azt is, hogy ennyi gyerek és ekkora tananyag mellett kb lehetetlen a gyerekek lelkével foglalkozni és ki nem szarja le a halált, mikor bármikor jöhet ellenőrzés, ahol megnézik, hogy tényleg azt tanítod-e épp szótagolni, hogy Kati szépen énekel.
Gyűlölöm a magyar iskolarendszert, mondtam már?
Rosszabb napjaimon azon fantáziálok, hogy lelépek a gyerekekkel Finnországba, hogy emberhez méltó oktatást kapjanak. Csak sajnos nagyon szeretem Marcit, szörnyen boldogtalan volnék nélküle (hát még a gyerekek!), úgyhogy maradok és tovább nyomorítom az okos Marcikámat. (Léna kemény csaj, a jég hátán is megèl majd, nem féltem semmitől.)

Marcika különkiadás vol.sok

Az a baj, hogy titkon azt képzelem, hogy Marcika hiperaktív -  mindig is azt gondoltam, hogy van vele valami*, egy darabig ugye az autizmus spektrummal gyanúsítgattam, de mióta ennyi baj van vele, egy csomót olvasok hiperaktivitásról és figyelemzavarról  és aggasztóan sok jel van, ami erre mutat, kivéve az állandó mozgáskényszert, meg mozgásból fakadó sérülést.
Emlékszem, mikor jártunk TSMT tornára, akkor rákérdeztem, mert már akkor is gyanús volt és azt mondta a TSMT istennője, Lakatos Kati, hogy egy hiperaktív gyerek nem tud semmivel olyan elmélyülten játszani, ahogy Marcika, na meg ugye a rengeteg olvasás is eléggé rácáfol erre (akkor még persze nem tudott olvasni), viszont amit a figyelemzavarról írnak az egy az egyben ráillik Marcira, kivéve a rossz jegyeket (na de ha bekerül egy ilyen rossz spirálba, akkor majd a rossz jegyek ideje is eljön, gondolom).
Szóval délután nagy levegőt vettem - nem bírok egyébként, hulla beteg vagyok MEGINT -, bejelentkeztem egy gyerekpszichológushoz, először én megyek beszélgetni (Marcit - a nagyot, mármint - is szívesen vinném, de nincs itt, ezt meg akarom gyorsan intézni, mert ma már igazgatói intővel fenyegették Marcust), aztán együtt megyünk.
Be vagyok szarva.

* persze lehet, hogy nincs neve ennek a valaminek

Marcus újabb különkiadás

Ma ismét megállás nélkül dumált Marcus, úgyhogy komoly büntetést kapott, én meg ezredjére is elbeszélgettem vele diagnosztikai célzattal és arra jutottam, hogy valószínűleg szénné unja magát, a tanító néni meg nem próbálja ezt orvosolni. (Marci mindig azt mondja, hogy ő pont ezt csinálta a suliban: fél perc alatt kész volt mindennel, úgyhogy unalmában elkezdte szórakoztatni a körülötte levőket.)
Holnap megpróbálom finoman noszogatni a tanító nénit, hogy terhelje, adjon neki plusz feladatot, ha nem akarja kijavítani, esküszöm megteszem helyette.
Valahogy mindig úgy alakul egyébként, hogy csak felzárkóztatni próbál az ember, a tehetséggondozás elsikkad, az embernek egyszerűen semmi energiája nem marad az ügyesebbekre.

PS: Hazafelé aztán újabb részletek derültek ki a rosszaságból, mire eldurrant az agyam és csúnyán összevesztünk, aztán később itthon még egyszer, eh, ilyenkor megfulladok a bűntudattól mindig, de senki nincs, aki ennyire fel tudna idegesíteni; Marcika mestere ennek. Ráadásul számomra is meglepő módon iszonyú maximalista vagyok az iskolával kapcsolatban (mármint hogy a gyerekeim legyenek mindig mindenben a legjobbak és viselkedjenek normálisan) és nagyon szíven üt, ha bármi ott nem klappol; gondolom azért is, mert ott tanítok, valahogy nem akarom erősíteni ezt a 'tanár gyereke a legproblémásabb' sztereotípiát.

"Szeretem ha visztek, mindegy is hová"

Marci egyébként megint elutazott - most éppen Triesztbe, én meg utazós vágyamban még ezt is irigylem tőle, pedig Triesztben aztán már rogyásig ismerek mindent -, ilyenkor Marcika menetrendszerűen megbolondul, szóval jó kis hét lesz; viszont addig rágtam Marci fülét, hogy keressen olyan konferenciát, ahová együtt mehetünk, hogy az őszi szünetben elmegyünk Londonba (drága Londonka!), illetve jövő nyáron Shanghai-ba (!!), ha az Univerzum biztosan úgy akarja.
A gyerekek elvileg a nagymamájuknál lesznek az utazások alatt, ami bizonyos, itt nem részletezendő okokból nem a legszerencsésebb, de szerintem nagyon fontos, hogy legalább az egyik nagyszülő (szomorú módon az egyetlen, aki még él) jelen legyen az életükben.

Alig várom - utazni mindennél jobb.

Marcus különkiadás

Aztán van még az is, hogy Marcika úgy viselkedik, mint aki megőrült: állandóan kiküldik óráról, mert bekiabál, belenyávog, folyamatosan beszél, az iskolai fogorvosi ellenőrzésen normális várakozás helyett fetreng a földön (csak halkan merem mondani, hogy mi mindenhová viszünk könyvet, mert órákon át is képesek olvasni és úgy várakozni); nem pontosan értem, hogy mi a baj; ami tény, hogy elment a tavalyi tanító nénijük (aki nagyon hiányzik nekem, de nyilván Marcikának is), aki szerintem sokkal kevesebbet büntette őket.
Ugyanakkor az is látszik, hogy Marcus egy csomó baromságot átvesz az osztálytársaitól (egyik nap egy olyan rajzot hozott haza - amit az egyik leggázabb kisfiú rajzolt neki -, amin pisztollyal lövöldöző emberek meg véres hullák vannak; emiatt szóltam is az iskolában, gondoltam nem ártana a gyereknek elbeszélgetni az iskolapszichológussal - egyébként ő az, aki állítólag non-stop tévézik és videojátékokat játszik, hurrá).
Elég tanácstalan vagyok, igazából már azon gondolkodom, hogy elviszem pszichológushoz, hogy kiderüljön mi baja, de aztán sokszor leintem magam, hogy nyilván ez a normális fejlődés része: a fiúk vadabbak, éretlenebbek, nehezebben kezelhetők.
Bezzeg Léna: mostanra már teljesen önállóan csinál egy csomó dolgot, nagyon felnőttes mindenben - a tanító néni úgy fogalmazott, hogy ég és föld a két gyerek (nesze neked asztrológia: ugyanakkor születtek, oszt mégis).

Feljegyzések az angoltanárok házából vol.6734523

Teljes szerepzavar angolt tanulni a gyerekekkel: amikor elkezdjük, még az anyukájuk vagyok, de ha belemelegszünk, hirtelen lelkes angoltanárrá változom.

Apropó angoltanárság: éjjel valami katasztrofálisan nyomasztót álmodtam egy nagyon problémás új csoportommal és sajnos megint elkezdtem érezni, hogy ebben a formában egyáltalán nem való nekem a tanítás; ugyanakkor a jó pillanatokban meg azt érzem, hogy mindennél értékesebb, amit csinálok.
Nyilván nem segít a rémes iskolai vezetés és a pocsék körülmények sem és biztos vagyok benne, hogy van összefüggés a szegényes módszertani lehetőségek és a csoportok borzalmas viselkedése között, hiszen a hagyományos módszerekkel már szinte reménytelen lekötni a diákokat.

HB

8 éve ilyentájt többek között ezt írtam a blogba:

"Örömmel tudatom, hogy szombaton délután megszülettek elviselhetetlenül aranyos, zsírkréta szagú gyermekeink, Léna és ifjabb doktor Marcika..."

Nem volt egyszerű nyolc év, de milyen hamar eltelt mégis, sok nevetéssel, sok sírással.
A lábuk mostanra 34-es és már a TGIF-et is megtanulták, hihetetlen!

Nagy utat tettünk meg, én mondom.

Szül(i)(ő)nap előest

Érdekes, hogy a gyerekeim születésnapja előtt (holnap lesz), pont annyira izgatott vagyok, mint anno gyerekkoromban a saját születésnapom előtt.
Olyan jó visszagondolni a nagy eseményre, főleg mert akkor még nem tudtam, hogy a tanító néni másodikos korában azért akar majd beszélni velem, mert Marcika megállás nélkül beszél minden órán.