Tanulós, tanítós

Sokoldalúság ide vagy oda, ma nekem kellett a gyerekekkel matekozni, hát hú. 

Persze tanultunk már sokszor együtt, de néha, mikor valamit nehezebben fognak fel, a hajamat tépem.

Amikor annak idején a vizsgatanításom volt, azt mondták, hogy túl türelmes vagyok - és tényleg, bármit ezerszer elmagyarázok, nem leszek ideges sosem -, de a saját gyerekeimmel...egy vicsorgó hárpia válik belőlem, jézus.

Ráadásul iszonyú maximalista vagyok, amivel alaposan meg is leptem magam; azelőtt úgy képzeltem, hogy kicsit sem érdekelnek majd a gyerekek eredményei, mert én egy laza, jófej szülő leszek, aztán tessék basszus, már egy matek négyestől is tikkelni kezd a szemem. Fura.

Apalánya

Imádom, hogy Marci olyan sokoldalú: nagyjából bármit elmagyaráz/megtanít a gyerekeknek; angolt, matekot, helyesírási szabályt, idegen szót, mitológiai alakot, a fizika törvényszerűségeit, a foci szabályait, darts dobási technikákat, csillagképeket, plusz jól énekel, gitározik és zongorázik.

Ma például Lénus nagyon akart készülni a pénteki ének felelésre(!), úgyhogy amint Marci hazaért, már oda is pattant a zongorához (Marci, nem Léna) és együtt csiszolgatták a Házasodik a tücsök című, méltán népszerű dalocskát úgy, hogy Marci zongorázott, Léna énekelt.

Régen azt gondoltam egyébként, hogy ha lesz egy lányunk, akkor állati féltékeny leszek rá, de hála istennek ez fel sem merül, épp ellenkezőleg: hatalmas boldogság nézni, ahogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást, puszilkodnak, viccelődnek, énekelnek, komolykodnak, sakkoznak(!).

Szombat éjjel azt álmodtam, hogy az anyukám újra meghalt és csak zokogtam, zokogtam álmomban, akkor úgy tűnt, egész éjjel.
Azt hiszem, mégsem sikerült teljesen kizárnom az agyamból a színdarabot.

Aktív pihenés

Az aktív pihenés halálosan fárasztó, de azért titokban élvezem.
Pénteken elrohantunk a hamarosan bezáró Miniversumba, állatira tetszett mindannyiunknak, azóta a gyerekek előszedték a létező összes sínt és vonatot és azokkal játszanak, én meg terepasztalért könyörgök Marcinak.
Szombaton megnéztük a gyerekekkel az Aranygyapjas kaland című színdarabot, ami egy, a gyerekek által imádott, görög témát dolgoz fel, de fanyalogtak, mert minden második percben dalra fakadt valaki a színpadon. Látszik, hogy az én gyerekeim: pont így utálom az állandó éneklést filmben és színdarabban.
Az előadás után aztán én még elmentem megnézni a Futótűz című darabot, ami nagyon sújtó módon nagyon fontos témát - a menekültek témáját - feszeget.
A kritika azt írta róla, hogy éppen megfelelően adagolja a borzalmakat és nem lesz annyira sok, hogy az ember elzárja a befogadás elől, hát, szerintem velem éppen ez történt, de azért tényleg fontos darab és fontos lenne sokaknak (főleg azoknak, akik soha nem néznének meg egy ilyen - pláne Alföldi - darabot) megnézni.

Dekád

Rájöttem, hogy muszáj visszatekintenem az elmúlt évtizedre, mert például 2010 annyira elképesztő volt: 2010 januárjában (? az nem lehet, nem jön ki, na mindegy, valahogy az év elején) terhes lettem, májusban összeházasodtunk, júliusban hazaköltöztünk Triesztből, augusztusban két húsz kilós bőrönddel, a macskával és két gyerekkel a hasamban elköltöztünk Houstonba, októberben megszülettek a gyerekek.
A gyerekek pár hónaposak voltak, mikor itthon meghalt az apukám, hazajöttem a temetésére 2011 márciusában. Ezután volt egy pár hónapos depressziós időszakom, amit gyógyszerrel sikerült rendbe hozni.
Utána már eseménytelenül csordogált az élet (haha): 2012-ben teljesen váratlanul meghalt Marci főnöke, úgyhogy hirtelen munka nélkül maradt. Egy jófej olasz fizikus viszont "befogadta" egy évre  a pisai egyetemre, úgyhogy szeptemberben eladtuk mindenünket (szerencsére a kocsit is sikerült, abból volt pénzünk repülőjegyre), majd két nappal a gyerekek születésnapja előtt, immár hat bőrönddel, két gyerekkel és a macskával (akit előre kellett küldeni és Londonban éjszakázott) elköltöztünk Pisába. Pisában a gyerekek jártak kicsit bölcsibe, a végére gagyarásztak is valamennyit olaszul, tök jó lett volna maradni, de Marci megnyert egy nagy lóvéval járó, kutatókat hazacsábító ösztöndíjat, aminek nem bírtunk ellenállni és 2013-ban sajnos hazaköltöztünk.
A gyerekek elkezdtek oviba járni, én munkát kerestem (ez a folyamat nálam örökké tart, mint tudjuk), néha találtam is - nemrég megszámoltam: tizenöt munkahelyre vettek fel az elmúlt hét évben.
Nagyjából folyamatosan szenvedtünk a lakásprobléma miatt és szörnyen bonyolult családi tranzakciók, veszekedések, lakásrész eladások után 2017 februárjában végül beköltöztünk a házunkba, ami változatlanul fantasztikus-csodálatos-nagyszerű.
A gyerekek már itt ballagtak az oviból és 2017-ben elkezdték az iskolát, amiért nem rajongunk ugyan, de alsónak elmegy...
2018 februárja óta dolgozom az itteni gimnáziumban, amit a sok nyávogás ellenére azért viszonylag szeretek, a diákokkal kifejezetten jóban vagyok, szóval elmegy, bár engem nehéz boldoggá tenni, olyan nyughatatlan vagyok, na meg az iskolai állapotok közismerten rémesek, hogy a fizetésről ne is beszéljek.
2018 áprilisában meghalt drága Fanni cicám, júniusban az apai nagymamám.
Szintén 2018 februárjában kezdtem a szakfordítói szakot, amiért 2019 júliusában kaptam diplomát, 2018 őszén pedig megszületett a drága unokahúgom, aki most már jár és gagyarászik.
A diplomával a zsebemben félállásba kértem magam, úgyhogy idén ősztől emberi mennyiséget dolgozom embertelenül kis fizetésért. Fordítói munkám eddig nem nagyon volt, bár épp most csinálok egy próbafordítást. Amúgy természetesen megállás nélkül azon agonizálok, hogy valójában nem akarok én fordító lenni, de mondom, nekem ez a tévelygés a keresztem és gyanús, hogy most már életem végéig cipelnem kell.
Tíz év alatt jártunk Houstonban, New Orleansban, Galvestonban, én egyedül New Yorkban, rengeteg olasz városban, Londonban, Oxfordban, Cambridge-ben, Párizsban és néhány másik francia városban, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Edinburgh-ban, a Balatonon és egyéb magyar városokban.
Összességében nagy kaland volt az elmúlt tíz év, 2030-ban gyanítom, hogy unalmasabb beszámolót írok majd.

Boldogujj

Tudom, tudom, évértékelő. Meg Edinburgh. De hát én már jó ideje Rettenetesen Lusta Blogger (RLB) vagyok, csak nyamvadt beszámolókra futja, úgyhogy nem is számolok be semmiről, inkább elmesélem, ahogy túlcsordult a szívem, amikor Marcus a repülőn elaludt az ölemben.
Én csak ültem ott az ölemben a nagy szőke fejével (tök nagy feje van tényleg) és azon gondolkoztam, hogy ennyire nagyon nem is lehet szeretni senkit, meghalok nyomban a sok-sok szeretettől.
Szerintem egész jó lesz ez az új évre, teszek még képeket is, ha már a szavak most rosszul mennek.