"betegbeteg"

Rajtam kívül végül mindenki beteg lett, Léni a legjobban, ő nemcsak hány, de nagyon fáj a hasa és a füle is, Marci is eléggé kész van (le is mondta a német konferenciáját, aminek titokban örülök), Marcika meg már meggyógyult és egészen ördögfiókaszerűen viselkedik. 

(Őőő, be kell vallanom valamit: jelentkeztem egy magániskolába angol tanárnak és sajnos be is hívtak interjúra (rettegek, hogy felvesznek és akkor mi lesz). 

Nem tehetek róla, jóval több pénzzel kecsegtettek a hirdetésben, mint amit az állami iskolákban adnak, muszáj volt jelentkeznem, nem tudtam ellenállni, istenem, ez a pénz-ügy - pedig ez a mostani iskolám tényleg nagyon jó. Úgy szégyellem magam, mintha félrelépnék...)

kieg. az előzőhöz

Szegény Léna, egész éjjel nagyon szenvedett, hányt, fájlalta a hasát (én persze végig azon aggódtam, hogy mi van, ha nem Marcustól kapta el, hanem vakbélgyulladása van), senki nem aludt semmit, én meg most itt dögledezek, igazából csak azért jöttem be, mert az ötödikeseknek beígértem egy hálaadás napi vetélkedőt. Annyira jó fej itt mindenki: mondták, hogy nyugodtan maradjak otthon, a gyerekek az elsők, semmi gond és hogy vegyek ki inkább szabadságot táppénz helyett, hogy ne legyen kevesebb a fizetésem és hiába, hogy a szabadság a téli szünet idejére kell, majd azt is megoldjuk valahogy. 

"betegbeteg"

Na, hát alighogy Marcus befejezte a fosást-lázasságot, Léna folytatta egy kis hasfájás-hányás-hőemelkedéssel (micsoda alliteráció), még jó, hogy csak két gyerekünk van, ugye. 

Mondjuk csinálhatták volna kicsit ikresebben (egyszerre, mármint), nem így eltolva, ej. 

Eddig én voltam itthon velük (logisztikai okokból mindketten itthon vannak már régóta, ha valaki beteg), holnaptól Marcin a sor. 

"I read a book about the self Said I should get expensive help Go fix my head Create some wealth Put my neurosis on the shelf"

Valamelyik nap azt álmodtam, hogy Léna szalagavatója alkalmából libegőzünk, de borzasztó magasan és úgy, hogy nem vagyunk beszíjazva és nincs előttünk korlát, így én tartom vissza Lénát, hogy ki ne zuhanjon. Lénát, aki bár tizennyolc éves, de pont úgy néz ki, mint most. 

Hú, szerintem egy pszichológus a tíz ujját is megnyalná, ha én ezt az álmom előadnám neki. 

Ma van a tesóm szülinapja, boldog szülinapot tesó! 

We had a moment*

Tegnap Marcus mindenáron dinósat akart játszani, de egészen konkrét elképzelései voltak, hogyaszongya a diplotomodon ide álljon és ilyen hangot adjon, a huaxiagnatus meg így nézzen és amúgy támadjon amikor a tirex lerohanja épp. 

Mi Lénával persze rögtön megszegtük a szabályokat, mert vidáman táncoltatni kezdtük a gondjainkra bízott dinókat (sőt, még puszilkodtak is, mert kiderült, hogy rokonok), mire Marcus teljesen felháborodott és visítani kezdett. 

Ekkor Lénával összenéztünk és abban az összenézésben a férfiakat elemésztő, igazi női cinkosság volt. 

* Marci amerikai barátja mesélt egy sztorit  ezzel a szófordulattal, amikor tökrészegen ment haza valami buliból hajnali ötkor és a konyhában találkozott az éppen lelki gyakorlatot végezni készülő - tehát akkortájt kelő - indiai lakótársával. Sokat röhögünk azóta is, mikor elképzeljük a jelenetet, meg azt a bizonyos összenézést

Molly töprengése

Nos, úgy érzem megtaláltam a verset, ami tökéletesen kifejezi az életemet övező összes dilemmát:

Jön a tavasz, megy a tél,
Barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!

Ha kibújok, vacogok,
Ha bebújok, hortyogok;
Ha kibújok, jót eszem,
Ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz.

"betegbeteg"

Naná, hogy amint leírom, hogy a gyerekek sose betegek, Marcus fájlalni kezdi a hasát és jó magas láza lesz. Nagyon sajnálom szegényt ilyenkor, de elviselhetetlenül aranyos, amikor ilyen kis elesett és sírdogálva ül az ölemben. Drága kisbaba, nem bírom idegekkel. 

este jó

Szerintem családi életünk mókássága akkor hág a tetőfokára, amikor a kicsi, zsúfolt gyerekszobában négyen egy plüss malacfejjel focizunk.

ahogy a dolgok vannak

Mióta egyre valószínűbb, hogy nem lesz több gyerekünk, folyton kutyát akarok. 

Mindjárt november vége és a gyerekek egyszer sem voltak betegek ovikezdés óta. _Marcus_nem_köhög._ Elképesztő. 

Szerintem itt kell meghalnunk ebben a szar lakásban. Nincsen semmi normális olyan csóróknak mint mi vagyunk - a kicsit nagyobb panel lakások is 16 millióba kerülnek mostanában, meg amúgy is költözzön egyik panelból a másikba az, akinek hat anyja van -, tesóm meg nem akarja eladni ezt a lakást, hogy felezzünk és ezáltal több pénzünk legyen, mi viszont már alig férünk el, túl nagyok a csótányok.. Utálok itt lakni és ez egyre jobban zavar. Meg valahogy nem úgy képzeltem, hogy negyvenegy évesen is ott kell majd laknom, ahol tizenöt éves koromban - ennél még én is ambíciózusabb vagyok. (Jó, hát ha ez egy kacsalábon forgó palota lenne, akkor biztos nem tiltakoznék.)

Megfigyeltem, hogy kezdek olyan lenni, mint egy idegesítő nagymama: small talk gyanánt a gyerekeimről csicsergek.

A gyerekek folyton az olvasást gyakorolják. Halálra fogják unni magukat az iskolában, ha ez így megy tovább. 

"Lásd, ide vágyom, napról-napra jobban kívánkozom a csöndre, falura, hogy elfáradva bár és megcsalódva, lehetnék végre napjaim ura"

Bármire hajlandó vagyok azért, hogy elszabaduljunk ebből a lakásból. Holnap reggel hétre megyek házat nézni.

"Nothing to kill or die for and no religion too"

ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztam ma, hogy én vagyok a világ legbarátságosabb mizantrópja. Meg a legnyitottabb, legvidámabb depressziósa is. Csoda, hogy nem tudok önazonos lenni ennyi szélsőség között? Na. 

Nem tudom miért, de reggel eszembe jutott, mikor elsős főiskolásként sokat jártam bulizni az egyik csoporttársammal és az egyik ilyen estén megismerkedtünk valami fickókkal, akik közül az egyikhez megítélése szerint nem voltam elég kedves és a mai napig emlékszem, hogy a fülembe sziszegve imígyen búcsúzott: lehet, hogy te szebb vagy mint a barátnőd, de ő hamarabb fog férjhez menni. Egyébként ez így is lett, el is vált pár év után...tényleg nem tudom ezt most mért mondom, valahogy ma reggel hirtelen bepattant ez a gondolat a fejembe és később többször visszatért. Talán a koránkeléstől extra filozofikus leszek (nem). Az is eszembe jutott, hogy amikor tök egyedül voltam és megnyugodtam már abban, hogy úgy is maradok, akkor az igazából egy nagyon kellemes időszaka volt az életemnek, mert nem feladtam, hanem elfogadtam, megnyugodtam és attól olyan  nagyon erős lesz az ember. 

Amúgy jó az új munkahelyem - mondjuk a szerepem az még nem körvonalazódott igazán -, nagyon bírom az igazgatónőt (aki például elintézte, hogy az egyetemi és ne a főiskolai diplomám után kapjak fizetést) és ma két science órát kellett helyettesítenem (ez mókásan hangzik annak, aki ismer, de nem volt rossz). Az általános iskolások sokkal helyesebbek a gimiseknél, lelkesen jelentkeznek és izgulnak, hogy jót mondtak-e.

A napokban pedig az történt még, hogy Léna balesete kapcsán az óvoda vezető rikácsolva hívott fel (bonyolult és egyébként elég vérlázító sztori, majd egyszer elmesélem, de most megdöglök, ötkor keltem, hajnali anyajegyszűrésen voltam, ne is kérdezzétek), én meg egy adott ponton rászóltam, hogy ne beszéljem már velem ilyen hangnemben (gondolatban megveregettem a saját vállam, mert általában konfliktuskerülő papírkutya vagyok és nem állok ki magamért), hú, azt a nőt nagyon csúnyán megverném legszívesebben (Marcival mindketten arra jutottunk, hogy boldogan kivennénk a gyerekeket az oviból most emiatt, de nyilván nem fogjuk végül).

Szóval anyajegyszűrés: az egyik anyajegyem viszketni kezdett meg van benne egy fekete pont, úgyhogy gondoltam megnézetem - körülbelül kilencszáz anyajegyem van összesen, szegény bőrgyógyász néninek nem volt könnyű dolga -, vissza kell majd mennem vele egy hónap múlva, aztán meglátjuk, de aszonta, csak valami kis sérülésnek tűnik, kenegetni kell (remélem rendben lesz legközelebb). Megjegyzem a kis ketyeréjével kinagyítva az összes anyajegy totál rákosnak tűnt, de ő lelkes volt, hogy nem vagyok az, úgyhogy bíznom kell benne. 

Apropó anyajegyek: nemcsak a lelkem ellentmondásos, hanem a külsőm is; tiszta vörös hajű típus vagyok, sok anyajegy, sok szeplő, gyerekkoromban vörösesszőke haj (amit most hiába festek bármilyenre, előbb-utóbb valamennyire mindig bevörösödik), zöld szem, fehér bőr, de a szemöldököm, na az koromfekete. Ez milyen már? (Jut eszembe: a gyerekek is vörös hajúak voltak újszülöttnek) 

Ide kapcsolódik még az is, amitől leesett az állam valamelyik nap: Léna vacsora közben vizsgálgatta a karom, hogyaszongya mennyi anyajegyed van, ezer, százezer, millió, erre Marcus: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke*. Esküszöm, tátva maradt a szám, mikor ezt meghallottam. Jó, hát szoktuk ezt hallgatni cédén, nem a semmiből kezdte szavalni, de azért ez micsoda asszociációs készség. Ide kapcsolódik (Marcika nagy eszéhez mármint) a tegnapi telefonbeszélgetésem Marcival - gyere már haza mert Marcussal a tarajos gőtékről kell beszélgetnem! -, meg az, hogy az óvó néni ma hitetlenkedve mondta nekem, hogy Marcika elképesztően sokat tud az állatokról, merthogy együtt nézegettek valami állatos könyvet és persze Marcus mindent tud már mindenkiről, ritka állatokat is felismer képről és ügyesen nyomja a természettudós szakzsargont is. Marci David Attenborough üzemmódnak hívja Marcus állatos monológjait, amik egyébként tényleg elég lenyűgözőek. 

És aztán ma este meg úgy búcsúztak tőlem a gyerekek, hogy azt fogom álmodni, hogy virágot szedek neked és szeretlek. Ó. Változatlanul nem bírom idegekkel ezt a cukiságszintet.  

*"Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján."

(Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom)

Léni speciális különkiadás update

Szerencsére Léninek kutya baja (éjjel órával ébresztettem magam kétszer pénteken és szombaton is, hogy megnézzem, jól van-e: hosszú másodpercekig fogalmam se volt, hogy miért csörög az óra; hú, születne még egy gyerekem, szerintem belehalnék az éjszakai kelésbe), bár kétségtelenül úgy néz ki, mint akit nagyon megvertek: a bal szeme alatt és fölött be van dagdva az arca, az orrán nagy, csúnya seb, plusz még lilul is itt-ott. 

Nagy szerencse, hogy ennyivel megúszta, sokkal durvább lehetett volna ez a baleset. 

Persze ezekhez szerintem muszáj hozzászokni amennyire lehet - most egész jól reagáltam, nagy meglepetésemre -: én például nem voltam egy különösebben ugri-bugri gyerek (Léna viszont az), de volt pár ronda balesetem nekem is. 

Egyébként két sztorit is hallottunk: az egyik, hogy hátrafelé beszélve futott és akkor esett neki a padnak (én ezt hiszem el, kábé harmincezerszer mondtam már nekik hasztalan, hogy előrefelé nézzenek, mikor előrefelé mennek), illetve, hogy valaki nekilökte a padnak (ez sem lehetetlen persze). 

Mindegy, a lényeg, hogy nem lett nagy baj. A törött orrával nincs teendő, de kicsit pihentetjük, holnap itthon marad(nak, Marcika legnagyobb örömére) Marcival (ő is nagyon örül, khm). 

PS.: Léna tulajdonképpen már tud olvasni, meg egy kicsit írni is, elég menő, bár, mikor memóriát játszunk és nem emlékszik valamire, akkor úgy ostorozza magát, hogyaszongya nekem nem jó az agyam. 

Léni speciális különkiadás

Léna a művészi tornán eltörte az orrát (még szerencse, hogy nem hokizik). 

Épp most is az ügyeleten vannak Marcival, mert az itteni sebészetről átküldtek minket a Bethesda gyerekkórházba, ahol most még nézegetik, mert jól megütötte a fejét. Nekiesett egy pad sarkának, szörnyű, rosszul vagyok ha erre gondolok, főleg, mert a szeme körül lettek nagy sebek, tehát nyilván kis híja volt, hogy nem azzal történt valami. 

Amin mondjuk nagyon ki vagyok borulva, hogy nem a torna foglalkozás vezetője és nem is egy óvó néni hívott fel, hanem egy anyuka, aki felháborodott (joggal), hogy az ordító, vérző Lénával senki nem csinál semmit, de még csak nem is szólnak nekem. Jól hangzik, nem? Ma pont Marci ment volna értük, én kimenőt kaptam, de aztán hazarohantam inkább és együtt értünk oda, aztán először együtt mentünk a  sebészetre, de én utána itthon maradtam Marcussal, ők meg kórházaznak (bár percenként hívogatom szegény Marcit, úgyhogy rosszul járt, de vezetni még mindig csak ő tud sajnos.) 

Annyi jó volt a dologban, hogy kettesben lehettünk Marcussal - ezer éve nem volt ilyen -: annyira furcsa, ha az embernek egy gyereke van, nekem teljesen szokatlan élmény és minden sokkal egyszerűbb, Marcus egészen kezes és szófogadó volt. 

update: Közben hazajöttek, Léni fontoskodik, hogyaszongya azt mondta a doktor néni, hogy ha hányok, akkor vissza kell menni és kaptam matricát. Kis törött orrú babám, jaj, rémes ez, éjjel ébresztgetni kell és figyelni, hogy jól reagál-e. 

"A szavakat meggondolatlanul használtam"

Valamelyik órán az egyik tizedikes osztály mesélt nekem a hírhedt régi angol tanárukról, aki folyton hiányzott, mert vagy ő volt beteg, vagy a gyerekei és végül elege lett a tanításból, felmondott és a gyerekek amúgy mellékesen, félig röhögve odaböffentett flegma kommentje szerint és rákos is volt. 

Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy na igen, ilyen egyszerű ez: így lesz az egyik ember tragédiájából a másik mókás kis pletykája.  

(s)iker vol.345272389756432 aka van két macska

Én már rég tudom, hogy a két gyerekem épp olyan, mint a két (valaha volt) macskám: Léna egy az egyben Fanni. Kedves, simulékony, rendíthetetlenül szeret és bújik és cuki, de Marcus, Marcus olyan, mint Fülöpkém volt: olyan kis különc, furcsa, vad, kicsit őrült, akit újra meg újra meg kell hódítani, akinek a kedvességéért folyton küzdeni kell, de ha néha kicsit megszeretgeti az embert, az mindennél csodálatosabb. 

Infinitely repulsive bosons

Végre sikerült Marcit rávennem, hogy jelentkezzen mindenféle külföldi állásra - egész hétvégén a feltöltendő kis cuccain küzdöttünk, én írtam pl neki egy Teaching Statementet (a bölcsészeket a bullshitelésre kell használni, ugyebár), amit azért rendesen átírogatott persze (túl sok volt a bullshit azt hiszem). 

Általában máskor is elolvastat velem mindent, hogy megfelelő angolsággal van-e írva, mondjuk elég mókás, mikor a kutatásból egy kukkot sem értek és próbálom a mondatokat nyelvtan szempontjából értékelni. 

Nagyon vicces volt tegnap éjfélkor, mikor az utolsó simításokat végeztük és szavakon vekengtünk, és miután elolvastam, hogyaszongya the scaling limit of the trasverse field Ising chain at its quantum critical point in the presence of the longitudinal magnetic field is given by Zamolodchikov's famous E8 field theory. Evidence for the spectrum exhibiting the E8 symmetry has recently come from neutron scattering measurements from cobalt niobate, a quasi one-dimensional Ising ferromagnet. Based on our calculations of the spin dynamic structure factor and the NMR relaxation rate at finite temperature in the field theory, we proposed NMR experiments as a means to test the applicability of the E8 model to the cobalt niobate at finite temperature, felkiáltottam, hogy de cuki, végre megtudom min dolgozol!