Olyan édesek voltak a vacsoránál! Gyere, menjünk, ébresszük fel őket!
szerda, február 29, 2012
Az előző hardcore változata
(Este az ágyban Marci, miután - nyilván bűntudattól vezérelve- már hétkor hazajött, megfürdette, megvacsoráztatta és lefektette őket, ábrándosan a következő őrültséget mondta:)
kedd, február 28, 2012
kieg. az előzőhöz
(este az ágyban, miután már harmincszor megmutattam ezt a képet Marcinak)
Mit nézegeted annyit azt a képet? Nem arról volt szó, hogy eleged van mára belőlük?
De olyan aranyos, olyan szép. Nézd, milyen okos arca van, jaj, nagyon hiányzik.
"túlélni kell, vigyél innen, a hegyekbe fel"
és vannak azok a napok, amikor egyszerre halálosan megharagszom mindenkire, megharagszom a babákra, mert megőrülök tőlük a nap huszonnégy órájában, egyszerűen nem egészséges, hogy folyton csak én vagyok velük és megharagszom rájuk azért is, mert ketten vannak és folyamatosan ordítanak, hogy menjek be a szobába, legyek velük, olvassak mesét, motorozzunk, focizzunk, énekeljek, mutogassak képeket, nézzünk ki az ablakon és nézzük a kopasz fát egész nap, dobáljuk a labdát, kukucsozzunk, mondjuk ki naponta háromszázötvenszer, hogy kisvakond, sétáljunk és futkározzunk és kergetőzzünk, de ha lehet, ezeket csináljuk egyszerre mind és semmiképp se menjek ki soha a szobából, ha egy mód van rá, illetve nem is, kit érdekel mire van mód, maradjak bármi áron, mer ha kimegyek, jaj akkor ők zokognak és elkeserednek és ne, ne, ne, ne főzzek, ne mossak, ne pakoljam a ruháikat, mert ők akkor olyan nagyon magányosak, jajjaj és megharagszom Marcira is, mert már megint nem ért haza kilencig, mert már megint nagyon sürgősen ki kellett számolnia valamit és nem jött ki a nulla és már megint egyedülálló anyának éreztem magam és megint egyedül reggeliztettem, ebédeltettem, altattam, vacsoráztattam, játszottam, énekeltem, fürdettem, olvastam mesét, és fektettem le őket, mindig, mindig, mindent egyedül csinálok, mér nem lehet kilenctől ötig dolgozni, fel nem foghatom és megharagszom ilyenkor magamra is, mert már megint bölcsiket nézegettem és már megint rájöttem, hogy két gyerekkel semmi esélyünk, nincs hely, nincs, nincs, nincs, néncs, néndz, véndz, féndz, pénz és megharagszom magamra azért is, mert a szar angol szakot végeztem el annak idején, mér nincs valami normális szakmám, amit tudnék itt hasznosítani és megharagszom a kurva fölöttünk lakókra, mert folyton visítozva, énekelgetve jönnek haza és ugrálnak és dobolnak és sikoltoznak és csapkodnak éjszaka és megharagszom Angelina Jolie-ra, mert nekem ugyan csak két gyerekem van és nem hat, de én még a kukáig se tudok elmenni a szemetet kidobni, ő meg Oscar-gálán meg az isten tudja milyen jótékonysági eseményeken tekereg és megharagszom a macskára, mert amikor már idegroncsként lefektettem a babákat, akkor őt kell etetni, szeretgetni, engesztelgetni, mert még mindig folyton az ágyba pisil, ha valami nem tetszik neki és megharagszom ilyenkor a szüleimre, mert meghaltak és már soha többé nem tudok velük beszélni és nem láthatom őket és nem tudom felhívni őket és haragszom, mert nem látták az unokáikat és nem tudnak mesélni a csecsemő koromról és nem látják, hogy Léna mennyire elképesztően hasonlít rám és megharagszom mindenre és mindenkire, mert nekem most rossz és mert én szenvedek és haragszom és panaszkodom és nyavalygok és nyivákolok és aztán hazajön Marci és egy ideig ingerülten acsarkodunk, aztán lehiggadunk és megígéri, hogy keres ő is bölcsiket és beszélgetünk és biztat, hogy valahogy el kell indulni ezzel a munkaüggyel meg bölcsivel és hátha valamire jutunk végül és szó van még a babákról is és mutogatom a képeket, amiket ma csináltam Lénáról a kis motorján és büszkén mesélem, hogy bundás kenyeret meg lazacos avokádót ettek és Marci azt mondja, hogy ő nagyon boldog, csak most ez kicsit nehéz és tartsak ki és ügyes vagyok, bár ma kicsit felgyújtottam a sütőt, teszem hozzá félve, nagy lángok nyaldosták belülről, de tényleg, ijesztő volt és még azt is mondja, hogy jó nekünk és majdcsak könnyebb lesz és olyan aranyosak a babák és aztán jön a macska és kedvesen dorombol és Marci ölébe ugrik és eszembe jut, ahogy fogmosáskor, amikor az ölemben ült, Marcika a térdemre tette a kicsi, meleg tenyerét és rögtön tudom, hogy tulajdonképpen már akkor megbocsátottam mindent, de mindent és igen, a szüleimre és Angelina Jolie-ra még mindig haragszom, ezen a haragon még dolgozni kell, egy kicsit rossz most, de elmúlik, dúdolgatom és ahogy írom ezt, szerencsére már nagyjából minden ott van a helyén
hétfő, február 27, 2012
Az igazság pillanatai a Facebookon
Igazán elkeserítő szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy némely exem, akivel csak szóban egyedtem el annak idején (mindenkivel tesztet kell íratni, én mondom feleim), egyáltalán nem tud helyesen írni - nem bír írni, ahogy a drága jó gimnáziumi magyar tanárom mondaná -, ráadásul némelyik elképesztően sok felkiáltójelet meg mindenféle furcsa szmájlit használ. Taszító.
szombat, február 25, 2012
boxos
Olyan iszonyatosan, borzalmasan, rettenetesen, nagyon-nagyon rossz volt a kedvem, hogy futás helyett lehenteredtem a gép elé - pedig a futástól mindig jobban leszek, de ahhoz lelkierő is kell, most nincs -, mikor a babák lefeküdtek délutáni álmot aludni, én meg, hogy javuljon a kedvem, beléptem a loveboxra és tök ismeretlen blogokat kezdtem olvasni, rettenetes élmény az ilyen, ezt csak az ősboxosok tudhatják igazán...és ahogy olvasgattam, hirtelen beugrottak a régi boxos emlékek, a blogírásom kezdetei, amikor a boxon írni még állati izgalmas volt, az ember percenként leste, hogy ki és hányszor olvasta és lehetett minden baromságon vitázni meg anyázni, eh, régi szép idők...emlékszem, az én blogom egészen népszerű volt akkoriban - pedig akkor aztán über drama queen voltam; méghogy most nyafogok, haha - és egyszer valami kocsmába letévedve találkoztam pár boxossal, asszem az volt az első ilyen alkalom.
Életemben akkor egyszer celebnek éreztem magam: vicces volt, ahogy mutogattak rám, meg összesúgtak a hátam mögött, meg páran odajöttek nagy vigyorogva, hogy tényleg te vagy a Molly? Mivel nehezen viselem a népszerűséget, el is menekültem egy-egy ilyen lelkendező elől a vécébe mindig, eh, micsoda béna celeb az ilyen...
PS.: Az előbb egy részben angolul, részben Coelho generátor segítségével írt blogra bukkantam, úgyhogy jesusfuckingchrist rikoltással gyorsan távoztam is a boxról. Most egy pár évig megint nem nagyon olvasok majd semmit ott.
péntek, február 24, 2012
Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548223
És azt még nem is meséltem, hogy kezd látszani a futás eredménye: a hasam apad és most már szimplán csak dagadtnak tűnök, nem terhesnek.
Kis örömök, mindig mondom...
(s)iker vol.93287188
Amíg csak mindenki mondogatta, addig magam sem hittem, hogy ez így lesz, de most aktívan tapasztalom: tényleg hihetetlen bonyolult velük lent csak úgy sétálgatni - tegnap először próbáltam egyedül, babakocsi nélkül a réten legeltetni őket, egy csuda volt: míg Léna iszonyúan beverte a fejét a kerítésbe és üvöltött, én meg menteni indultam, addig Marcika óriási leveleket tömött a szájába suttyomban...egyelőre viszont még úgy látom jól idomíthatóak lent, mert aggódnak kicsit, úgyhogy ha szólok, jönnek, meg mintha igyekeznének mindig közel maradni, szóval most kell kihasználni az alkalmat és vasfegyelemmel rendszabályozni őket, hogy később ne akarjanak kocsik előtt táncolni, meg ilyenek.
csütörtök, február 23, 2012
Feljegyzések az ikresek házából vol.764392
Tudom, én mindennek örüljek, nekem nagyon jó, én nem panaszkodhatok...egyébként most komolyan, gyerekek, belegondoltatok már abba, hogy milyen nehéz két kisgyerekkel folyton egyedül lenni egy idegen országban, ahol rajtam kívül egy emberrel van bármilyen kapcsolatom?
Nem, nyilván nem, mer akkor nem mondanátok, hogy nekem nem szabad panaszkodnom, mindegy egyébként, mert panaszkodni fogok - vicces amúgy, hogy épp a panaszkodásért csináltam a blogot, de valahogy tőlem mintha nem tűrné senki a nyafogást: mikor még lehetett kommentelni, akkor is beszólt valaki, hogy mit panaszkodom, nyilván nem is olyan rossz az a terhesség: igen, asszem akkor már négy hónapja terhesen hánytam mint a lakodalmas kutya.
Persze az apám egyszer régen elmagyarázta nekem, hogy az emberek ezt a mi életünket valószínűleg elképesztően rózsaszínnek és fantasztikusnak látják: két-három évente új országba költözünk, Marci nyilván degeszre keresi magát (aki külföldön dolgozik, az csak milliókat kereshet, azt hiszem ez az általános elképzelés), én meg itthon lógatom a lábam, dejónekünk...
Naszóval már megint felmerült, hogy utazzunk, Marci konferenciára megy New Yorkba...de aztán persze rögtön leintettük magunkat, drága, meg amúgy is mit csinálok a hidegben (gondolom ott azért hideg van, itt éppen 28 fok, énnemtom mi lesz nyáron, 78? - nagyon kemény) egész nap két gyerekkel egyedül, stbstb...és akkor persze rögtön elkenődtem, hogy már soha többé nem tudunk utazni, hogy két egykorú gyerekkel semmit nem lehet csinálni, csak itthon ülni és ekkor már csak egy ugrás volt az a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egy gyerekkel és hirtelen belém nyilallt az a fajta harag, amiről az ikres könyvek írnak: hogy miért nem lehetett nekem soha egygyerekes élményem, hogy egy gyerekkel mennék ide-oda, könyvtárba, Marcihoz az egyetemre, vásárolgatni, várost nézni, így meg...még egy métert megtenni is külön tortúra, egész komoly stratégiát igényel, hogy akkor az egyiket lecipelem, addig a másik itt fent hol van és mit csinál és hogy tartom szemmel a másikat, aki már lent van, míg feljövök az egyikért...eh. Kimaradtam minden egygyerekes mókából: együtt alvásból, egy gyerekre koncentrálásból, egy gyerekbe beleszerelmesedésből és hát...ez nem jó.
Hiába szeretem nagyon ezt a kettőt, hiába van ebben az ikrezésben valami rendkívüli, azért tényleg sokszor eszembe jut, hogy ez a dupla gyerekezés jó nagy szívás...és hiába, hogy sokan irigyelnek, merhogy megvan a kettő egybe, mindent csak egyszer kell végigcsinálni (de egyszerre, basszus, erre senki nem gondol), annyi mindenből kimaradok, amit egy gyerekkel egyszerűen lehetne csinálni, annyi érzés nyilvánvalóan máshogy kavarog bennem, mintha egy gyerekem lenne és időnként annyira sajnálom, hogy nekem sose lesz olyan, hogy egy gyerekkel, az én egyetlen gyerekemmel olyan igazán mély kapcsolatba kerülök.
És persze igen, ha kívülről nézem a dolgot, akkor mindjárt minden szebb: mit nyavalygok én, nekem tényleg jó - van szerelmem, aki szerencsére épp a gyerekeim apja is, van hol laknunk, van mit ennünk, épp azon hisztizek, hogy miért nem utazunk, tehát vannak lehetőségeink is...luxushiszti a javából, hát persze; viszont már sokszor mondtam, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb probléma és attól, hogy sokszor kilátok a saját fejemből, sőt, rálátok saját magamra is, attól még a saját nyafogásomnak az én szemszögemből igenis van létjogosultsága.
Oké, az elmebeteg Beyoncé nyilván azon nyavalyog, hogy nem tud felvenni huszonötödik bébiszittert és sehogy sem kap gyémántokkal díszített baldachinos ágyat a kölkének...kétségtelen, hogy ezzel a problémával nagyon nehéz azonosulni.
szerda, február 22, 2012
(s)iker vol.93287187
Azon elmélkedtünk valamelyik nap, hogy a babák talán azért is annyira jó alvók, mert megnyugtatják egymást, mert jó nekik, hogy mindig ott szuszog a másik.
Ha meg épp nincs kedvük aludni, vagy egy darabig valamiért nem megy, akkor tök jókat buliznak együtt, mindig halljuk, ahogy a furcsa kis nyelvükön dumálnak, meg nevetnek, iszonyú helyesek - és gondolom ezért sírnak vagy hisztiznek kevesebbet még akkor is, ha az alvással valami bajuk van éppen.
Egyébként pont tegnap olvastam a nagyon tudományos ikerkönyvemben, hogy nem igaz, hogy a kétpetéjű ikrek pont olyanok, mint a "sima" testvérek, mivel az ikerség nagyon fontos szerepet játszik a kis pszichéjük fejlődésében, ezért az ikerségüket mindig figyelembe kell venni.
kedd, február 21, 2012
ketyegős
Dehát nem lehetsz terhes, nem?
Nem, nem, á, nem hiszem, csak valahogy olyan furán érzem magam: egész este iszonyú hányingerem van és nagyon kívánom a paradicsomos dolgokat...
Őőő, hát igen, annak idején, mikor rádöbbentem, hogy már három hete menstruálnom kéne, akkor épp egy hatalmas bödön paradicsomos szószt nyakaltam be, aztán másnap vettünk egy tesztet.
Fura volt egyébként ez a paradicsom-vágy az elején, mert egy kicsivel később már akkor hánytam, mikor paradicsomszószos üveget láttam és a terhességem során végig el kellett dugni előlem a paradicsomot, annyira undorodtam tőle.
Viszont Marci egy életre megtanulta, hogy mit jelent a paradicsom-vágy, úgyhogy amikor hirtelen paradicsomos dolgokat kívánok, akkor szegény mindig megretten - és bár én nagyon szeretnék egy Ernőkét és nem bánnám, ha terhes volnék (nem az istent, a terhesség számomra maga volt a pokol, épp valamelyik nemalvós hajnalomon villant be az az esküvőnk előtti kórházas nap, mikor infúziót kaptam, mert még a vizet is kihánytam), de úgy nem lesz Ernőke, hogy ő nem akarja; próbálom is magyarázni magamnak, hogy mennyire nagyon kellek én most ennek a két kicsi gyereknek, egy csecsemő nagyon bekavarna, féltékenyek lennének, különben is jönne megint a nemalvás (nem mintha amúgy tudnék aludni), a depresszió és egyáltalán, három gyerek hatalmas strapa, sőt, mi lenne, ha megint ikrek lennének, van rá esély, jajjaj, jézusom, satöbbisatöbbi...de az a baj, hogy ez a fejemben - vagy hol? - ketyegő biológiai óra nagyon hangos mostanában (nem is értem, azelőtt nekem ilyen sose volt) és a ketyegés elnyomja a józan érveket...
PS.: Ja, meg ez is vicces, hogy reggeli rosszullétnek hívják: én eleinte mindig este voltam iszonyú rosszul, aztán később, később már egész nap, reggeltől-estig...Fúj, terhesség, fúj. Na jó, most kicsit meggyőztem magam.
hétfő, február 20, 2012
Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548222
És végre, végre beindult az az átkozott fogyás.
Amikor tanítottam, mindenki azt kérdezgette, hogy van-e valami titkos, jól bevált módszerem, amivel egy hét alatt megtanulnak angolul csacsogni - mindig a lehető legkiábrándítóbb választ adtam: rengeteget kell tanulni és próbálni használni a nyelvet és ezzel a módszerrel pár év alatt tűrhető szintre juthatunk...a fogyókúra sajnos pont ugyanilyen. Sok lefutott kilométer és kevés kaja és szép lassan elkezdünk apadni.
Szorgalom, türelem, kitartás kell mindkettőhöz - és ezek azok az erények, amiknek leginkább híján van a legtöbb ember.
"jó szóval oktasd, játszani is engedd"
A gyereknevelésben egyébként szerintem épp annak az ambivalenciája a legnehezebb, hogy az embernek kicsi gyerekkel kell leginkább visszatalálnia a játékos, könnyed énjéhez, ugyanakkor az egésznek hatalmas súlya van és igenis komoly felelősséggel jár, sok mindent el lehet rontani.
Persze nyilván ezt sem kell túlhisztizni, a nagymamámék idejében nem vitatkozott senki a bezzeganyán a gyermeknevelés mikéntjéről, aztán mégis felnőtt mindenki szépen...az persze megint más kérdés, hogy milyen minőségű lesz a későbbi élete a "csak úgy" felnőtteknek (ugyanakkor természetesen semmi jóra nem garancia a tudatos nevelés sem).
Számomra az az egyik kulcskérdés, hogy vajon elég-e nagyon szeretni a gyerekeidet vagy ennél azért több tudatosságra van szükség...
vasárnap, február 19, 2012
parole, parole
Mindenesetre érdekes, hogy manapság a két legdurvább szitokszó a bölcsész és a politikus.
szombat, február 18, 2012
"I can't get no sleep"
Pocsékul alszom, nappal folyton szédelgek a kialvatlanságtól.
Felébredek, felriadok, nem tudok elaludni, nem tudok visszaaludni, kúszik a gomolygó szorongás a hasamból felfelé, rémes. Volt két marha jó éjszakám, mindkét napon halálra futtattam magam, de a harmadik napra már nem jutott a jóból, hiába futottam még többet.
Ma éjjel azt álmodtam, hogy született egy Ernőkém, de eltűnt a kórházban és egy idegen gyereket adtak a kezembe, én meg egy darabig nem is vettem észre, aztán rikoltozni kezdtem, hogy ez nem az én gyerekem, ez nem az én gyerekem.
Nyüszítve ébredtem.
"Hold your breath and count to ten. And fall apart and start again. Start again. Start again."vol.873291
(fogcsikorgatós mantra) Jézusom, de szánalmas vagy...szültél két gyereket és ezt a két percet már nem bírod?!
péntek, február 17, 2012
Anna öreg
Az milyen szomorú már, hogy az ember kiöregszik a blogírásból?
Mert lássuk be, a legjobb szappanoperát huszonévesként lehet írni/élni (én mondjuk harmincon túl kezdtem blogolni, hehe), amikor még tök egyszerű marhaságokba keveredni, hülyeségeket mondani, éjszakázni, vadul szerelembe esni, nagyokat szívni/csalódni, sírdogálni, vihogni...igen, lehet írni blogot családanyaként is, csak az már nem olyan, az már nem szappanopera, hanem dokumentumfilm, nekem valahogy az énbloghoz társul a nem önazonosság fogalma is, persze simán lehet nem önazonos egy családanya is, de az már kevésbé szappanoperás mozzanat...az inkább siralmas szocioportré, ami szintén lehet érdekes, de mittomén, a blog (ahogy a szappanopera is) kamaszos műfaj...na, nem is ezt akarom igazából mondani, ez csak úgy eszembe jutott, de olyan sután, nem is tudom, hogy minek írtam le, szóval azt akarom igazából mondani, hogy a kisgyerek lelkéről szóló könyvem olyan szépen megfogalmazza, hogy már két éves kor körül megjelenik az emberi élet örök dilemmája, azaz az ambivalencia, ami végigkísér minket halálunkig: a vágy a biztonság után, keveredve a felfedezési-elszakadási-menekülési ösztönnel.
kajálós
Persze megint a klasszikus eset történt tegnap: leírtam, hogy már jobb az evésük, erre Marcika világraszóló patáliát csapott a vacsoránál: üvöltött, nem kért, de ha nem kapott, még jobban üvöltött, ha mégis kapott (mert azért mindig próbálkozom, olyan szeszélyesek, Marcika egy csomószor ordít, de azért nyitja a száját), vinnyogott és elfordította a fejét, én először idegrohamot kaptam, majd nagyon megsajnáltam, végül az ölembe vettem és a kedvencét, a jönnek a kacsákat énekeltem neki - ettől mindig megnyugszik, szerintem azért, mert nagyon hosszú és monoton -, miközben őt is, meg Lénát is etettem, így utólag vicces, de akkor...Végül evett szegény, megnyugodott, kibékültünk, de minden nap az összes etetésnél ezt végigcsinálni rettenetesen fárasztó.
"És a szex után még megbeszélték mit csinálnának a nagyvilággal"
Te belegondoltál már, hogy mi szülők vagyunk?
Ja, nagyon kemény. Te belegondoltál már, hogy kétgyerekes családanya vagy?
(:röhög) Ja, ez nagyon vicces. De mi nem vagyunk szülőszerűek, mert rendetlenség van és elszáradt mandarin a hűtő tetején.
csütörtök, február 16, 2012
kajás
Most olvastam, hogy a gyerekeknek nem szabad se sonkát, se szalámit, se virslit, illetve ezekhez hasonlóan feldolgozott húsokat adni (és nekünk se lenne szabad ezeket enni), mert növelik mindenféle későbbi rákok kialakulásának kockázatát.
Ezt eddig valahogy ösztönösen jól csináltam, mondjuk én ezeket a magas só - meg cukortartalmuk miatt nem akartam adni eddig se nekik, eztán se fogom, elég ha később kezdik el enni a vackokat - mert nyilván elkezdik, az ember szívesen eszik junk foodot -, amikor már nem én etetem őket. Mostanában mondjuk az éhségsztrájk miatt elég nehéz velük, bár kicsit mintha javult volna a helyzet. Marci persze mindig mondogatja, hogy a hiperbio izék miatt szegényedünk el, de amíg tudok rájuk vigyázni, addig próbálok is, háddenem?
PS.: Spock egyenesen azt mondja, hogy neveljünk eleve vegetariánusokat, mert a hús nagyon egészségtelen, ugyanakkor össze-vissza beszélnek a hús fontosságáról gyerekkorban: időnként az állati eredetű fehérje nagyon fontos az agyfejlődés szempontjából, máskor meg szükségtelen, ha a gyerek elég tofut (ami egyébként nagyon allergén) és babot eszik.
Persze én azt a kollégámat is megértem, aki fénykorában csak bogyókon élt, mondván, hogy a boltban kapható ételek csak megölik az embert. Sajnos fogalmam sincs, hogy a táplálkozással kapcsolatban hol az igazság és egyáltalán mit szabad enni - a kaják nagy részének fogyasztásába nyilvánvalóan belehalunk, de természetesen senki nem garantálja, hogy ha zöldségen és gyümölcsön élünk, akkor száz évig fogunk élni...egyáltalán akar valaki száz évig élni? Én például nem különösebben.
(s)iker vol.93287186
A babák annyira aranyosak, hogy nehezemre esik nem agyonnyomorgatni őket - valószínűleg nem szeretethiányosak, mert igazából azt nehéz megállni, hogy ne puszilgassam és simogassam őket folyamatosan.
szerda, február 15, 2012
ahogy a dolgok vannak
Minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll
Itt a tél abból áll, hogy folyton esik - az esőhöz általában 20 fok van, de ha kicsit lehűl, mondjuk tízre, én már teljesen kész vagyok, télikabátban vacogok. Fogalmam sincs mi lesz velem, ha elmegyünk innen, nagyon megszoktam a meleget.
Sokat gondolkodom megint azon, hogy kéne dolgozni, de még a munkavállalási vacakra sincs pénzünk.
Az van Amerikával, hogy ha növény életed van (otthon ülsz, otthon főzöl és lehetőleg nincs gyereked), akkor viszonylag olcsó (jó, a lakásunk havi bérlete Marci fizetésének nagyjából a harmada, tehát az elég drága, meg kocsit is MUSZÁJ tartani, különben halott ember vagy, de növényként amúgy is), szóval vegetálva egész olcsó itt az élet, de ha igényeid, pláne gyerekeid vannak, akkor hirtelen minden elérhetetlenül drága lesz...a megfelelő lakás vagy a bölcsi például.
Mikor itt álltunk megint csupasz bankszámlával a múlt héten (Marci kéthetente kap fizetést), akkor elkezdtünk utánanézni, hogy mi a fenére megy el a pénzünk és akkor kiderült, hogy semmi különösre, csak pl a gyerekekre: pelenkára (az ökobio anyaságot feladtam, képtelen voltam öt percenként az átázott pelenkákat mosni-vasalni), organic húsra, tejre, gyümölcsre, játszóházra, bébiszitterre.
Úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy bármilyen bölcsi csak úgy esélyes, ha én is dolgozom - amit nem bánnék egyáltalán, csak fogalmam sincs, hogy van-e esélyem, fogalmam sincs, hogy hol induljak el, hol keressek, mit keressek; és persze nem tudom hogy viselem majd, ha csak nagyon méltatlan munkát találok és a keresetem teljes egészében a bölcsire megy majd el (én borúlátó vagyok, ilyen esélyeket tippelek).
Ugyanakkor otthon nyilvánvalóan sokkal rosszabb lenne, eleve nemigen van hol laknunk (a szüleim régi lakásában nem szeretnék, persze ha muszáj lenne, akkor oké, de az eleve luxuslakás, hahaha - lakótelepi, azaz megfizethetetlen a fűtés miatt), nem hiszem, hogy bérlésre lenne pénzünk, nekem nem biztos, hogy lenne munkám, Marci nyilván pocsékul keresne, szóval hiába, hogy néha kacsingatunk hazafelé, szerintem nagyon nem lenne jó most hazamenni.
PS.: Aki Amerikából olvas és esetleg járt már hasonló cipőben és van jó ötlete, hogy a nyomorult magyar itt hol keressen munkát, az írjon már nekem ide kedvesen: mlly_blm@yahoo.com. Köszönöm.
kedd, február 14, 2012
"toll, tinta, papíros, ez a kislány de csinos"
Hétvégén Marci barátainál voltunk, a babák nagyon élvezték, kutyát simogattak és hintaágyban heverésztek.
A barátok azt mondták, hogy Léna nagyon hasonlít rám, azóta állati büszke vagyok és folyton azon gondolkozom, hogy ez vajon mért tetszik annyira az embernek? Evolúciósan olyan jó nekem, merhogy ha hasonlít, akkor tuti, hogy az én génjeimet viszi tovább (szegény kislány...)? Vagy mért örül az ember a hasonlóságnak?
vasárnap, február 12, 2012
"Az egyetlen állandó a változás maga"
Régen parfümöket vásároltam ész nélkül. Most kutyuskás pólókat veszek ugyanilyen vehemenciával.
" Jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony"
Hetek óta néztük a menedzsment cetlijét a szomszéd ajtajába tűzve és én mindig mondtam, hogy nyilván ott van bent halva és aztán tegnap reggel bekopogott hozzánk a szomszéd testvére, hogyaszongya segítsünk, adjunk telefonszámot, beszélni akar a menedzsmenttel, mert meghalt a testvére.
És meghalt Pali bácsi is, az általános iskolai történelem tanárom és osztályfőnököm, Pali bácsit szerettük nagyon, Pali bácsi volt a klasszik jó tanár és jó ember és persze meghal egy rakás más ember, és most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal, és meghal Michael Jackson és Whitney Houston és Garas Dezső és a szomszéd és Pali bácsi és a szüleim és az a kisgyerek, akire a tengerparton rádőlt egy fa és én mindig mindegyik halálon megdöbbenek, mindegyik halál egy kis gyomron csapás, újra meg újra rácsodálkozom az elmúlásra és minden egyes alkalommal ugyanazzal az elképedéssel gondolok arra, hogy valaki nincs többé.
szombat, február 11, 2012
"Mikor a gyermek gyermek volt"
Beszéltem ma a nagymamámmal, akinek van már Internete, juhéj. Nagyon cuki volt, a videót nem tudta megkülönböztetni a fényképtől és az e-mailemre, amit nekik írtam, úgy utalt, hogy megkaptuk az írást...A nagynéném azt is megkérdezte, hogy ki a fene az a Molly Bloom, haha...
Szóval beszéltünk és ilyenkor persze mindig előjön az apám betegsége, halála, élete is.
Szegény nagymamám, mindig elmondja nekem, hogy igen, nagyon fájdalmas a szülők halála, de nincs fájdalmasabb a gyereked halálánál és ezt bizony el is hiszem neki, hiába volt 60 éves az a gyerek - az ember normálisan arra számít, hogy őt temetik el a gyerekei és nem fordítva.
Most este, mikor lefekvéshez készülődtünk és a babák mosolyogva futottak - bizony, már futnak - felém a kis cuki pizsamáikban a pókhasukkal, akkor eszembe jutott, hogy a nagymamámnak biztos ilyen pillanatok is folyton felvillannak: a boldog, öntudatlan babaidők, amikor az apám még járni meg beszélni tanult és minden izgalmas és minden érdekes volt és nem volt szenvedés és halál és betegség és fájdalom és depresszió.
péntek, február 10, 2012
szülős
Valamelyik nap megint megnéztem a születős videóikat, de nem hiszem a felét se ennek: kizárt dolog, hogy azok a lények - akik most itt járkálnak már és Marcikának meg Lénának hívják őket - bennem fejődtek és belőlem jöttek ki, ez tiszta hülyeség, a csecsemőket nyilvánvalóan ufók hozzák (a gólya túl hétköznapi ehhez a scifihez).
Egyébként annyira megható az egész, hogy még mindig elsírom magam, mikor a nagyhajú Léna kiszánkázik - ő nagyon gyorsan csusszant, Marcikát ki kellett rángatni szegényt, már akkor is nagyon makacs figura volt...aki meg a szülés szépségén meg az életadáson gúnyolódik (ezek majdnem mindig férfiak), az szerintem simán egy nagyon szerencsétlen nyomoronc.
szellemes
Régóta sejtem ám, hogy lakik itt egy szellem kisgyerek, de ma reggel óta biztos vagyok benne.
Időről-időre már eddig is megszólaltak a kis hangadós könyveik maguktól, úgy, hogy ők épp az ágyban voltak (szpúki), de ami ma reggel történt, az példátlan: kölcsönbe kaptunk egy elektromos kaput, ami mindenféle hangokat ad, ha kinyitod nyikorog, állatok bőgnek benne, meg különböző dalokat lehet kicsikarni belőle, ha ilyen-olyan gombokat nyomogatunk-tekergetünk.
Még ágyban voltak, én meg kómásan ittam a kávét, amikor hallom ám, hogy a szobájukban megcsikordul a kapu (ehhez azt valakinek meg kell nyomni elég erőteljesen) és felhangzik egy csodás dalocska - a hideg kirázott, merhát jézusom, minden valamirevaló horror film így kezdődik...berohantam, persze sehol semmi, ők állnak az ágyban és álmélkodva nézik a villogó-zenélő kaput.
Jó lenne egyébként, ha be lehetne fogni ezt a szellem kisgyereket valami házimunkára, tök sok dolgom van, megyek is.
csütörtök, február 09, 2012
"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431762
Amúgy meg pont azon gondolkoztam, hogy pár éven belül nemcsak az, hogy a szülőket elvesztetted, de szerelem, ikrek, pár országváltás, uhh, ha belegondolsz, mással egész életében nem történik ennyi minden, na jó, max mondjuk tíz évre elosztva (se)...szóval lehet, hogy csak jó sok időre van szükség feldolgozni mindezt.
Hát igen. A blog egyik olvasója írta ezt és teljesen igaza van, csak én is hajlamos vagyok néha elfeledkezni róla, hogy olyan eszméletlen sok minden történt három év alatt, hogy az a legkevesebb, ha időnként letargikus meg zavarodott meg hisztis vagyok.
ahogy a dolgok vannak
Akkor eladjuk az etetőszékeket?
Az éhségsztrájkolók új módszereket fejlesztettek ki, bár követeléseikről egyelőre hallgatnak: csak és kizárólag járkálás közben hajlandóak folyékony táplálékot magukhoz venni, az evés ülve csak akkor lehetséges, ha valami olyan kaja van, amit kézzel magukba tudnak tömni.
Valószínűleg meg kéne tanítanom őket kanalazni, de a gondolattól, hogy minden kaja után órákig takaríthatom őket meg az ebédlőt (amiben szőnyeg van! - ha leterítünk vmi műanyag borítót rá, a macska azonnal rápisil, csodálatos, egyszerűen csodálatos), egyszerűen kiráz a hideg - egyelőre inkább futkosok utánuk a szobában...nyilván marhaság így behódolni nekik, de utálom mikor semmit nem esznek. Persze gondolom a nemevésen sem kéne aggódni, kétlem, hogy két tizenhat hónapos halálra éheztetné magát.
A vezér és értelmi szerző egyébként egyértelműen Marcika, amit ő csinál, azt csinálja Léna is: ha Marcika eszik, Léna is eszik, ha Marcika nem eszik, Léna sem eszik, ha Marcika iszik, Léna is iszik, ha Marcika nem iszik, Léna sem iszik, ha Marcika mindent kidob az ágyából, Léna is mindent kidob az ágyából, ha Marcika majdnem mindent kidob a szobából, akkor Léna azonnal összegyűjti a bent maradt tárgyakat és frissen, gyorsan kidobja őket, stbstb...
Egyébként meg járnak-kelnek egyfolytában, láthatóan nagyon élvezik az új tudományukat, legfőbb projektjük éppen, hogy az égvilágon mindent kidobnak a szobájukból, tulajdonképpen nagyon vicces - amikor épp nem kapok gutaütést amiért hatszázhuszonötször visszadobtam az összes kis cuccot, de két percen belül minden újra kirepül és Marcika kétségbeesetten rikoltozva nézi a biztonsági rácson túl a játékait.
Volt megint International Ladies Luncheon az egyetemen, Marci ezekre mindig elhurcol, mondván, hogy barátkozzak, ő addig sétáltatja a babákat.
Ezeken az eseményeken a pizzán kívül mindig van valami kreatívkodás: gyöngyfűzés, babakészítés, képeslap gyártás, stbstb...vicces megfigyelni a különböző népek különböző hozzáállását a találkozó kreatív részéhez.
Az egyetemen rengeteg a keleti (főként kínaiak azt hiszem), úgyhogy ők vannak a legtöbben és kevés európai, meg pár mexikói is felbukkan ezeken a nőcis összejöveteleken: mi, európaiak együtt bandázunk és még csak nem is tettetjük, hogy szeretnénk megtanulni babát készíteni meg gyöngyöt fűzni, pofátlanul beszélgetünk a bevezető előadás közben is.
A keletiek viszont elképesztőek: mohón figyelik, ahogy a meghívott babakészítő bemutatja, hogyan kell fonalból babát csinálni, majd vadul rárepülnek a fonalakra és, mint akik órabérben dolgoznak, az egy órás lunch végére legalább két-három babát meg is csinálnak...félelmetesek.
kedd, február 07, 2012
"egy kicsit rossz most, de elmúlik"
Én tudom, hogy minden korszaknak megvan a maga szépsége - őőő ezt azér biztos nem azok találták ki, akiknek megállás nélkül ordítanak az éhségsztrájkoló ikrei - és hogy később, amikor nagy, büdös kamaszok lesznek, visszasírom még ezt az időszakot (ez lehetséges lenne?), de nem lehetne megoldani, hogy most egy kicsit ugorjunk az időben és ők hirtelen 33 éves bankárok legyenek, akik udvariasan cseverésznek és vidáman kortyolgatják a kávéjukat meg eszegetik a szendvicsüket egy kedves családi összejövetelen?
hétfő, február 06, 2012
ahogy a dolgok vannak
Igazi entellektüelek vagyunk, hogy amint kiszabadulunk, azonnal múzeumba megyünk. Ilyenkor le kéne innunk magunkat a sárga földig, nem?
Hú, tök jó volt tegnap egy kis szabadság, boldog voltam, pedig nagyon rosszul indult a délután: a babák két hónapja nem találkoztak a bébiszitterrel (aki még december közepén elutazott) és hisztériás rohamot kaptak, mikor meglátták, de végül megnyugodtak, játszottak, vele ettek is (ami nagy szó, mert velem már gyakorlatilag nem hajlandók egyáltalán, Marcival sokkal jobban esznek, csak az a gáz, hogy Marci a reggelijüknél már nincs itthon, a vacsorájukra meg nem ér haza, szóval kínlódhatok folyton én, isteni...)
Btw felcsillant a remény: a gyerekorvostól kaptuk a tippet, hogy templomokban próbálkozzunk bölcsiügyileg és ma találtunk egy olyat, ami egész közel van ide és van nekik heti kétszer félnapos bölcsiszerűségük, ami tulajdonképpen közösségbe szoktatóként működik és talán még nekünk is megfizethető. Aki ismer, tudja, hogy az egyházról elég csúnyákat gondolok, ugyanakkor nem hiszem, hogy bölcsis korú gyerekeknek olyan sokat számítana, hogy egyházi vagy nem egyházi helyre járnak.
Egyébként meg asszem beköszöntött egy nagyon nehéz korszak: mint mondtam, a babák újabban éhség sztrájkolnak - nyilván politikai okuk van rá, fene se érti, hogy mi baj van minden egyes kajával. Meg aztán most már egészen belejöttek a járásba és tegnap hagytuk őket kicsit garázdálkodni a lakásban - mert amúgy a saját szobájukban vannak elrekkentve -, kemény volt, szóval szerintem maradnak főleg a szobában, nem lehet máshogy bírni a kétfelé rohanó gyerekek őrültködését.
Ma délelőtt meg kicsit lent is járattuk őket a fűben: Léna nagyon vagány, ő már szinte futott, állati lelkes volt, Marcika (aki amúgy is nagyon hisztis mostanában és mintha kezdene nagyon félni az idegenektől is, bizonyára azért, hogy a hiszti összes aspektusát kipróbálja és engem az őrületbe kergessen) csak finnyogott, meg félt, nem mert hozzáérni a fűhöz, de keveset azért ő is lépegetett.
vasárnap, február 05, 2012
"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."
A bátyám mesélte, hogy kicsit kipofozták, felújították a szülők lakását (ami most már a miénk persze), mert valaki beköltözik, végre nem nekünk kell majd fizetni a rezsijét - elég nekem a hülye diákhitel- meg a lakástörlesztésem; mit nekem hasplasztika, ezekre szépen el is megy az örökségem majd.
Szóval igen, felújították a lakást és elméletileg, ha egy szép napsütéses délutánon végiggondolom, praktikusan, racionálisan, ez igazán nagyszerű, végre lakik majd ott valaki, mi meg költhetjük másra a rezsi pénzt, logikus, hogy ennek örülni kell, nem?
És amikor örülni kell, akkor nekem persze elszorul a torkom a bánattól: mostanában hajnalban felriadok és hirtelen belém nyilall, hogy a szüleim meghaltak és már soha többé nem laknak ott abban a lakásban, amit mostanra már a rájuk emlékeztető kis tárgyaktól is megtisztítottak és nincs már ott az anyám képeslap- meg szalvétagyűjteménye, a kis dobozai, amiket imádott, a konyhában a cuki bögréi meg poharai, a szakácskönyvei, a kézzel írt receptjei - egy kis listáját elraktam, arra írta fel sok évvel ezelőtt, hogy mit kell a Balatonra vinni, majd megszakadt a szívem mikor megtaláltam - a függöny, amit ő varrt, az apám újságjai és könyvei az éjjeliszekrényén, a szemüvege mindig kiszedve a tokból, a képek a falon, a ruhák, a régi fényképek, a szerelmes levelek, amiket egymásnak írtak, az összes emlék, az egész életük icipici darabjai mind-mind eltűntek, dobozba kerültek és eltűntek ők is és nincsenek már és akkor, amikor éjszakánként a sötétben felriadva újra meg újra ráébredek erre, akkor valahonnan a gyomrom tájékáról jön az a gomolygó, fullasztó és sötét és iszonyúan mély, szűkölős fájdalom (igen, talán ez fejezi ki a legjobban a milyenségét), ami miatt ezeken az álmatlan hajnalokon a fájdalomtól ki akarom tépni a szívemet a mellkasomból.
Szerintem nem nagyon lehet ép ésszel elviselni, ha a szülők ennyire kis különbséggel, egymás után halnak meg, főleg, ha egyikük öngyilkos lesz (bizony sokat számít ez, hiába csóváljátok a fejeteket, hogy a halál, az halál. Nem, az öngyilkosság, az szerintem nagyon más, ott a gyászhoz még olyan érzelmi zűrzavar is társul, hogy önmagában már azt iszonyú nehéz elviselni.)
Én valószínűleg azért viselem egész jól ezt a két halált, mert nem gyászolok igazán, elfojtom, visszafojtom, nem hagyom, nem lehet, nem tudok, nincs lehetőségem belepusztulni a bánatba, nem vagyok egyedül (de mennyire nem!) és most szétesni olyan luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak.
szombat, február 04, 2012
Drive
Hát, én nem vagyok meggyőzve. Nekem az egész tök nagy klisének tűnt, ezerszer láttunk már ilyet: adva van a karizmatikus, szótlan, ám csibész mosolyú főhős, aki ugyan páros lábbal tapossa szét a gonoszok fejét (szó szerint), ám egy egérszerű anyuka, meg a kisfia közelében kenyérre kenhető csodaemberré válik, lám, lám, a szerelem, meg a család, yea. Igen, tudom, a sztori ennél komplikáltabb, de azér csak ez az alapváz, nemde?
Persze nyilván kellenek valamire a klisék, az ismerősség jót tesz már a gyerekeknek is, a tesómnak például éveken át a Nagytakarítás a napocskánál című mesét kellett olvasni esténként, szegény anyám majd' megőrült...
És persze ezt a filmet mindenkit kielégítően csinálták meg: a nők sóhajtozhatnak, hogy jaj, nekem is kell egy ilyen Ryan Gosling (nekem nem kell ilyen, én hét évig éltem a csibészes mosolyú, nagy orrú, szótlan Istvánnal, aki ugyan nem taposta szét senkinek a fejét - csak basszusgitározott, sokat ivott, nem találta a helyét, kereste a helyét, kallódott, nem dolgozott, megcsalt, rosszfiú volt a javából, na; persze tudom én, hogy Ryan igazából jófiú, csak a szerelemért csinál úgy, mint a nagy kemények, olálá -, szóval bocsánat, elkalandoztam, a szótlanságról akartam még, hogy Istvánnak sokszor annyira idegesített a hallgatása, hogy pénzt ajánlottam neki minden egyes mondatért.) A férfiak meg, hát ők Ryan Goslingok (akarnak lenni) eleve, nyilván nekik a legnagyobb buli ez a film: vadul mennek az autóval, van benne pucér nő, bűnözők, romantikus csók, fröccsenő vér, há az egész olyan, mint valami nagyon izgalmas élet, kéremszépen...
PS.: valahogy elromlott közzététel közben amit írtam, leveszem, javítom, visszateszem...
PS2: Ezt a filmet egyébként nem egy nő rendezte? Ez a galamblelkű vadmacsó kép annyira olyan, mintha egy álmodozó nő lelkéből pattant volna ki...
péntek, február 03, 2012
"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431763
Németország, Románia, Anglia, Franciaország, Amerika, Írország, Ausztria, Svájc, Luxemburg, Dánia, Olaszország, Belgium, Spanyolország, Új-Zéland, Szlovénia, Lengyelország, Hollandia, Japán, Brazília.
Wow. Engem nem a keresőszavak nyűgöznek le - azok általában uncsi butaságok, néha egy-egy ocsmány szóösszetétel, hátistenem -, sokkal inkább az, hogy mennyi helyről olvasnak Magyarországon kívül.
Btw Brazília: Marci nyáron oda megy két hetes konferenciára ha minden igaz (mázlista), mi meg itt halunk meg a 125 fokban hárman (jójó, ülünk a légkondiban, túloztam, nohát), nem, nem is hárman, mer négyen, szegény Fanni, mostoha sorsa van a blogban mostanában.
Egyik éjjel azt álmodtam, hogy valakinek kinyilatkoztatom, hogyaszongya ezentúl mindig igazat fogok mondani. Aztán valahogy az jött ki az egészből, hogy mindenki meggyűlöl örökre.
Amúgy meg halálosan magányos vagyok. Mindig verem a mellem, hogy nekem nem kell társaság, meg mit nekem beszélgetés, de most valahogy rám tört a csúf nagy magány mégiscsak. Hah, a bezzeganyán mindig mindenkinek azt tanácsolják, hogy menjen el a barátnőkkel valahová, amíg a nagyszülők vigyáznak a gyerekre...hát itt nincs hova menni (de, nyilván van, de az érzésed az az, hogy nincs és olyan nehéz elmesélni, hogy mért érzem mégis úgy, hogy sehol semmi sincs - aki volt már Texasban, az nyilván tudja miről beszélek), nincsenek nagyszülők se, barátnők meg aztán végképp sehol. Úgyhogy marad nekem a blog meg a sírdogálás. Btw meglett az elveszettnek hitt bébiszitterünk, úgyhogy másfél hónap után először végre elmegyünk valahová vasárnap kettesben.
Tudom, tudom, kussoljak, mer nekem milyen jó.
"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431762
Hihetetlen ez a halott város tényleg, mindig megdöbbenek, mikor sétálunk. Egyszerűen nincs sehol senki, üres, néma, döglött, ronda, nagy.
És tudom, hogy ti nem tudjátok most elképzelni - ahogy én a havat nem -, de 20 fok van megint és pára és eső és gyilkos szúnyogok.
PS.: Egyszerűen nem értem mér kell Marcinak a világ legszarabb városaiban fizikuskodnia. (Bár Trieszt Houstonhoz képest maga a paradicsom). De könyörgök, nem lehetne valami fasza kis főváros, London, Róma, Párizs vagy valami? Tudom, tudom, kussoljak, mer nekem milyen jó.
csütörtök, február 02, 2012
már megint pocilakózás
én sokszor elszomorodom, hogy azért, mert gyerekeim születtek, egy csomó ismerősöm eleve feltételezi, hogy olyan pocilakózó idióta lett belőlem, akit nem lehet felnőttek közé engedni, mert reflexszerűen kukucsozni kezd...
16 hónap
Holnap (nektek már ma) lesznek a kismajmok 16 hónaposak és én nem szoktam ilyen hónapos izét, de most azért akarok, mert ebben a hónapban tanultak meg járni és ez nagy dolog.
Léna kezdte, Marcika meg gyorsan utánozta is a nővérkét; mindig ezt csinálják: már mikor a kórházból hazahoztuk őket és be voltak állítva az etetésre egy óra eltéréssel, egy hét után akkor is egyszerre keltek és hisztiztek a kajáért (én meg állati pánikban voltam, hogy úristen hogy etessek kettőt egyszerre), mit nekik külön kajálás, mindent egyszerre kell csinálni, elvégre ikrek ők, vagy mi a fene. Kint, a fűben egyelőre félnek járkálni, de itthon már egész ügyesek.
Ja igen, szóval értékelek, na. Beszélni, szavakat mondani még mindig senki se tud, Léna mondja néha, hogy papa (sajnálom, nálunk papa-mama van, az anya-apát én nem szeretem, Marci meg beadta a derekát), meg néhány állathangot tud, aztán mondja ő is a tessékre, hogy tete, a repülőt meg úgy hívja, hogy pü, aztán asszem ennyi. Marcika egyetlen értelmezhető hangot sem ad ki kábé (nagyon furcsa halandzsát viszont sokat), na jó, de, a tete az nála is előjön, meg halványan az igen (persze lehet, hogy csak én képzelem), viszont hála istennek ő is elkezdett mutogatni, úgyhogy parás édesanyja fellélegezhet. Egyébként akkor nyugodtam meg végképp autizmus ügyben, mikor az autismspeaks oldalon megnéztem pár videót autista gyerekekről - azóta eszembe sem jut ezen aggódni, hála istennek.
Időnként elkezdek cidrizni ezen a beszédizén, de mostanában elég jól leintem magam, hát majcsak beszélnek, ha meg nem, hát majd úgy is szeretjük őket...Amúgy ma a doki is nyugtatgatott, hogy nem lesz baj, koraszülöttek és ikrek, úgyhogy később fognak beszélni, ha meggebedek akkor is.
Rengeteget értenek viszont: Léna elképesztő (nemcsak szép, de okos is, hiába, no), mindent azonnal megjegyez, megmutat, a testrészeit már tök jól tudja (Marcika időnként kicsit keveri a fülét a hajával, meg nem emlékszik, hogy hol az orra, de amúgy neki is jól megy a testezés), legújabb mutatványa, hogy a táncolj! felszólításra rázni kezdi magát, nagyon vicces. És Léna ráadásul rajong a könyvekért, más nem is nagyon érdekli és ha egy órán keresztül mesélek meg énekelek, akkor Léna egy órán keresztül figyel rám rendületlenül.
Marcika szerintem azért nem ért annyit, mert piszkosul nem érdeklik ezek a dolgok (pictures are for pussies, tudjátok), a könyveknél sokkal izgalmasabb kockákat egyensúlyozni az ablakpárkányon, meg ejtési kísérleteket végezni, háddenem...bár néha, amikor épp kedve van figyelni, akkor háborogva kurjongat, ha abbahagyom az éneklést vagy a mesélést. Egyébként a passzív szókincse azért neki is jó nagy, mert ilyen add ide, hozd ide, kérem, gyere ide, nem szabad, ebéd, vacsora, reggeli, a kis tárgyak nevei, ezek már neki is jól mennek, csakhát ő...fiú (khm).
Aztán mi van még? A kajálás az most kicsit szenvedős lett, főleg Marcika válogat (az orvos ma azt mondta, hogy mindig a fiúk a válogatósabbak, bár erre kapásból tud mindenki ellenpéldákat nyilván), de Lénát is könnyen rá lehet venni egy kis hisztire a vacsoránál: elég, ha Marcika elkezdi és hamarosan áll a bál, mondom, ikrek ezek a javából.
Az alvásuk tökéletes, ezen néha magam is megdöbbenek: nekik mindegy, hogy jön a foguk, oltást kaptak, lázasak, ömlik a taknyuk, egy buliban alszanak idegen helyen kis utazós sátorban (volt egyszer ilyen, Marci haverjai meghívtak minket és a babák meg szunyáltak egyet náluk délután), vagy középfül gyulladásuk van, ők alszanak rendületlenül, imádom őket ezért (is).
PS.: Btw szerintetek vajon Kóbor János tehet róla, hogy mindenki azt képzeli, hogy a Léna orosz név? A Léna szerintem baromira görög meg tán latin (meg még biztos héber is, minden név héber eredetű, nohát) eredetű név - és természetesen használják az oroszban is, na és akkor -, hiszen a Heléna meg a Magdaléna rövidüléséből lett, de folyton mindenki (aki magyar) a hülye Omega számmal jön nekünk. Itt, Amerikában egyébként nagyon népszerű a Lena, mindig lelkendeznek, hogy milyen szép - szép is.
Persze semmi gond az orosz nevekkel, sőt. Csakhát na. A pontosság végett.
szerda, február 01, 2012
(s)iker vol.93287185
Kaptak ma oltást és a fiatalabb dokit fogtuk ki, azt, akit nagyon szeretünk, mert jó fej és kedves a gyerekekkel nagyon, ráadásul teljesen odavan Léna babáért, folyton azt hajtogatja, hogy gyönyörű, ma is elolvadt, mikor meglátta és megint mondogatta, hogy gyönyörű és egyre szebb, meg hogy úristen, hogy kell majd félteni és jaj, az apja milyen féltékeny lesz rá (már most is az, khm), meg még valami ilyesmit is mondott az áradozása végén, hogy she is something else.
Hát, jól összehoztuk őket, szó se róla, nekem is tetszenek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)