Mivel a letális náthám miatt itthon döglődöm, kiválóan tudok blogolni a szakmai válságaimról (természetesen az undormányos jogi angol és a szakdolgozat tisztázása helyett).
Szóval nemrég beszélgettem az igazgatónővel, aki nagyon lelkesen ecsetelte, hogy milyen szuper volt az órám (kaptam azért lecseszést is, hogy tudjam hol a helyem), majd érdeklődött, hogy akarok-e osztályfőnök lenni, mert látja, hogy nagyon jól bánok a diákokkal, trallala.
Na és akkor itt megpendítettem, hogy hát lófaszt nemhogy osztályfőnök nem akarok lenni, hanem legszívesebben kihátrálnék a picsába a közoktatásból ha lehetséges, szeretnék jövőre félállásban maradni a suliban, hogy a felszabaduló időmben megpróbáljak fordítani (plusz szeretnék még egy műfordító kurzust megcsinálni, de ez olyan titkos, hogy magamnak is csak itt vallom be), mert (!!!dobpergés) nagyon zavar, hogy ilyen vacakul keresek.
Az igazgatónő erre elnézően mosolygott. Na jó, hát tudom én, hogy neki biztos kábé kétszer annyi a fizetése mint nekem, szóval egész nyugodtan somolyoghat, na de engem tényleg rohadtul zavar ez a fos pénz és nemcsak engem zavar, hanem konkrétan a családunk se jut egyről a kettőre, pedig a gyerekeknek majd járni kell egyetemre is, meg kéne nekik valami lakás, ilyesmi, meg egyáltalán, nem állunk túl jól, bár nem panaszkodom, van egy házunk hitel nélkül, az azért tényleg nagy dolog, de egy nagyravágyó anyagias szar vagyok, akarok a gyerekekkel világot látni, meg venni sok könyvet, hát ez van.
Na és a somolygás után aztán azt mondta az igazgatónő, hogy persze, lehetséges, de csak akkor, ha minden nap bent leszek a suliban (mert vannak osztályok, ahol heti öt angol van és az a koncepció, hogy az ilyen osztályoknak minden nap legyen órája), mert azzal, aki nincs ott minden nap, kevésbé tudnak számolni (ez lefordítva azt jelenti, hogy nem küldhetik be minden nap három helyettesítést letolni ingyen).
És a nagy dilemma innentől egyrészt az, hogy a félállásért járó szánalmasan kevés pénzért megéri-e minden nap kicsit (vagy nem is olyan kicsit) szívni bent, helyettesíteni, részt venni az értelmetlen értekezleteken, hallgatni a kollégák harcait (nem), vagy érdemes-e egyelőre meghúzni magam és megalkudni a fos fizetéssel teljes állásban, legalább amíg a gyerekek alsósok és velem egy folyosón van az osztályuk (elég valószínű, hogy igen).
Mondjuk ha csak félig hátrálok ki, abban azért az is jó, hogy valószínűleg van (lehet) visszaút és nem adom fel teljesen a gyalog tíz percre lévő állásomat (ez a tíz perc gyalog azért tényleg baromi nagy fegyvertény; ha pénzre átszámolnám, akkor valószínűleg sokat érne), ha mondjuk a fordítás mégsem jön be - mert persze attól is félek, hogy nem lesz munkám, nem leszek elég jó (éljen az imposztor-szindróma!). Nyelviskolában persze akkor még mindig taníthatok, de az akkor újból rengeteg gályázással jár, a gyerekek logisztikája se lenne olyan egyszerű, mi van mikor Marci elutazik (márpedig folyton elutazik), stbstb. Megannyi probléma.
Az is tény persze, hogy az iskolában számomra a legnagyobb problémát a járulékos baromságok (osztályfőnökség, kirándulás, értekezletek, pedagógus önértékelés, a különböző szervezendő versenyek, tehetséggondozás, múzeumi programok, farsang és egyéb idegesítő zsezsegés) okozzák: én baromira csak angolt szeretek tanítani (és azt szerintem elég jól is csinálom, plusz a diákokkal is jóban vagyok, ez tény), semmi kedvem a délutánjaimat/hétvégéimet a más emberek gyerekének szórakoztatásával tölteni, nem vagyok egy pedagógus alkat, hát bocsásson meg a világ.
