one of those days

Ez milyen már, hogy tök ugyanolyan egy ilyen nagy falat munkahely, mint a gyermekvállalás: itt se szabad panaszkodni, de egy nyikkanásnyit se, boldogan kell grasszálni egész nap, különben megkapod, hogy te akartál dolgozni. 

Hú, gyerekek, kemény nap volt: kiderült, hogy tíz nap alatt a semmiből meg kell írnom egy felnőttképzési pályázatot (WTF!), plusz ma először kimentem a forgalomba és valami bitang béna voltam, mert úgy féltem. 

Jaj, nem tudom. Lehet, hogy mégis inkább az a nekem való élet, amikor hatossal megyek a tanítványokhoz, nem holmi kocsival meg vezető beosztással villogok. 

Persze abban a pillanatban visszavágytam tanítani, amint megláttam az órájukra igyekvő tanárokat, eh, nehéz velem, mi? De micsináljak, a tanítás olyan finom, biztonságos, olyan unalomig ismert, langyos; már mindent tudok róla. 

Jaj, nem tudom, olyan nehéz az ilyen elvágyódó figuráknak mint én. 

Mér nem lehet simán önazonosnak születni? 

slave to the wage, de valójában a múlt fogságában, vagy valami ilyesmire gondoltam

A főnökömmel egyetlen közös ismerősünk a Facebook-on az a csaj, akivel István ocsmányul megcsalt* annak idején, hümm.








* hogy van-e nem ocsmány megcsalás? Hát, nem tudom. Talán vannak fokozatok, nekem egy nagyon csúnya verzió jutott.

Marcika különkiadás

Léna, játsszuk azt, hogy te vagy az apám!

Fáradt

Újdonsült dolgozó anyaként egyelőre nem pontosan értem, hogy miért a nők élnek jóval tovább, mint a férfiak.

slave to the wage vol.sok

Hú, hát ez ijesztő volt, hú, hát ez nem lesz egyszerű. Önbizalmam még mindig a béka segge alatt, az őszinteségem meg tényleg a sírba visz majd egyszer. 

Hú, meg vagyok nagyon ijedve, úgyhogy sokat mantráztam ma magamnak, hogy dehát ez csak munka...

Léni különkiadás

Mo: Marcika ott van mindig veled az oviban, igaz?
L:   Hát, néha kimegy pisilni. Akkor egyedül játszok. Nem sírok. 

slave to the wage vol.5647893434567899234

Holnap megyek dolgozni, kívánjatok nekem sok szerencsét. Ja és ennek örömére hallgassuk meg az akusztikus változatot is, hehe. 

kieg. az előzőhöz

Aznap, amikor olyan nagyon dekoncentrált voltam, az oktatóm valami ilyesmit kérdezett cinkos vihogással kísérve: éjjel nem hagyták aludni?
Azóta is nagyon sajnálom, hogy nem mondtam neki pókerarccal, hogy á, mi délután szeretünk dugni.
Ezt érdemelné az összes ilyen  kérdezgető, de én sajnos ergya vagyok a megfelelő reakcióhoz.

"baby you can drive my car" vol.56478923

Jézusom, de utálom az oktatómat. 

Egyrészt folyton a többiekhez hasonlítgat (maga lassabban dolgozik mint a Mari), másrészt annyira félti a kocsiját, hogy valószínűleg annak örülne a legjobban, ha csak ülnénk másfél órát a kocsiban és becézgethetné az autót. Ha bármit elrontok, azzal fenyeget, hogy egy ilyen miatt meghalok majd az úton, meg aztán szerintem nem is gyakorlunk eleget (szerintem például még nem kéne kimennem a forgalomba, nem tudom mit sürget, az én pénzem, nem?) Ma nagyon dekoncentrált voltam, egy csomó mindent rosszul csináltam, persze folyamatosan beszólogatott, hulla idegesítő volt. 

Igyekszem arra gondolni, hogy ő a tanítóm, aki türelemre tanít, csak sajnos a türelemhez vezető út elég rögös és én folyamatosan azon tűnődöm, hogy ha még egyszer beszól valami köcsögséget, akkor úgy orrba vágom, hogy elájul. 

slave to the wage (legújabb, sokszorosan átdolgozott kiadás)

Szóval na. Hétfőtől szólítsatok oktatási vezetőnek (egy időben az anyámmal kitaláltuk, hogy mindenkire a szakmájával utalunk itthon, például "A nyomdász itthon van már? Igen, a meteorológus után érkezett." Vicces volt, sokat röhögtünk, az anyámmal nagyon lehetett röhögni a legabszurdabb poénokon is, szerettem ezt nagyon. Jaj, anyám, anyám, nem szép dolog ez, mér kell nekem ilyen nagyon felnőttnek lennem?)

Leendő munkámat nagyjából úgy definiálnám, hogy tanárabajgató-módszertani főokos és tanfolyami zsezsegő (meg egy kicsit majd tanítanom is kell), szerintem nagyon izgalmas és összetett feladat és világ életemben valami ilyesmit szerettem volna csinálni, abszolút szakmába vág, szerintem már fel is nőttem egy ilyen feladathoz; persze rettentően be vagyok szarva, elszoktam én már attól, hogy az embertől követelnek, meg persze egyik szemem nevet, a másik meg sír, hunyorog, tikkel, merhogy egy korszak lezárult: már nem maradhatnak itthon csak úgy a gyerekek, már nem mehetek a kakival szenvedő Léniért soron kívül az oviba, nem rohanhatok be az alvós állatokkal délben, ha reggel elfelejtjük őket és biztos, hogy sokkal kevesebb időm lesz a szépekre. 

Az is biztos, hogy kell szereznünk egy bébiszittert (sőt, szerintem kettő sem ártana) és iszonyúan szorul a torkom, ha arra gondolok, hogy esetleg a bébiszitter hozza majd haza őket az oviból (most, hogy Marci ennyit utazik, erre minden esély megvan) és jóval kevesebbet találkozunk majd és Léni ma elalvás előtt megint azt mondta, hogy mama, nagyon szeretlek, jajjaj. 

És bár eddig Marci volt nálunk a rocksztár (már csak azért is, mert rendszerint nyolc körül jön haza, khm), a gyerekek talán megérezhettek valamit, mert most hirtelen mindenhez csak engem akarnak, jaj, cuki kisbabáim. 

Munka, hú, de jó. Munka, jézusmária. 

PS.: És akik drukkoltak és írtak és érdeklődtek, azok aztán a legjobb fejek és nagyon köszönöm nekik és ígérem írok is mindenkinek, csak még az utolsó szabad napjaimban megszakadok a házimunkába, meg vezetek, meg a beteg nagymamámnak veszek vállasinget; és persze pocsék levélíró vagyok, de igyekszem, igyekszem. 

breaking

Néddmá, interjú közben felvettek.

ahogy a dolgok vannak

Újabb mézesmadzag: tizenegytől második kör egy nyelviskolánál, ahol nagyon tetszene nekem a feladat (oktatási vezető) és úgy láttam eléggé tetszettem én is, háát...én már nem hiszek benne, hogy sikerülhet, de tudom, ilyet nem szabad mondani, mer a tudatalatti csodálatos hatalma, blablabla. 

Jövő héten kimegyünk a forgalomba, jesus. Az oktatómat még mindig nem szeretem, de ahogy elnézegettem a tanítványokra várakozó többi undok bácsit, hát nem lenne értelme a váltásnak, ez egy ilyen embertípus. 

Marci márciusban Brazíliába utazik, áprilisban New Yorkba: én ugyan a világ minden kincséért se lennék kutató, de ezeket az utakat eléggé irigylem tőle (meg persze nehezen viselem, hogy ilyen sokat vagyunk hármasban). Jó, tudom, New Yorkot utáltam - utáltam tényleg -, de hát utazni bárhova jó, még Békéscsabára is. 

Léni különkiadás

Mo:  Nagyon szeretlek, annyira cuki vagy!
L:    Én is szeretlek.
Mo: Annnnnyira édes vagy! (:megnyomorgatja)
L:   Hát, igen.* (:szégyenlős mosollyal sóhajt)





* erről egyébként Kim Basinger jutott eszembe, aki egyszer egy interjúban azt mondta: isten tudja mért vagyok ilyen szép!

slave to the wage* vol.45637289456378912300045632789996665489

Ma megszámoltam: október óta, az angol nyelvűekkel együtt, 182 motivációs levelet küdtem el (persze mindig csak átírom őket, nem a nulláról kezdem) és összesen úgy 10-12 interjún voltam (teljesen pontosan már nem emlékszem, de ilyen az arány, durva.) 

Egy kicsit mostanában kezdem elveszteni a reményt és néha nagyon nekikeseredem - pedig úgy igazán még csak négy hónapja keresek munkát, hát semmi az.

* ha egyszer végre találok valamit, akkor majd együtt, vidám arccal meghallgatjuk végre ezt a számot, jó? Mondjuk nem pont a munka dicséretét zengi, hümm...


PS: A legdurvább ebben a sok motivációs levélben az, hogy természetesen nem atomfizikusnak jelentkeztem, hanem mezei öltönyös rabszolgának állásokra, amiket az én hátteremmel csinálni lehet. Röhej. 

orvosos

Kedves orvosok, akik olvastok, ne sértődjetek meg, most mondok majd pár csúnyát úgy általában az orvoslásról - persze ahogy én látom. Itt nem lehet velem ellenkezni (én ennek örülök, hát ez van) de ha bárki vitatkozni vagy anyázni akar, írjon bátran e-mailt. 

Szóval az van hogy a tüdőgyógyásztól természetesen megkaptam az asztma diagnózisát (ebben egyébként biztos voltam előre: bármilyen orvoshoz mész, azonnal az ő szakterületét érintő bajod lesz, akkor is, ha nem) és ennek kapcsán szeretnék kicsit arról elmélkedni, hogy a terhességem óta sajnos egyre inkább rájövök, hogy bizony az orvosok egy csomó helyzetben bölcsészként viselkednek és hogy az orvostudomány távolról sem egzakt valami. Ami oké is volna, ha nem próbálnák elhitetni a laikusokkal, hogy ez nem így van, ha nem lennének vizsgálatok, amik elvileg feketén-fehéren megmondják, hogy van-e x bajod, vagy nincsen. 

Tehát, mondom, hogy mi bosszant: amíg terhes voltam, több orvossal is konzultáltam ilyen-olyan ügyekben. Mind össze-vissza beszélt, szó szerint: egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolgokat mondtak mindvégig, "a macska nagyon ártalmas","jaj, ugyan, mi ez a hülyeség, semmi baja nem lesz a macskától", "futni nem szabad, hát már hogyne lehetne futni terhesen", stbstb, volt egy rakás; én sokat nem profitáltam ebből, de arra jó volt, hogy teljesen megrengesse az orvosokba vetett hitemet. 

Oké, amúgy sok dolgom nincs orvosokkal, nem is volt sose, de majd most...szóval elmentem a tüdőgondozóba ahol mindenféle vizsgálatokat végeztek, minden negatív, szuper (gondoltam én), erre jön az orvos és közli, hogy hohó, ne örüljünk ám, mer hiába negatív minden ez itten kérem szépen asztma, ő tudja, ő megmondja nekem keményen, mer minden erre mutat, hiába a negatív eredmény, mer van a macska meg van itthon padlószőnyeg. (Allergiavizsgálat az nem volt ám.)WTF?! 

A rákkal is ezt csinálják, de komolyan? Minden lelete negatív de szerintem maga rákos, mer evett már égett piritóst biztos, magának annyi, kemo, viszlát, vagy hogy? De komolyan. Ez egy diagnózis? Ezt így lehet? Ezt így szabad? 

Mondjuk kétségtelen, hogy bárki jön velem szembe az utcán simán megmondom róla, hogy nem tud angolul, dehát azon azér nem sok múlik, ugye...Nem tudom, nem tetszik ez nekem. Ott van aztán Marcika esete is: az összes lelete negatív volt, nem allergiás semmire, köhög (mostanában keveset, nagy boldogság). Mit ad isten? A tüdőgyógyász szerint asztmás, a gégész szerint a masszív arcüreggyulladása miatt köhög, azt kell elmulasztani...aha, jó, köszi. És akkor most kinek lehet hinni? Aki szimpatikusabb? Vagy aki a kevésbé súlyos diagnózist állítja fel? 

Valamelyik orvos blogban olvastam (kieg.: direkt nem linkeltem, mert nem személyeskedni akarok, nem az illető bloggal vagy orvossal van problémám ugyanis, mégis eszembe jutott, amit ott olvastam, mea culpa), hogy az orvosokat bosszantja, hogy a betegek szimpátia és nem hozzáértés alapján választanak orvost, dehát izé...állatira ki vagyunk ám szolgáltatva. Mi ehhez nem értünk és ha mindig mindenki össze-vissza beszél, akkor előbb-utóbb (nekem) senki sem lesz szimpatikus...

Na mindegy, biztos csak a sokk okozza a dühöt (nem), merhogy már nekem is van valami undormány betegségem. Azért el fogok menni szépen máshoz, nem nagyon tetszik az ilyen "elvileg nem, de szerintem igen" diagnózis. 

Kedves orvosok, én tudom, hogy egy csomó beteg baromi idegesítő, de izé...egy kicsit sincsen igazam?

helyzetjelentés

Hah, az orvos megröntgeneztette a fejem, oszt kisült, hogy masszív arcüreggyulladásom van és tán ezért vagyok három hónapja náthás.

Holnap megyek a tüdőgyógyászhoz; aszonta a doki, hogy ha mázlim van, akkor az arcüreggyulladás miatt van a hörögve köhögés és nem kezdődő asztma miatt.

Marci tegnap végre hazajött - tíz napig volt, rém hosszú idő -, mindenki rettentő boldog, ráadásul hirtelen lett itthon pesto, cantuccini meg Pinokkiós ceruza. 

Ma életem interjúin vettem részt és ezek keretében kiderült, hogy némileg gyengeelméjű vagyok (erről nem akarok többet beszélni, mert hát a hiúságom...meg persze mocskos kis titkaim vannak, tudjátok úgyis), meg hirtelen kaptam egy adag fordítanivalót is, de ezeknek tulajdonképpen semmi közük egymáshoz. 

Aztán meg Lénike azt mondta a sötétben, már félálomban, hogy mama, én nagyon szeretlek téged. 

De most ezeket így hogy lehet elviselni, hogy? Még most is sírnom kell a meghatottságtól. 

Annyira jó, hogy most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem éltem hiába.





PS.: Ráadásul Marci azzal jött haza, hogy hát ő nézegette kint a gyerekek csecsemőkori képeit és hát jaj, de aranyos egy ilyen kisbaba!
Hümm...

"Nem az vagyok, akinek hiszel"

Na tessék, eljött a comingoutok ideje. 

Csodálom, hogy valaki nekem is továbbpasszolta ezt a hét dolgos játékot, én az ilyeneket mindig csúnyán elszúrom, de most nem.
Most el fogok mondani magamról hét dolgot, amit még nem tudtok, igen, el.
A szabályokat hadd ne írjam le, szerintem csak az nem ismeri őket, aki ma olvas először blogot.
A továbbadás meg, hááát...annak a hét bloggernek adom tovább, akinek van a betű a nevében, díl?

Szóval, az a helyzet, hogy (:lehalkítja a hangját) én...én...ej, de nehéz ez. 

Szóval én valójában egy francia hermafrodita vagyok, akit egy Trixi nevű féllábú kecske nevelt fel. Nagykorúvá válásom után Loogootee-be költöztem és bankrablásokból tartottam fenn magam, majd egy balul sikerült akcióban megöltem egy biztonsági őrt. Elmenekültem, de hamarosan elfogtak és most egy indianai siralomházban várom sorsom be(ki)teljesülését. Ja, szalvétákat gyűjtök. 

Sose gondoltátok volna, hát nem?

Léni különkiadás

Amellett, hogy Lénike édes-drága-okos-szép-kedves-bújós csodakislány, azért keményen beütött nála most a dackorszak. Biztos vagyok benne, hogy ez A Dackorszak, eddig ilyenek nem voltak: nagyon durva jeleneteket rendez és kizárólag közönség előtt szeret műsorozni; egy csomószor hisztérikusan ordítva elrohan (az utcán, hol máshol) és semmivel nem lehet eltántorítani őrjöngési szándékától, néha egészen ijesztő. (Persze szigorúan jelentéktelen dolgokon borul ki: hogy nem tudja felhúzni a zippzárt a kabátján, hogy indulunk haza, hogy meg akarja fogni a kezemet, hogy nem akarja megfogni a kezemet, hogy vegyem fel, hogy ne vegyem fel, stbstb)

Amikor hisztirohamot kap, akkor teljesen olyan, mint aki nincs magánál, egész pontosan ez szokott eszembe jutni, még a hang is stimmel, az első perctől figyeljétek.

Mindig attól függ, hogy hogyan reagálok, hogy mennyit aludtam, illetve beteg vagyok-e (megint beteg vagyok egyébként, ez már szinte röhejes), de általában nagyon sajnálom: szerintem iszonyú fárasztó lehet egy ilyen hiszti.
Szakképzett elmegyógyászként kell egyébként közelíteni ilyenkor: felemelni szinte lehetetlen, mert őrült módon rúgkapál, de valahogy meg kell ölelni és várni kell, hogy magához térjen: én újabban az utcán leveszem a sapkáját, néha a kabátját is és kivárom, míg visszatér a világba - ilyenkor olyan, mint aki az uszodában a víz alól bukkan fel. A legijesztőbb viszont, mikor egy pillanat múlva már mosolyogva battyog mellettem, mintha mi sem történt volna; más kultúra, ahohy az apukám mondaná.

(s)iker vol.454748956

Folyton le akarom írni (csak este már nincs erőm), hogy nagyon szépeket mondtak az ovis félév értékelőn, a gyerekek nagyon okosak, szuper a logikai készségük és a szókincsük (ugye, ugye, az a sok olvasás - külön kiemelték egyébként a szókincsüket), jó az énekhangjuk, jól motiválhatóak, erős egyéniségek (és ezért azt mondták, szerintük nem kell szétválasztani őket, egyikük sem nyomja el a másikat, ahogy azt ikreknél néha tapasztalják), Léna kicsit barátkozósabb (ez nagyon meglep, pont fordítva gondoltuk), Marcika viszont főleg Lénával játszik. 

Léniről azt mondták, hogy sokszor alulértékeli magát (ezen nagyon meghatódtam, drága kicsi lánykám, pedig annyira édes-okos-szép) és nagyon szabálykövető, hogy jó étvágyú, nem válogatós és hogy nagyon tudatos, kreatív és kitartó, nagyon bújós és érzékeny. 

Marcus kevésbé szabálykövető, de a logikai készsége állítólag magasan az átlag fölött van (fizikus apukával már legyen is, na; mondjuk mi a logikai játékokban Lénát látjuk jobbnak, nekem meggyőződésem, hogy ő lesz a kutató), ügyes, okos, szép, cuki, drága (ezeket én mondom, de az óvó nénik is kábé ezt mondták), nagyon válogatós és gyakorlatilag csak akkor eszik, ha etetik (rémes), ja meg járatják gyógytornászhoz is (ez milyen menő már egy lakótelepi ovitól, amúgy is jó az ovi, bár volt ugye a megbicsaklásom egy hónapja, de most megint szeretem, főleg, hogy a gyerekek emésztése változatlanul jó), mert ha izgalomba jön, akkor kényszeres mozgásokat végez. Szerencsére Marcus rajong a gyógytornáért, ma meglátta a gyógytornászt és azt kiáltozta neki: Ágicska nénicske, nagyon szeretlek! Megyünk tornázni, hurrá!

Még  annyit mondtak, hogy Marcus sokszor bántja Lénát (itthon is, ezekért nagyon haragszunk), meg kiszolgáltatja magát vele (Lénike annnyira édes és jószívű és segítőkész, hogy elhiszem, ha kihasználja), de Léna sokszor jól helyreteszi, úgyhogy nem kell félteni. 

Szóval na, a gyerekeim menők és kész.

"Nekem nincs anyukám, s apukám"

Egész éjjel forgolódtam, pocsékul aludtam, ma sírdogáltam, nyavalyogtam, aztán persze mindig rájövök, hogy ezek a gyötrelmes napok évfordulók: ma három éve halt meg az apukám.
Azt hiszem, már nem haragszom rá amiért megölte magát, csak nagyon hiányzik, pedig életében sok-sok bajunk volt egymással.
Azt viszont nagyon sajnálom, hogy sosem látta az unokáit, emiatt mégiscsak haragszom rá kicsit, de nyilván majd ez is elmúlik; tényleg érdemes a szépre emlékezni, a rossz érzések meg gondolatok csak felzabálják az embert.

Fodrásznál

Hú, ikerterhesség, az nehéz lehet...és feküdtél végig?
Nem, harminc hetes terhesen Amerikába költöztem.
Miiiiiii? (:nagyon megdöbbent fejet vág)

A creepy ciklusból

Azt hiszem, ma már szemem sem rebbent, mikor Léna az üres folyosón hátrafordult és azt mondta: van ott egy néni...

"Baby you can drive my car"

Jaj, nem szeretem az oktatómat. Rémes tanár. Vagyis nem, épp ellenkezőleg: nem tanár. 

Mindent úgy csinálunk, mintha tulajdonképpen én már tudnék vezetni, csak a móka kedvéért bénáznék vele kicsit a rutinpályán. 

Halálra idegesít például, hogy sosem mondja el előre, hogy mit fogunk csinálni, hanem csak vezényel, hogy index balra, index jobbra, aztán meg elkezd alázóan magyarázni ha épp nem arra kanyarodom nagy hirtelen, amerre úri kedvében vezényelt. Meg ijesztget megállás nélkül: hogy hát lássa kérem, a forgalomban már össze is ütközik valakivel, ha ezt így csinálja meg így elüti az összes gyalogost; most ezt minek? 

Én értem, hogy veszélyes üzem, meg tudatosan kell készülni a veszélyekre, de könyörgök, eddig három órát vezettem, most ne már...na mindegy, hát én nem így tanítok az biztos: nem magyarázom a kezdő diáknak a harmadik órán, hogy na fiam, ha most nem érted a do-t, akkor úgy kidobnak majd a nyelvvizsgáról, mint macskát szarni.

Léna különkiadás

Léna nyafogós, kényeskedő hangon: Én nagyon érzékeny vagyok! És iszonyú pici!

Van egy macska

Tegnap eszembe jutott, hogy a tévét be is lehet kapcsolni. Bekapcsoltam. Kapcsolgattam. Untam.
Végül a macska nézte döbbenten a Nature-ön a vadmacskákat úgy éjfélig, míg én vidáman olvastam.

Közérdekű

Irdatlan mennyiségű gyerekruhát (fiú-lány) ajándékoznék annak, akit érdekel (akinek már megígértem, az ne aggódjon, az irdatlan mennyiségből jut bőven) és Pesten könnyen oda tudom adni neki.

Kb egy éves kortól úgy két-három éves korig van minden, ami csak kellhet. Eladni nem akarom, mert mi is egy csomót ajándékba kaptunk és ajándékozni jó dolog, de tovább nem tudom tartogatni mert nincs helyünk. Itt tudjátok leboltolni velem: mlly_blmkukacyahoopontcom.




PS.: Ugyanitt jó tüdőgyógyász kerestetik, szintén Pesten; ha véletlenül ismertek ilyet, írjatok, én meg megköszönöm. Aggasztóan zörög a tüdőm, sajnos nem lehet úgy tenni, mintha ez normális volna. 

RIP PSH

Szerettem őt nagyon.

ahogy a dolgok vannak

Marcus ma negyed ötkor kezdte nagyon hangosan énekelni a Télapó itt vant, aztán, mivel kicsit már unta valószínűleg, elkezdte Lénát felébreszteni - nagyon hangosan azt kiabálta Léna, Lénaaaa, Lénaaaaaa! -, na ekkor léptem közbe, el is hallgatott szegény, dehát izé...ha a pocsék alvás zsenialitásra utal, akkor fohászkodom az Univerzumhoz, hogy az én gyerekeim egy kicsit imbecillisek legyenek (én biztos nem vagyok zseni, legszívesebben napi 12 órát aludnék), amúgy sem olyan jó zseninek lenni én azt hiszem. 

Elkezdtem készülni a próbaórámra - olyan, mintha nem négy éve tanítottam volna utoljára, hanem tegnap, szóval nem lesz ezzel baj, persze az, hogy mennyire vagyok szimpatikus, tök egyéni dolog.  

Emlékszem, akkor hagytam abba a tanítást, amikor olyan négy hónapos terhes lehettem és már a Skype-os órámat is csak fekve tudtam levezényelni úgy, hogy időnként elrohantam hányni, gyönyörű volt. 

Ma reggel elmentem egy ikerbabakocsit toló nő mellett, aki az egyszem gyerekét a hátán cipelő barátnőjének azt panaszolta, hogy ikresnek lenni elképesztően nehéz...nahát, más is mond ilyet, nemcsak én vagyok a sátán, ez azért megnyugtató*. 

Egyedül aludni rémes, Marci nagyon hiányzik, szegény gyerekek is szenvednek nélküle. Tesómék tegnap átjöttek, hogy ne legyek egyedül és mindig megállapítom, hogy gyereket nevelni falkában a legkönnyebb és legszórakoztatóbb. A nagycsaládban a generációs különbségek és az önállósodási törekvések miatt nem hiszek, de szerintem testvérekkel, barátokkal kommunába összeállni nem hülyeség. 

A tüdőm még mindig zörög, elég ijesztő, asszem el kell mennem valami tüdőgondozóba, nincs mese.




*nemrég beszélgettem egy szintén ikressel, ő úgy nyitott, hogy nagggyon kemény! Szerintem valahogy az ikreseknek nincs energiája (meg ideje) a csodálatosságról való ömlengésre (a gyerekeket sincs időm idült mosollyal nézegetni, mindig kábé száz dolgot csinálok egyszerre) - persze, az ember imádja a gyerekeit, ez világos, csakhát...nagggyon kemény!
Ma reggel is röpke fél óra volt, míg mindkét gyereket fagyálló szkafanderbe öltöztettem, majd az oviban újabb röpke fél óra alatt levetkőztettem. Különösen az nehezíti a dolgot, hogy mindeközben ők ügető pacit vagy kardozóst játszanak (esetleg egyedül akarnak öltözni-vetkőzni, na az nagggyon kemény), amitől nekem időnként elkezd füstölni az agyam. Legyen már tavasz, annyi minden sokkal jobb lesz akkor.

** Erről a "van-e időnk a gyerekünket csodálni" kérdésről mindig eszembe jut az altatós könyv, amit  a gyerekek alvós mizériája idején olvastam, meg a nagymamám, akinek négy (élő) gyereke volt, nyilván akkoriban se mosógép, se eldobható pelenka, se hiper-szuper altatós könyvek és mélypszichológiai eszmefuttatások arról, hogy bármely tetteddel hogyan sebzed meg a gyermek érzékeny lelkét.
Szóval ez az altatós könyv arról magyarázott, hogy mérjük az alvások idejét és jegyzeteljünk, meg mérjük a sírások idejét és jegyzeteljünk, meg altassunk pörögve-forogva-fejen állva, hát izé...most ezt így elképzelem négy gyerekkel (mosógép és eldobható pelenka, meg időnként fűtés nélkül), elég nevetséges.
Azért igazából sokkal egészségesebb volt szerintem szülőnek-gyereknek a sok testvér, manapság egy csomó családban egy-két gyereket tutujgat huszonöt felnőtt (nálunk is mi voltunk ketten gyerekek az egész családban, folyton mindenki velünk foglalkoztott), hát szerintem elég rémes.
Időnként az oviban is figyelem, hogy egész orvoscsoport jön egy gyerekért, de tényleg: papa, mama, nagymama, nagypapa; néha kedvem lenne befogni őket, hogy valamelyik öltöztesse már az egyik gyerekemet, eh. Nem egészséges ez így, a gyerekeket hagyni kell kicsit vadon nőni - több gyereknek meg muszáj vadon nőni, különben belegebedsz. 

Léni különkiadás

Aztán jön a Lánchíd, az Erzsébet híd és a Mulatság híd!
A Szabadság hídra gondoltál?
Igen, igen!