“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.4562378129

Na tessék, ma kiderült, hogy eddigi munkaviszonyaim alapján valóban nem gyakornok vagyok, kaptam továbbá egy újabb állásajánlatot (és meg kell mondjam, eléggé tetszik, dehát ez már tényleg röhej), azonkívül annyira izgulok a holnapi óriám miatt, mintha életemben először mennék tanítani. 

Vicces egyébként ami most folyik nálunk: én az óráimra készülök, Marci zh-t javít. 

Vénségünkre végül majd a jubileumi jutalom miatt izgulunk itt a két szobás panelba'. 

"mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. mikor a gyermek gyermek volt nem tudta, hogy ő gyermek. mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek."*

Mióta hazajöttünk a nyaralásból, csótányproblémánk van (sírok, annyira iszonyodom), már kétszer hívtam a csótányirtókat, de még mindig találkozunk néha élő vagy halódó példányokkal, akiket ki szoktam nyírni, de az az igazság, hogy még a csótányokat is utálom megölni, nekem valahogy annyira evidens, hogy senkit és semmit nem ölünk meg, meg mittomén, szerintem az különösen gáz, ha az ember a gyerekei társaságában csinál ilyet. 

Úgy tűnik Lénának is fájdalmas az ilyesmi: rendszeresen zokogva lobbizik a csótányokért és azt kiabálja, hogy ha beteg, akkor meg kell gyógyítani, nem megölni. 

Ahogy Woody Allen mondaná: Ajvé! Hát nem igaza van?**

* most ezt csak a cím miatt mondom, de a Berlin felett az égben meglepően szépen beszélnek németül, meg aztán szeretem azt a filmet nagyon, jó sznobhoz illően (engem imád lesznobozni mindenki, aki nem ismer, dehát lelkük rajta, nekem tök mindegy)

** nemrég megnéztem kilencszáznegyvenedszerre az Annie Hallt és még mindig az egyik kedvenc filmem

kieg. az előzőhöz

Aztán persze kibékültünk, megbékéltünk, én rikácsoltam kicsit, de rá kell jönnöm mindig, hogy én is hibás vagyok, mert sokszor csak magamban (a blogon) puffogok, ahelyett, hogy mondanám, hogy na csá, elmentem, most te maradsz itthon mert különben megbolondulok. Persze alapvetően nem is az én elmenésemről vagy a segítségről van szó, hanem inkább arról, hogy keveset vagyunk együtt és ezt utálom. 

Amúgy meg az agyamat mára elöntötte a nátha, úgyhogy elég nyomorultul érzem magam, ősz, tejóég. 

"And how am I without you Am I more myself or less myself"

Valamelyik nap láttam egy nőt magából kikelve ordítani a nyolc éves forma kislányával reggel, a HÉV felé menet; nagyon elszomorodtam, ilyenkor borzasztóan megsajnálom a gyereket és magamból kiindulva az anyát is (én, ha veszekszem velük, utána nagyon sokáig pocsékul érzem magam). 

Persze ha ilyet látok, sokszor reflexből csóválom a fejem: jaj, szegény gyerek, micsoda bunkó anya, aztán azért mindig figyelmeztetem magam, hogy nagyon óvatosan kell ítélgetni ilyen helyzeteket meg embereket: egy csomószor van az embernek szar napja és simán lehet, hogy ez a nő is non-stop bűbájos a gyerekkel, csak épp reggel nyolc előtt egy óriás bőgést nehezen kezel, ez azért érthető is. 

Amúgy meg borzasztó rossz a kedvem, úgyhogy épp hagyom, hogy a gyerekek szétkapják fürdés előtt a lakást, hogy nyivákolhassak itt egy kicsit. 

Az van, hogy egyszerűen gyűlölöm, hogy minden este egyedül vagyunk hármasban és ez nálunk tök normális, merhát jaj szegény Marci, a tudományos munkában elmerülve egyszerűen képtelen ránézni arra a tetves órára  érzékelni az idő múlását, én meg ezt persze értsem meg. Sőt, értsem meg azt is, amikor neki sürgős söröznivalója van és lehetőleg én azért ne nagyon akarjak semmikor sehova menni, mert akkor mi lesz a gyerekekkel. 

És persze amikor ez felmerül, akkor fülét-farkát behúzva mondja, hogy de, de, menjek csak nyugodtan, csak aztán mikor realizálódna az én elmenésem, hát akkor sajnos konferencia, sürgős megbeszélés, nagyon sürgős cikkírás, meg külföldi út következik, úgyhogy végül ovi után én focizok a hányinger focipályán és én hallgatom a lakótelepi anyákat a játszótéren (btw ennél jobban semmit nem utálok) és nem elég, hogy a gyerekek folyamatosan sírnak az apjuk után, de este én nyomom le egyedül az esti szeánszot, én kezelem az esti bekattanást követő zűrzavart, én vacsoráztatok, fürdetek, pakolok, mosogatok stb. És igaz,hogy hatékony vagyok, meg megoldok mindent egyedül, de ez így olyan szörnyen magányos és szomorú, ráadásul szerintem nagyon beteg dinamika ha a családfőnek karrierje van, a feleségnek meg gyerekei. 

És szidom itt a lakótelepi közönséget, de baszki, egy rakás joviális családapa ott feszít négykor fociedzés után az oviban és lelkesen viszi haza a kölkeket - majdnem annyira irigylem az ilyet, mint egy családban a lelkes és tevékeny, nem fészbúk nagymamát. 

(s)iker vol.4562389112

A gyerekek jövő pénteken lesznek öt évesek, hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt már, én nem is értem hogyan és mikor. 

Marcika tegnap arról beszélt, hogy szerelmes az egyik ovis társába, akivel már csókolózott (!) is, jézusmária, ezt egy kicsit későbbre vártam, kissé féltékenyen kérdezősködtem is a cafkáról  kislányról, őőő remek anyós leszek, érzem én is. 

Btw Lénike úgy nyilatkozott, hogy a születésnapjára egy babaházat, egy élő tigrist és egy markolót kér.

slave to the wage vol.564234678

Hah, szóval enyém az állás, mehetek shiny, okos gyerekeket tanítani október 1-től, nagyon izgulok. Hihetetlen egyébként, hogy úgy beszélek ezekről a lehetőségekről, mintha nagy lóvéért lennék majd maga az atyaúristen, dehát nagy dolgok ezek, mert úgy látszik az angol tanári pálya mostanra már annyira telített, hogy szinte lehetetlen normális helyet találni. 

Egyébként meg épp azon szenvedünk, hogy maradjunk-e itthon és vegyünk egy házat  vagy menjünk el még külföldre, hogy a gyerekek nyelvet tanuljanak...én egyértelműen mennék, de nehéz döntés, küzdünk is vele rendesen.  

TGIF aka "Hazamegyek és lefekszem, csináljátok helyettem"

Gyerekek, lehet az a péntek esti ajándékom, hogy nem veszekszetek üvöltve a zöld teknősbékán és a sárga kacsán?

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45628912

És tényleg milyen az élet: elvesz, meg ad, tudjátok...tegnap ugye volt ez a szar nap, aztán ma reggel nyolckor hívnak a Babits Mihály Gimnáziumból - sose jelentkeztem oda, passz, nem értem -, hogy menjek interjúzni hétfőn (jó iskola, busszal húsz perc tőlünk, tetszene nagyon), aztán az első órán a legcukibb lányka azt mondta nekem, hogy tavaly egész évben nem tanultam annyit, mint most, ez alatt a három hét alatt, jó tanárnőnek tetszik lenni. 

Egyébként olyan nekem ez a tanítás, mint a futás: az is sokszor halálosan gyötrelmes, szar, nehéz, de semmilyen más sport nincs, ami annyira simogatná a testem-lelkem. A tanítás meg...soha semmilyen munkánál nem éreztem azt, hogy igen, ennek van értelme, ez valamit hozzátesz a világhoz. A tanítás meg nekem még akkor is ilyen, amikor csak tízig tud elszámolni az a diák. Nem tudom mitől van ez, szerintem születni kell erre a fajta tanítási kényszerre: az orvosoknak biztos ilyen, mikor minden beteget meg akarnak menteni. 

A nap szomorú híre pedig az - bár már tudtam tegnap este -, hogy a matektanár, akivel egészen összecimbiztem és még el is kezdtem tanítani angolra, ma felmondott, elmegy egy iskolába, ahol - reményei szerint - tanítani is lehet. Az iskola vezetősége meg retteg, hogy ezzel lavinát indít el és majd mennek egy csomóan vele. Hát...úgy legyen. 

slave to the wage vol.45623489

Hú, hát nem tudom, ezt meddig fogom bírni: ma az egyik tanítványom leterroristázott, mikor szóltam neki, hogy ne beszéljünk egyszerre, majd valami olyasmit is mondott, hogy amúgy is leszarja, hogy én mit beszélek. Annyira dühös lettem, hogy szólni se tudtam, csak kijöttem. Azt hiszem ez az a kategória, amivel nem sokat tudok kezdeni - most honnan kezdjem elmesélni neki, hogy így miért nem viselkedünk? És egyáltalán minek?

Meg amúgy is: ezeknek a kölköknek nulla nyelvtanulási képessége van (nyilván sose tanították meg őket nyelvet tanulni, pedig végeztek nyolc általánost, meg pár gimnáziumi vagy szakmunkás vagy valamilyen osztályt, szégyen-gyalázat igaziból), egy teljesen átlagos nyelvórai feladatnál megkérdezik, hogy mikor lesznek már rendes feladatok...amúgy meg az egész iskola egy zűrzavar (munkaszerződésem még nincs pl), kábé négy tanárról tudok, aki sürgősen fel akar mondani és ha ők felmondanak, akkor nekem kell majd helyettesíteni mindenhol, mivel én gyakornok vagyok, a többiekhez képest kevés órával...btw gyakornokság: ma rájöttek, hogy én valójában nem is vagyok gyakornok, mert van 99-ből egy főiskolai diplomám (és a nyelvszakos diplomával valahogyan lehet tanítani gimnáziumban vagy mi) és azzal automatikusan az első kategóriába sorolódom, ebből pedig az következik majd hamarosan, hogy megkapok még százhuszonöt analfabéta osztályt...és bizony feleim, ezeknek az embereknek pont ugyanolyan érettségije lesz végül, mint mindenkinek, aki főiskolát és egyetemet végzett, pedig ezek az emberek általában annyira nem tudnak semmiről semmit, hogy őszintén csodálkozom, hogy hazatalálnak. Én egyébként nagyon humánusan állok hozzájuk és egészen jóban is vagyunk épp emiatt (nagyon sok tanár nagyon csúnyán, megvetően beszél velük, én meg nem, szerintem az nem szép dolog, meg persze nem is túl célravezető, ha az ember tanítani akarja őket), meg valóban van közöttük sok jobb sorsra érdemes, helyes gyerek, de sajnos ezek akkor is tények. 

Ja, tegnap felhívtak egy kéttannyelvű iskolából, ahol bizonyára hemzsegnek a zseni gyerekek (vagy legalább el lehet mondani egy mondatot angolul, anélkül, hogy valaki méla undorral vissza ne kérdezne, hogy "mi?"), hogy menjek tanítani, Pestszentlőrincen van, másfél órára tőlünk. Nem megyek, sírok inkább. 

ahogy a dolgok vannak aka “Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”

Jó, hát tényleg van ennek is bája (persze csak akkor érzem így, mikor épp jó napom van), meg mittomén,időnként pár pillanatra úgy érezhetem, hogy nem éltem hiába, mert egy kölök két cigi közt egy hangyányit elgondolkodik valamin, meg aztán próbálja az ember zabolázni őket, hogy ne bazmegoljanak, zsidózzanak, menekültezzenek (!) és menjenek pisilni óra közepén, az pedig eléggé torokszorító amikor teljes természetességgel horror sztorikat osztanak meg a családjukról - szociális munka ez inkább, nem angol tanítás. 

És hát empátia, szociális érzék ide vagy oda, azért szívesen dolgoznék még ebben az életemben egyszer egy elitiskolában kis zseni gyerekeket tanítva, versenyeken a díjazottakra mosolyogva, meg ilyesmire gondoltam. 

Na megyek a hányinger tanmenetekhez, Btw Marci elutazott, úgyhogy egyedül vagyok a gyerekekkel, fél hatkor kivonszolódunk az ágyból, erőltetett menetben vágtatunk az oviba, én onnan elfüstölök az iskolába, majd haza, játék, esti szeánsz, veszekedések, gyerekek végül elalszanak, én félholtan tanmenetek elé ájulásig. 

Vidám, én mondom nektek - minden elismerésem az egyedülálló szülőké. 

Hah, holnap szülői értekezlet, az én első szülői értekezletem, klassz, jézus, borzasztó. 

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

Miánál olvastam egy kommentben egy rádió műsorról, amiben az öngyilkossággal, a miértjeivel, illetve az ittmaradottakkal foglalkoznak. 

Addig bírtam hallgatni, amíg el nem kezdték mondani, hogy az öngyilkosság generációkon ível át - ettől egyszerűen rosszul vagyok, pont azért, mert nálunk éppen ez történik: öngyilkos lett az apai dédnagypapám, az apukám és majd most ki jön? Marcika? 

Lebénulok ettől teljesen és fogalmam sincs, hogy mit meséljek majd a gyerekeimnek a nagypapájukról (titokban nem tartok semmit, szerintem a családi titkok a legkártékonyabbak); btw holnap van az öngyilkosság megelőzésének világnapja, bármit jelentsen is ez. Mondjuk húzzatok vissza még egy embert az ablakból, ilyesmi. 

"terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk"

Olyan ez a menekültkérdés, mint a gyerekszülés-gyereknevelés meg mondjuk a hűségen alapuló szerelmi házasság: van egy rakás nagy, nehéz, a szőnyeg alá söpört probléma/kérdés ezek körül is, kerülgetjük őket rémülten akár egy életen át, de kimondani/rákérdezni nem nagyon mer senki se ezekre merhát nagyon könnyen szaranya, szarember, büdös náci lehet bárki egyes mondatai/kérdései következtében, 

A stratégiám egyébként, hogy nagyon sokat és sokfélét olvasok az üggyel kapcsolatban, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol találok viszonylag elfogulatlan szakértői véleményeket - szerintem mást nem nagyon van értelme olvasni, a fészbúk posztoktól meg már hányingert kapok akár liberálisok, akár jobboldaliak írják őket. 

Igazából persze attól kapok hányingert, hogy egyszerűen képtelenek az emberek normálisan beszélni erről az egészről és valamilyen értelemben mindenkinek veszettül habzik a szája - és ez nagyon-nagyon rossz irány, 

Különben meg vagyok lepve a jobbos hozzáálláson: évekkel ezelőtt nem egy szélsőjobba hajló tudatú (vagy mi) embertől hallottam olyat, hogy bezzeg az Iszlám, ők még tudják mi a rend és a hit.

slave to the wage vol.4562389012

Azért fogadjunk, hogy aki szerint mindenkinek érettségiznie kell (bármi áron), az egy napot sem töltött még el semmilyen középiskolában (tanárként természetesen).

Marcus különkiadás

Marcus (valamire visszakérdez): Mi?
Molly :  Marcika nem mi, hanem tessék! Ma az egyik tanítványom is végig azt kérdezte amikor nem értett valamit, hogy  'mi? mi?', de óra végére sikerült rávennem, hogy azt kérdezze 'tessék?'. Azt mondtam neki, hogy már az öt éves kisfiam is tudja, hogy kell udvariasan visszakérdezni. 
Marcus: Van egy öt éves kisfiad?

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”

Kihallgattam (nem volt nehéz) egy telefonbeszélgetést múlt pénteken hazafelé és különösen egy mondat ragadott meg; az egyik tizedikes ordította a mobiljába és ebben az egy mondatban elég rendesen összefoglalja az iskola lényegét, a hangvételt és a hozzáállást, én úgy érzem: 

Amikor első nap bementem az osztályba, azt hittem mindenki kibaszott nagy gyökér lesz, de kurvára nem így van. 

ahogy a dolgok vannak

Egyébként meg a felmondásaim következtében szuper hosszú nyarunk volt és bár kemény lesz ez az iskolázás a sok gengszter kölökkel (bár, az időközben újraalakuló osztályomba egészen cuki példányok fognak járni), de gyerekekkel igazából az iskolai tanárság az ideális a szünetekkel, meg a korai hazaeséssel, 

Jó, hát a pénz az tragikus, de legalább nem a bébiszitter neveli fel a gyerekeimet -valamit valamiért, na. 

A gyerekek meg időközben akkora bátor, okos, nagy emberek lettek, elképesztő. 

Valamelyik nap Léna az anyukámról kérdezgetett: És Zsuzsi már meghalt? Eltemették? És nem hiányzik neked? - a halál nagyon foglalkoztatja őket mióta meghalt a nagypapájuk (meg persze amúgy is életkori sajátosság) és mindig meglepően releváns dolgokat kérdeznek róla. 

Reggelente én megyek el elsőnek, a gyerekek meg zokognak, hogy maradjak és menjek velük az oviba, tépik a szoknyám, lépni sem lehet tőlük, szomorú vagyok mindig olyankor.  

Van egy ronda seb a lábamon, kidörzsölte a papucs, de az istennek nem akar gyógyulni, szóval pár napja meggyőződésem, hogy a húsevő baktérium a ludas - kiválóan bele tudom magam hergelni ilyen gondolatokba hajnalban, mikor hirtelen felébredek.

Hát valahogy ilyenekkel telnek a napok, izgi vagyok, nem mondom...

slave to the wage vol.4526289

Őőő, szóval az van, hogy visszamenekültem tanítani egy meglehetősen kaotikus félig-meddig felnőttoktatós-gyerekmegmentős helyre (mosmitnéztek húsztól huszonöt éves koromig szakítottam minden nap, szóval világos, hogy nem vagyok én annyira stabil arc, hogy hosszan ugyanott dolgozzak, na) és mókás módon azonnal osztályfőnök lett belőlem (ez állítólag szabálytalan, merhogy gyakornok vagyok - btw a gyakornokság ezzel a tíz éves gyakorlattal ami nekem van, annyira vicces, hogy inkább nem is mondok semmit), ugyanakkor az osztályom azonmód megszűnt. 

Érzem én, hogy sok jó sztori vár még rátok.