ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztunk, hogy milyen izgalmas ez a sok karácsonyi változás: a gyerekek az első karácsonyukon még csak nézték a fát, a második karácsonykor már mutogattak rá, illetve épp járni tanultak, a harmadik karácsonykor épp beszélni kezdtek,  a negyedik fánkat meg együtt díszítettük idén. 

Aztán még olyan is van, hogy Bukowskit olvasok és nekem ez az Amerika annyival hitelesebb, mint mondjuk a Szex és New York Amerikája (oké, hát nyilván), mert Amerika szerintem sokkal inkább a lecsúszott, szegény, zavarodott lúzerek hazája, nem pedig a dizájner cipőkben milliomosok között szerelmet kereső csajoké (bár bizonyos értelemben a Szex és New York is a lúzerségről szól, khm).

Jó, hát persze nyilván marhaság a Szex és New Yorkot Bukowskival összevetni, bár izgalmasak az ilyen eszmefuttatások, szóval miért is ne, ez itt az én blogom, ti bajotok, ha olvassátok, hehe. 

Szóval olvassatok Bukowskit, tele van szomorúsággal, elveszettséggel, bölcs gondolattal, egyszerűséggel, alkoholizmussal, szex-szel, mindig akarok idézni belőle, aztán valahogy sose jutok bloghoz. 

Biztos érdemes lenne Tom Waits-et hallgatni hozzá, szerintem egyrészt, mert nagyon passzol a hangulatuk, másrészt mert az amerikai pasim mindig azzal jött, hogy Tom Waits maga Amerika. 

Aztán tegnap megnéztük ezt, a belinkelt kritika szerintem teljesen korrekt, nem is mondok a filmről mást vagy többet, mondjuk én nagyon szeretem Judi Dench-et, de itt annyira nem tetszett, szerintem ő túl kifinomult ehhez a szerephez, nem elég hiteles, a prosztó újságíró sokkal jobb, na meg a genyó egyházkritika csodás, de mint tudjuk, én ádáz egyházellenes vagyok. 

Ami megdöbbent, hogy még mindig úgy viselkedem, mint aki frissen szült: a szülések látványától azonnal sírni kezdek meghatottan, elképesztő. Most akkor ez már így is marad? 

Különben meg azért tudunk most mozizni - bár nekem kreszt kéne tanulnom, a hülye (sikertelen) interjú miatt elhalasztottam a vizsgám -, mert a gyerekeket a nagymamájuknál hagytuk, de most ezt is megszenvedtem, kicsit sírtam titokban, mikor eljöttünk, valahogy olyan rossz érzésem volt, meg állatira hiányoznak, kicsi majmocskáim...pedig olyan nehéz volt az utóbbi pár hetünk, ez az állandó szenvedés a kakilással, meg karácsony előtt az éjszakai főzéseim (a gyerekek szobája épp szemben van a konyhával, így ott nem szabad villanyt gyújtani, de én csak éjszaka tudtam főzni, szóval el is vágtam végül az összes ujjamat, míg a félhomályban vagdaltam), meg Léna pocsék alvása, szóval most boldogan kéne itt dagonyáznom a gyerekmentes létben, de én csak ténfergek itt és szomorúan nézegetem a kis legóikat meg az üres ágyukat és várom őket haza. Micsoda szentimentális figura lett belőlem, nem is értem. 

És persze itt a szilveszter és nekem majd megint valami semmitmondó buliban kell elsorvadnom, pedig már évekkel ezelőtt kitaláltam, hogy ilyenkor valami rendhagyót kéne csinálni, valamit, amit semmikor máskor nem csinálunk, én folyton át akarok vonatozni az új évbe (és az a mániám, hogy vonatozás közben sakkozzunk, ez olyan Mihalkovos), de a vonatok nem járnak, oké, akkor ne vonatozzunk, hajózzunk, vagy ejtőernyőzzünk, vagy űrhajózzunk, vagy lovagoljunk a pusztában, vagy álljunk valami hegy tetején pezsgővel (mondjuk ilyet már csináltam), vagy legalább menjünk Lajkó koncertre 1-én, de semmiképp se kelljen semmitmondó bulikban semmitmondó emberekkel semmitmondó dolgokról beszélgetni. Mondjuk én moziban is boldogan ülnék éjfélkor, valami szilveszteri filmfesztivált is csinálhatnának, vagy mittudomén, mért nem ilyenkor van a Sziget? Vagy a Múzeumok Éjszakája? 

Szóval szerintem hiánycikk ez a rendhagyó szilveszter, be kéne indítani ezt a bizniszt; nyilván van rajtam kívül még egy csomó ember, aki hányik a hagyományos megoldásoktól. 

Nincsen nékem vágyam semmi

Egy gasztroenterológust kérek karácsonyra.

kieg. az előzőhöz

Lénike addig-addig kakilt és a kakilástól annyira kimerült, hogy ma itthon tartottam és idilli napot töltöttünk együtt, délután együtt aludtunk, segített főzni (na jó, hát főleg csak beszélt róla, de nekem már ez is nagyon tetszett), matricákat ragasztgattunk, énekelgettünk, nagyon jó volt. 

Utálom magam érte, de sokszor tényleg irigylem azt, aki valaha megtapasztalta, hogy milyen egy gyerekkel az élet. 

Boldog karácsonyfát!

Marcika, mit mondunk annak, akinek születésnapja van?

Hát...boldog karácsonyfát!

Marcus maratoni kakilással ünnepelte  a születésnapomat - két napja nem alszunk, mert Marcus kakil -, de voltak a szenvedésben elmondhatatlanul megható részek is: mikor az első éjszaka már nagyon szenvedett, megint egymás mellett kötöttünk ki az ágyban, hogy a többiek tudjanak aludni és mikor vécére mentem, szenvedélyesen azt kiabálta, hogy ne menj messzire, nagyon fogsz hiányozni! 

Ma reggel meg Marci elvitte Lénát oviba, Marcus meg itthon kínlódott és a kínlódás közben egyszer csak Lénáért kezdett sikoltozni, miközben kövér könnycseppek gurultak le az arcán és azt hüppögte, hogy azért sírok, mert hiányzik a Léna. 

Nem bírom idegekkel, egyszer csak végleg megszakad a szívem ezektől.





PS.: Nos, estére már Lénát kakiltatjuk (még folyamatban, gondolom hajnalig), én meg azon tűnődöm tenyerembe hajtott fejjel, hogy vajon mit akar üzenni nekem az univerzum krónikusan szorulásos ikrekkel?
Gondolom azt, amit a horoszkópomból vélt kiolvasni egy műkedvelő horoszkópelemző, hogyaszongya ennyi életenergiával ne csodálkozzak, ha szinte csak megpróbáltatásokat lát a jövőmben vagy életutamban vagy fogalmam sincs mimben...de azért jövőre kakis bili helyett szeretnék legalább egy pohár pezsgőt a születésnapomon. Nincsenek különleges vágyaim, egyszerű eset vagyok, nohát.


PPS.: Ja és nagyon köszönöm a tanácsokat és fogok is mindenkinek válaszolni. 

back to normal

Már a piszkozatok között van egy nyelviskola mail címe, ahol tanárokat keresnek, de egyelőre csak szemezek vele, mindennap megnézem, elképzelem a tantermet és a diákot, aki azt kérdezi de mi az a do?...és nem, és nem, és nem, az istennek nem küldöm el az önéletrajzom, pedig gyűlölök nem dogozni. 

(s)iker vol.6753458923

Léna rendkívül empatikus természete különösen, hát hogy is mondjam...színessé teszi a napi (kétszeri) orrszívás amúgy sem szürke rutinját: amikor Marcus rikoltozva csapkod, hogy azonnal engedjem el és semmiképp ne dugjam azt a vackot az orrába, akkor Léna nemcsak ordítva sír és azt kiáltozza, hogy hagyd békén a Marcit!, de le is fogja a karomat és időnként kikapcsolja a porszívót. 

Minden egyes alkalommal örömmel konstatálom, hogy ennyire együtt érző és kedves, na meg azt is, hogy nem küldtek még rám a szomszédok valami gyermekvédelmiseket a velőtrázó sikolyok miatt.







PS.: Ha valaki esetleg nem emlékezne: 2.49-től kell figyelni, na, valami ilyesmi van itthon minden áldott reggel és este. Egészen megdöbbentő, komolyan. 

"betegbeteg"

Olyan brutálisan és megállás nélkül kell fújnom az orromat, hogy időnként attól félek, hogy az agyamat is kifújom.
Ez az undorító, nem múló betegség kezd hasonlítani a tavalyi állapotra: nagyjából ugyanekkor, ugyanilyen szarral kínlódtam - vagy négy hónapon át.
Gyűlölöm.

"hó és hideg és halál"

A nagymamám csipőtöréssel kórházban van és mivel a család nagyjából kihalt, ezért elég nagy részben én meg a tesóm látogatjuk (a nagynénémnek, a lányának sclerosisa van, már alig tud járni, szóval ő szegény nem igazán tud segíteni semmiben, hát igen, a családom valahogy nem szerencsés eresztés.) 

A nagymamám a János kórházban van, a János kórház rettenetes, a nővérek iszonyúak, az orvosok brutálisan túlterheltek és kicsit sem kommunikatívok, a kórtermek tele vannak zavart öregekkel és a földszinten ki van írva, hogy vigyázzunk, mert lopnak. 

Jaj, nem tudom, hogy jó-e, hogy fejlődik az orvostudomány, komolyan. 

Egyszerűen nincs a kórházaknál iszonyúbb hely, én nem tudom, hogy akik ilyen helyen dolgoznak, azok hogy tudnak bemenni és nap mint nap szembesülni a mulandóság borzalmaival (és nem, nem maga a mulandóság borzalmas, hanem a sok szenvedés és félelem, ami vele jár). 

Persze simán lehet, hogy éppen azok a legbölcsebbek, akik ilyen helyen dolgoznak és éppen azért, mert ilyen helyen dolgoznak. Fogalmam sincs. 

Azt viszont látom, hogy nagyon szomorú háború dúl a betegek és az ápolószemélyzet közt: a nővérek sokszor kifejezetten gonoszkodnak, a sok öreg meg zavart, süket, ügyetlen, értetlen, lassú, magányos, szomorú. És igazából megértem mindkét tábort, mert mindkét tábornak nagyon nehéz, de akkor is: a kórházi elmúlásnál méltatlanabbat és kiszolgáltatottabbat elképzelni sem tudok. 

Édes istenem, bár halnék majd hirtelen, kórházmentes halált. A kórház förtelem. 

slave to the wage vol.5644568923

Az a baj, hogy ez az esélytelenek nyugalma-feeling sem jó, mert az izgalom alapvetően doppingol, bár tény, hogy sokszor inkább hátráltató. 

Tegnap megint felhívtak valahonnan - mindig tátva marad a szám, ha egyáltalán behívnak bárhová; ti, akik dolgoztok, becsüljétek meg magatokat, bizony, ilyen szar a helyzet, már attól hanyatt esik az ember, ha egy telefon erejéig figyelemre méltatják -, ma megyek interjúzni megint, de már abszolút nem érzek küzdőszellemet magamban, inkább csak ezt az "á, úgysem" kongást, utálatos. 

Dehát nyilván az is benne van ebben, hogy sosem azok hívnak, vagy sosem az sikerül, amit a legjobban szeretnék, persze tény, hogy én vagyok az antikarrieristák élharcosa: engem ha megfizetnek és nem gyötörnek túl sokat baromságokkal, akkor sok monoton vackot hajlandó vagyok csinálni, néha még szeretem is, csak úgy, önmagáért - a tevékenykedés szerintem jó dolog, mostanában néha még a mosogatást is élvezem, elképesztő -, szóval én mindig azt hajtogatom, hogy nem számít igazán, hogy az ember mit csinál, mert önmegvalósítani munkával úgysem lehet. 

Hogy miért? Hát, mert például a munka elsődleges célja a pénzkeresés, azaz muszáj csinálni. Én meg úgy vagyok a muszájokkal, hogy azok annyira nem tetszenek, szóval előbb-utóbb az összes nem annyira kellemetlen muszáj is fogcsikorgatós kényszerré válik. 

Nem is szoktam soha érteni az "imádom a munkámat"-embereket, mindig gyanakszom rájuk. Persze nem vagyunk egyformák, simán lehet bennem a hiba, de valahogy én az imádnivaló-dolgokat abszolút munkán kívül látom a világban, szóval talán jobb is, ha nem találom meg az álommunkámat, mert rövid úton a muszájok kellemetlen sorsára jutna. 

Nagyszerű, remekül levezettem, hogy miért lesz fantasztikus, ha megkapom ezt a nem annyira érdekes állást, ismét köszönöm a lehetőséget, drága blogom. 

Ja, az álláskereséshez kapcsolódva már rég akartam mesélni, hogy milyen elképesztő e-mailt kaptam: azt a legtöbben valószínűleg tudjátok, hogy ha nem sikerült, állásinterjúkról ritkán jeleznek vissza (vicces, Marci például erről mit sem tud, soha nem volt még állásinterjún. Ja, de, egyszer, Amerikában, hehe. Mondjuk a fizikusok elegánsan előadásnak hívják az állásinterjúkat), akkor meg pláne le se hánynak, ha nem akarnak behívni sem. 

Na most ehhez képest, valamelyik nap egy cégtől kaptam egy nagyon hosszú magyarázkodó levelet arról, hogy bár bizonyára nagyszerű ember és munkaerő vagyok, de értsem meg, hogy az adott területen a sokkal több tapasztalattal rendelkezőknek adták meg a lehetőséget, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy én kevesebb vagy értéktelenebb lennék náluk...nagyon hosszú és empatikus és bocsánatkérő levél volt, én arra tippelek, hogy az, aki írta, hosszú ideig volt munka nélkül. 

Na jó, megyek rágni a körmöm (azér izgulok kicsit, na) és a lúzer nőkről szóló mozifilmekről majd máskor értekezem. 

Feljegyzések a bedbugfóbok házából

A bőröndöt tartsd a kádban. Vagy a hűtőben. Ruhát ne tegyél semmilyen székre, pláne ne az ágyra. Tarts mindig mindent csukva. Ha gyanús jeleket észlelsz, kérj másik szobát. Ne ülj le semmilyen székre vagy fotelba. A cipőd ne tedd a földre. És egyáltalán: ne feküdj az ágyra. 

Marci ma hajnalban Pisába utazott és bár irigylem a jó kis útjai miatt, az ágyi poloska fóbiám olyan erős, hogy nem bánom, hogy nem kell szállodában laknom. 

Tegnap este a fenti tanácsokkal láttam el bogár-ügyben, de az a gyanúm, hogy szimplán csak azt gondolja, hogy elmebeteg vagyok és csakazértis egész nap az ágyban hempereg majd. Nem örülök.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit." vol.5647389234

Szóval az van, hogy nem, az ember ilyesmikre nem számít egyáltalán. Az ember arra számít abban az állapotában, amilyenben én szültem gyereket, hogy a gyerekezés csupa móka, kacagás, játszunk, bábozunk egész nap, a gyerekek vicceseket mondanak, hát mi ezen a nehéz?

Erről már sokat beszéltem régebben, hogy a legtöbben rémesen reagáltak, mikor elmondtam, hogy ikreim lesznek (a saját apám például te jó ég! felkiáltással, illetve páran hát nem irigyellek gratulációval illettek,  a nőgyógyász meg sóhajtozott - hát kettő -, meg forgatta a szemét és az elején azzal biztatott, hogy egy majd úgyis elmegy; nem, tényleg nem szarozott sokat a lelki életemmel), mondván, hogy ez egy nagyon nehéz műfaj.

Én akkor abszolút nem értettem, hogy mi ezen a nehéz, mert halálosan naiv voltam, azt képzeltem, hogy mindenki csak huhog, mert a gyerekezés csupa móka, kacagás, stbstb, én meg annyit bírok, mint egy bivaly. Aztán jöttek a gyerekek és kiderült, hogy ez tényleg nagyon nehéz. (Tudom, szerintetek ikrekkel nem nehezebb, de sajnos én váltig állítom, hogy hát dehogynem. Jó, hát kinek mi a nehéz. Lehet mondani, hogy nyafka vagyok és keveset bírok, dehát na, én ismerem magam. Baromira nem bírok keveset, sőt, mindent kibírok és meglepő módon általában ép elmével kerülök ki a harcokból, de.)

Őszintén szólva jó sokáig nekem kemény sokk volt azzal szembesülni, hogy valóban alig győzöm, hogy nem tudok szoptatni, hogy iszonyatosan kimerült vagyok, hogy kettesben nem tudunk lenni soha, hogy a gyerekek nagyon sokat akarnak belőlem, hogy nem tudok kettészakadni, hogy Amerikában szó szerint társadalmi halálra vagyok ítélve, hogy nehezen bírom azt a fajta magányt, ami ott szakad az emberre (aka soha senkihez nem tudsz szólni és egy lélek sincs az utcákon), hogy nagyon nehezen viselem a spontaneitás hiányát és a szabadságom teljes feladását, hogy  mennyire hiányzik, hogy valaki tapasztalt segítsen nekem eligazodni az első hónapokban (azaz, hogy mennyire nagyon hiányzik az anyám), hogy az apám otthon kiugrik az ablakon, stbstb.

Amikor elkezdtek beszélni, nekem akkor kezdett kicsit javulni az állapotom - azért közben is sok jó időszak volt, de azt hiszem, én alapvetően folyamatosan depresszió közeli állapotban voltam, jó, nagyon nem voltak egyszerűek a körülmények sem -, mert a beszéd nagyon sokat lendített az egészen, hiszen a beszéd által kevesebb lett a hiszti, jobban értettük egymást, jobban tudtam nekik segíteni és nem utolsósorban nagyon viccesek lettek, ugyanakkor jöttek a betegségek, hónapokig; én is beteg voltam, ők is, az egész elég pokoli volt vagy négy hónapig (tudom, ezt a jelzőt nem szabad használni, mert félreértitek, nem baj, ez az én blogom, én használni akarom és kész, a finomkodás nem az én műfajom; meg aztán nem akarok én mindenkinek tetszeni. Aki szeret, az úgyis jól fog mindent érteni, aki meg az ellendrukkerem, az már csak azért sem, dehát az meg ugyan kit érdekel, utáljon, ha neki ettől jobb, oszt viszlát), aztán jött a tavasz, megint minden sokkal jobb lett, elmúltak a betegségek, de nem is ez a lényeg, nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy az ember egy csomó dologra egyszerűen nem számít, amikor gyereket vállal és ha ezekről a kellemetlenségekről beszélni mer, akkor jönnek ki olyan mondatok a más emberek száján (általában azért olyanokén, akik (még) semmit nem tudnak a gyerekvállalásról, teszem hozzá halkan), hogy jaj, mit nyafogsz, minek neked gyerek ha ilyen vagy; jaj, ugyan már, csak szeretni kell a gyerekeket, más nem számít; te akartál gyereket, legyél boldog; mit panaszkodsz, van két szép egészséges gyereked, stbstb, dehát ez bizony nem ennyire egyszerű, akárki akármit mond. 

Valójában azt hiszem az anyaság nem ennyire egyszerű, pontosan annyira nem egyszerű, ahogy sokszor a szerelmi kapcsolatok sem működnek olyan nagyon egyszerűen, hiába adottak a feltételek. Az anyaságnak is jó sok aspektusát tanulni kell, nem minden megy ösztönösen - elég, ha csak a szoptatási problémákra gondolok -, bármennyire is szeretnénk ezt hinni, az anyaságba is bele kell rázódni, meg kell szoknunk az újfajta életünket, el kell engednünk a régit, stbstb. 

Igen, az ember ezt nagyon egyszerűnek képzeli távolról és elméletben az is, hogyne: kilenc hónap alatt felkészülsz, olvasol róla, átalakulsz, befelé fordulsz, kis életet növesztesz, hát megy ez kéremszépen, mint a karikacsapás. De aztán a gyakorlat szerintem mást mutat. Igen, nyilván ebben is nagy különbségek vannak, sokaknak könnyebben megy minden az anyasággal kapcsolatban, mások küzdenek, hogy belejöjjenek, megint mások titkolják, ha problémáik vannak (szerintem ők nagyon sokan vannak és ezt nagyon szomorúnak tartom), hiszen ez óriási tabutéma (nyilván ezt olvasva is sokan iszonyodnak, de ez legyen az ő bajuk), nehogy már ne legyen mindenki született szuperanya, ejnye, méghogy szülés utáni depresszió, hát az csak a gyengék  és szaranyák úri huncutsága, nem igaz?

Szóval a legelején ugyan számítunk arra, hogy sokat kell majd éjszakázni, aztán nyilván egyre kevesebbet (nekünk ez eléggé így is volt, az alvásukkal szerencsénk van nagyon) és ahogy nőnek, egyre könnyebb lesz, de én ennél tovább nem gondoltam bele: nem gondoltam rá, hogy az úton lesznek nehezítő tényezők és körülmények, hogy nem dalolva jutunk el a rettegett kamaszkorig - nyilván nem kéne annyira rettegni tőle, de én félek - és igenis lesznek betegségek, asztma (Marcikát asztmássá nyilvánították nemrég, épp szerdán voltunk újabb vizsgálatokon), súlyos kaki problémák (igazából ennek apropóján írom ezt), balesetek (szerencsére ezekből csak kisebbek voltak nálunk eddig, de én halálra rémültem már ezektől is és nyilván lesz majd még sok, inkább bele se gondolok ), kórház (nekem az rémes élmény volt, betegre aggódtam magam). 

És igen, összességében ezek mind-mind eltörpülnek, mikor az ember nézegeti őket, hogy mennyire szépek és drágák és hízelegnek és puszilkodunk és arról beszélnek, hogy mi vagyunk a kedvenceik és Marcikával nevetve labdát gurigázunk és Lénával arról beszélgetünk, hogy egyszer neki is kisbaba lesz a hasában és izgatottan várják a karácsonyt és boldogan nyitogatják az adventi naptárunk kis fiókjait, amikbe ajándékokat rejtettem és a boldogságtól sikítozva nézegetik a Mikulás csomagot és kicsit csalódottak, hogy a Mikulás nincs itt és viccesek és okosak és huncutok és kíváncsiak és olyan kedvesen ártatlanok, hogy az embernek megszakad a szíve néha és egyáltalán: az ember hulla szerelmes beléjük, de mégis...amikor Léna hónapokon át egész este ordítva kakil (tegnap megint ezt történt és azt éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, idegösszeroppanok, három hónapja ezt hallgatom minden délután és este), Marcika meg néha egész éjjel nagyon csúnyán köhög, akkor az ember (én) hajlamos rettenetesen elkeseredni és azt érezni, hogy az egész gyerekezés már semmi másból nem áll, csak a bajok orvoslásából és ilyenkor az ember (én) nemcsak türelmetlen és undok, de bűntudata is van, hogy türelmetlen és undok és egy szörnynek érzi magát, amiért nem tud mindenre kedvesen és türelmesen reagálni (én most épp ráadásul hulla beteg meg a munka miatt kudarcos vagyok, ilyenkor rémes sárkány válik belőlem és utálom magam ezért, de egyszerűen megőrülök, hogy csak hörögni és támolyogni bírok és mégis megállás nélkül olvasnom és vonatoznom kell Marcussal, miközben Léna zokogva kakil és segítségért kiáltozik és szegény nagyon szenved, én meg legszívesebben ájultan feküdnék az ágyban, mert a betegségtől jártányi erőm sincs.)

Szóval mittudomén mit akarok ezzel. Főleg nyafogni nyilván. Vagy összegezni a valamit. Végülis nem mindegy? Nem akarok semmit, csak beszélek itt, na. 

Ó, komment nélküli blogolás, köszönöm, hogy vagy és lehetőséget adsz nekem. 

"mindig, meg-megállva"

Csak, hogy eltereljem kicsit a figyelmem a csalódottságról (meg a profession.hu-ról), elmesélem nektek, hogy a gyerekek három éves korában most először nekem szegezte a kérdést egy döbbent családtag (Marcié egész pontosan, nálunk ez nem kérdés), hogyaszongya mi az, hogy a gyerekek nem az anya-apát használják, ő ezt nem érti, a mama-papa az a nagyszülők neve. 

Én már régen számítottam erre a kérdésre (mondjuk halálosan idegesít a téma igazából), bár nem készültem a válasszal úgy, mint a csúsztatós az állásinterjús válaszokkal, szóval a lehető legőszintébben azt mondtam, hogy hát, nekem nem tetszik az, hogy anya - az ana változata meg különösen nem -, én nem akarom, hogy a gyerekeim így hívjanak, meg aztán nálunk a mama volt a divat mindkét ágon, az egész családban, nálunk a nagyszülőket nagymamának és nagypapának hívták, Marci meg elfogadta, hogy nekem ez így jó, nem hadakozott, hogy ő csak és kizárólag apa akar lenni, úgyhogy ez van itt minálunk. 

Erre döbbent csend után egy kérdés volt a válasz: nem tetszik az, hogy anya? de olyan arccal, mintha épp azt vallottam volna be, hogy tulajdonképpen én Buchwald Karcsika vagyok, a Maci csoport egyik kiscsoportosa és sajnos azt hiszem bekakiltam.

Hát izé, nem, nem tetszik. 

De most komolyan. Én se vizsgáztatok senkit, hogy szereti-e a sushit, meg a pestót, meg Albinoni Adagióját, meg a Criminal Minds-ot, meg Mihalkovot, meg a macskákat, hát most miért kell nekem számot adnom arról, hogy miért nem szeretném, ha a gyerekeim x névvel illessenek, jézusom. 

Amúgy mi az anyánkat úgy harminc éven át Lajosnak hívtuk (nem is mamának, na tessék; bár tény, hogy a hivatalos álláspont szerint mama volt), szóval na. 

Nem értem a kérdést. 

slave to the wage vol.56473289

Na. Hát az állás nem jött össze, de valahogy megéreztem, hogy ez lesz - tegnap már biztos voltam benne -, szóval el vagyok kicsit kenődve, de azért felvérteztem magam előre. (vers! vers!) 

Pedig milyen jó lett volna, pont testhez álló munka - fordítani kellett volna -, jó körülmények, hát mindegy, nem játszom Marci kedvenc játékát, amivel engem világgá lehet kergetni (ő imádja előadni hosszan, hogy mi lett volna ha...), keresek tovább, fúúújjj de utálom ezt, dehát mit lehet tenni. 

(s)iker vol.6572341289

Én Amerikába születtem és ott kaptam a Ottit mamától.

Mindig mindenfélét akarok mesélni a gyerekekről, aztán vagy más dolgom van, vagy csak lusta vagyok, vagy elönti az agyam a takony (ez van most), úgyhogy inkább megmutatom róluk a legújabb kedvenc képemet, ez annyira nagyon jó és szép és hangulatos, hogy nem tudok betelni vele.

"Music is a dream"

Détől kaptam és nagyon tetszik nekem ez a néni, szeretem a fighter néniket. Nézzétek meg szépen. 

slave to the wage vol.sok

Egészen sajátos módját választottam az interjúra készülésnek (ez egy elég spéci interjú, mindenféle szakmai dologgal lehet rá készülni, ha az ember épp nincs annyira megőrülve a stressztől, mint én): elmentem futni (régen az öt kilométernek örültem mint majom a farkának, most meg halálosan csalódott vagyok, ha nem jön össze a tíz) és futás közben azt a teszkó bölcsességet mantráztam, hogyaszongya ha nem hiszed, hogy sikerülhet, miért kezdted el?, aztán jó későn értem haza, úgyhogy minden mindegy alapon elmentem hajat festetni (mentségemre legyen mondva, hogy hajfestés közben szigorúan csak a cégről szóló jegyzeteimet olvastam), hogy legalább szép legyek, ha már idegroncs vagyok (azt is próbálom magyarázni magamnak, hogy ez csak egy munka, de ennek internalizálása elég rosszul megy), persze az elmúlt egy hétben azért sokat készültem, meg elmélkedtem a szakmai részen, szóval, mittudomén, hátha. 

Próbálom magam eltávolítani az egész élménytől, hogy ne legyek nagyon csalódott, ha nem sikerül, de nagyon nehéz, mert én ilyen reménykedős fajta vagyok. 

Na mindegy, hát majdcsak lesz valahogy, mindenesetre kívánjatok nekem sok szerencsét!