Marcika különkiadás

Szóval ez megy egész nap.

kieg. az előzőhöz

Mivel utálom, mikor ilyen nyűgös vagyok (biztos ti is, bár a mindig vidám blogger baromi idegesítő), ezért próbáltam feltenni egy Marcika magyaráz videót, de a blogger nagyon vacak, az istennek nem töltötte fel, majd próbálkozom újra, mindenesetre azér az elmondható, hogy minden kínlódás és nyűglődés és nehézség és nyavalygás ellenére azért elég jól szórakozom - majd egyszer meghalljátok, hogy min...

"A lámpában ecet égett, az egylábú kettőt lépett"

Jó, oké, a rabszolgatartás csúnya dolog, de mér nem lehet legalább egy nyavalyás nagymamát venni az ebayen?

Egy olyan igazi kis dolgos, derék nagymamát, aki egész nap szorgoskodik, süt-főz (nyilván nem lenne annyira jó humora, mint az anyámnak volt, de ezt nem is várhatom el senkitől, az anyám egészen valószínűtlen figura volt, de tényleg, nem a gyász szépíti meg az emlékeket, trust me), takarít, vidáman dalolászik a gyerekeknek, míg én elmegyek valahová egyedül, meg ilyesmire gondoltam...Aztán persze rájöttem, hogy az ebayen nem árulnak nagymamát, szóval eszembe jutott, hogy esetleg szülök magamnak egyet. Tudjátok, egy ilyen jó karban lévő derék ötvenes asszonyt, akinek minden vágya, hogy engem, meg a gyerekeket szolgálja...eh, fáradt vagyok, elegem van.

Persze, persze, nagyon szerencsések vagyunk, alszanak, esznek mint a katonatiszt (bár ma valami borzalom hisztit csináltak a vacsoránál, asszem azért van ilyen rossz kedvem), csak azért ennek ára is van ám, merhogy valakinek idomítani kell őket: nem elég, hogy egyfolytában főzök, de minden nap rongyosra pofázom a számat (egyszer be fogok kattanni a mondókáktól, én mondom), mindent mindkettejüknek külön is elmondok, iszonyú kimerítő ennyit beszélni, főleg, hogy én némán szeretek szemlélődni (igen, a nyelvtanárság valami tévedés volt), cuki vagyok, labdázunk, játékokat pakolunk, játszunk, énekelünk, tapsolunk, pelenkázok, öltöztetek, minden nap lecipelem az istenverte óriás babakocsit és sétálunk, bevásárolunk, aztán a bevásárolt cuccokat felrángatom a babakocsival együtt, borzalmas, ilyenkor mindenem fáj és ez még hagyján, nem is fizikailag vagyok igazán fáradt, hanem lelkileg, egyszerűen kikészít, hogy egy perc nyugtom sincsen, hogy nem mehetek soha sehová és hogy nincs mire várni...nem tudom azt mondani, hogy ó, majd szabadságra megyek vagy nem tudom azt mondani, hogy ó, majd segítenek a rokonok/barátok hétvégén, egyszerűen semmit se tudok mondani, fásult vagyok, fáradt vagyok, nincs honnan töltődnöm, rémes az egész. Tudom, tudom, mindenkinek ilyen (volt), nem is akarok senkivel vetélkedni, egyszerűen csak elegem van és leírom, mert ettől jobb.

(s)iker vol.93287171

Hú, olvastam néhány babablogot, azt azért tudod, hogy mi állati szerencsések vagyunk? Nagyjából mindent megesznek (na jó, Marcika időnként rikoltva csapkod egy-egy kaját megízlelve, Léna viszont a szöget is megenné), napközben átlag négy órát alszanak, éjjel van, hogy 13-at is, ráadásul hajlandóak mindent egyszerre csinálni, illetve igazából nemtom, hogy mire hajlandóak, egyszerre csinálunk mindent és kész. Jó, persze tény, hogy idomítva vannak, szigorú napirendjük van, máshogy belehalnék az egészbe szerintem.

Hihetetlen, hogy ennyit alszanak...biztos az én nagyalvó génem összeadódott a te nagyalvó géneddel, aztán lett belőle az extrém nagyalvó gén.

ahogy a dolgok vannak

Ó kéj, ó mámor! 19 fok van - és nem feels like 30, hanem feels like 1, isteni, imádom. Persze hétvégére állítólag megint 28 lesz, de erre nem gondolunk, a jelennek élünk.

Marci elvitte Lénát orvoshoz és furcsán üres lett a lakás - Marcikával csak őgyelegtünk.

Én nem akarok senkit megbántani, de egy gyerekkel olyan...olyan unalmas. Pedig állítólag az egyre vágyás az ikres anyák kínzó titka - ó, én hányszor kívánom, hogy bárcsak egy született volna, mert úgy érzem, hogy megőrülök kettőtől -, én mondjuk nem titkolom, szerintem tök normális ilyeneket gondolni, ahogy tök normális kiborulni szülés után, meg haragudni a halottainkra, meg arra vágyni, hogy úgy eltűnhessünk, hogy sose találjon meg senki.

(s)iker vol.93287171

Egy kis cukiság, hogy ne csak a nyavalygást olvassátok.

no komment

Ja, ha már blogolás, gyorsan a kommentekről: sokan kérdeztétek, hogy miért nem lehet már kommentelni. Nos, azért nem lehet, mert belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom. Lehet, hogy később újra lesz kedvem harcolni, magyarázkodni, vitázni, lehet. A mostani élethelyzetemben viszont ez olyan távoli és fölösleges és mindenekelőtt annyira végtelenül fárasztó.

Mivel megint sokan kérdeztek erről, ezért azt hiszem újra aktuális elmondanom, hogy mi is a baj szerintem a kommentekkel. A fenti idézet egy tavaly nyári postból való és még mindig teljesen igaz, kiegészítve még azzal, hogy mindenkinek a kommentnélküliség az érdeke: ti nem beszéltek hozzám fölöslegesen, én meg nem pazarlok sok energiát fölösleges megjegyzésekre.

Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ti, úgy általában fölöslegesen beszéltek, inkább azt mondom, hogy az ember hajlamos fölöslegesen megszólalni, ha lehet valahol kommentelni. Aki tényleg mondani akar valamit, az úgyis ír nekem.

Meg mittomén: valahogy kifejezetten ízléstelennek tartanám, ha mondjuk a szüleim halálával kapcsolatban bárki kommentelne. Nem is tudom, ez valahogy nekem olyan, mint...mintőőő zsíros kenyeret enni karácsonykor. Na jó, ez meg aztán végképp idétlen (és ízléstelen) hasonlat, ha már, de értitek, na.

recognishun

Tegnap este nagyon alattomosan megint rám ugrott a gyász: hirtelen olyan iszonyú szomorúságot éreztem a szüleim és a nagybátyám halála miatt, hogy majd megfulladtam a könnyektől.

Újabban az fáj a legjobban, hogy nem ismerhették meg a babákat. Mondjuk azért annyiban jót is tesznek ezek a hirtelen jövő nagy sírások, hogy legalább felismerem, hogy nemcsak a bezártság, meg az idegen ország és a babák miatti új élethelyzet borít ki, hanem az összes depressziómban és nemalvásomban és bánatomban vastagon benne van a gyász.

PS.: Az is mindig kiborít, hogy a gyerekorvos folyton azt mondogatja, hogy kérdezzem meg az anyámat erről, meg arról, meg hogy az anyám biztos megmutatta, elmondta ezt meg azt...ilyenkor olyan szívesen szájon vágnám, végül persze csak kedvesen mosolygok, hogy ahaaha.

morog, háborog, monologizál

Na hát azért mégse vagyok én olyan elmebeteg a rettegéseimmel: Lénát borzadva nézte az orvos, majd antibiotikumot adott neki és közölte, hogy vissza kell mennünk két nap múlva, mert az egyik csípéstől bedagadt a jobb szeme alatti terület és lilás színe van és ez szörnyű dolgokat is okozhat (szerencsére nem fejtette ki, hogy mit) és egyébként is, ő még sose látott egyetlen gyereket sem, akit ennyire durván megcsíptek volna, jézusmária. Aztán borzadva elmesélte, hogy ő maga kesztyűben jár az utcán és mindenét takargatja, mert retteg, hogy ezek a szúnyogok a West Nile vírust terjesztik, amibe mostanában bele szokás halni itt Texasban...a hosszú monológ után bátorítóan rám mosolygott, hát fasza.

Voltunk aztán még autizmus ügyben is dokinál, az ilyenektől én mindig viszketni kezdek, mert nyilván azt is felméri, hogy milyen az én eye contact-em és egyáltalán: ezek nyilván olyanok, mint a tejnénik, akik mindenhol mellet keresnek, amit megfejhetnek; ezek a terapeuták meg biztos mindenhol mindenben autizmust sejtenek, egy-egy lagymatag kézfogás, egy elkapott tekintet, egy dadogva megismételt szó és huhú, kész is a diagnózis...persze kiderült, hogy csak a diagnosztizáló vizsgálat eszméletlen drága (maga a felmérés akár 3000(!!) dollár is lehet) és egy éves(!!) várólistájuk van, de létezik valami ingyenes felmérés és forduljunk azokhoz, aztán várjunk rájuk, ha szükség van terápiára, viszlát...

Marci egyébként megállapította, hogy nekem semmi se jó: az se, ha az aggodalmaimat komolyan veszik és az se, ha nem; tény, hogy ez pontosan így van. Ha komolyan vesznek, akkor rettegni kezdek, hogy tényleg valami baj van és nem csak az én agyszüleményem az egész, ha meg nem vesznek komolyan, akkor azon rettegek, hogy mi van, ha valami baj van, de nem derül ki, mert senkit nem érdekel a nyervogásom...

Mondjuk az is az agyamra megy, hogy iszonyodva néznek rám, mikor mondom, hogy még nem mondanak értelmes szavakat, majd közlik, hogy egy éves korukra már 1-5 szavas szókincsük kéne, hogy legyen. Ezek után hozzáteszik, hogy de nem kell aggódni, mert minden gyerek a maga ritmusában fejlődik. Oké, fasza, de akkor most 1-5 szót tudnia kéne vagy a maga ritmusában megszólalhat akár öt éves korában is vagy hogy van ez? És egyáltalán...arról beszélgettünk hazafelé a kocsiban, hogy ez az egész autizmus tulajdonképpen óriási üzlet és talán azért is bélyegeznek annyi gyereket autistának, mert nagyon sokan igen jól élnek ebből a betegségből. Én mondjuk nem vagyok egy összeesküvés elmélet hívő, de az ember néha óhatatlanul is elgondolkodik furcsaságokon.

Az is eléggé idegesít, hogy mindenhol azt olvasom, hogy az ikrek később kezdenek beszélni, de erről mintha az orvosok nem is tudnának: teljesen azokat a dolgokat alkalmazzák rájuk, amiket az egyke babákra, pedig azért tényleg nyilván van különbség.

Marcika mostanában különben eszméletlen sokat magyaráz, épp csak értelmes dolgokat nem mond, de be nem áll a szája - megnyugtatásomra mondhatna valami okosat és mélyenszántót is, hogyaszongya az egzisztenciálisan kivetült, tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló lét jellemzőit a következőképpen foglalhatjuk össze: az előrefutás leleplezi a jelenvalólét számára az akárki-önmagába való beleveszettségét és azzal a lehetőséggel szembesíti, hogy a gondoskodó gondozásra elsődlegesen nem támaszkodva önmaga lehessen, ám az akárki illúzióitól eloldott, szenvedélyes, faktikus, önmagában bizonyos és önmagától szorongó halálhoz viszonyuló szabadságban, vagy valami ilyesmire gondoltam.

Egyébként meg vigyáznom kell mosmár a számra a családi béke miatt, mert Marci szerint rettentő idegesítő, hogy halálra aggódom magam (úgyhogy ezentúl igyekszem a blogban nyivákolni többet, készüljetek), de én még olyanokon is aggódom, hogy mi a tököt csinálnánk, ha tényleg valami gáz lenne? Pénzünk nem lenne terápiára - olyanokat olvastam, hogy emberek eladják a házukat, hogy finanszírozni tudják a gyerek ilyen-olyan foglalkozásait, el is hiszem -, meg aztán nyilván nem tesz jót a nyelvileg amúgy is kihívásokkal küszködő kölöknek, ha angolul terápiázzák, míg otthon magyarul beszélnek hozzá...

Mondjuk annak azért örülök, hogy a nő sokat firtatta a beszédértést, hogy az rendben van-e (és egyértelműen igen), mert valószínűleg az már elég jót jelent. Persze az az egy szó még mindig hiányzik...mondjuk ha egy értelmes szót tudnának, akkor meg nyilván az lenne a baj, hogy nade mért nem többet...eh, boldog tudatlanság. Bezzeg a nagymamám állítólag nem aggódott, hogy a nagybátyám csak két évesen kezdett beszélni, akkor is tök érthetetlenül.* Tököm tele van ezzel a sok információval, meg a mindent betegségként definiálással.

Az amerikaiak amúgy is egy gyáva kontrollfrík népség, ez meggyőződésem: minden betegség és minden elől menekülni kell vagy legalábbis megpróbálni valami gyógyszerrel rendbe hozni - persze simán lehet, hogy ez is csak a pénzről szól, mert valakik, valahol iszonyat jól keresnek a sok betegségen, a terápiákon és a gyógyszereken.

Hol a fenébe volt annak idején ADHD? A gyerek rossz volt, oszt viszlát. Jó, tudom, nem jó ez a hozzáállás sem, valahol már megint az uncsi középúton van a megoldás, nade.

*nem, nem volt nem diagnosztizált autista, épp ellenkezőleg: hatalmas baráti társasága és igen jó beszédkészsége meg humora volt

"Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van."

Azért ez az anyaság, ez tiszta szívás.

Jó, van neki ez az oldala, amit elhomályosult szemmel, elszoruló torokkal emlegetünk, hogy a kis meleg, jó szagú, puha lények bennünk bíznak, minket szeretnek és mi is imádjuk őket, mert kedvesek, viccesek, szépek, kicsik, rácsodálkoznak a világra és ezáltal kicsit mi is újjászületünk, stbstb...ugyanakkor az ember - én legalábbis - folyamatosan betegre aggódja magát miattuk, most is majd megőrülök Léna arca miatt, ami iszonyúan néz ki a csípésektől (tudom, hogy hülyének néztek, de tényleg aggasztóan csúnya) és még hány ilyen és ilyenebb lesz, majd betörik a fejüket, eltörik a lábukat, rozsdás szögbe lépnek, kiveszik a mandulájukat, szenvedni fognak, fájni fog nekik, arról nem is beszélve, hogy berúgnak és füveznek majd, elkódorognak mindenfele és nem jönnek haza, szörnyetegekkel járnak, teherbe esnek, gyereket csinálnak, jaj, rémes ez, feleim, gyenge ehhez az én idegrendszerem.

Persze nyilván vannak szerencsések, akik nem ilyen szorongós-aggódók mint én (szerintem ezért is jó fiatalon szülni, az ember a húszas éveiben még könnyebben veszi ezt az egész felelősségesdit), sajnos nálunk ez családi vonás, jó, az anyám szerintem egy percet sem aggódott, vagy legalábbis nagyon jól titkolta, például volt nekünk a kis morbid viccünk, mikor valami vizsga vagy pasi miatt nyavalyogtam és végül kijelentettem, hogy öngyilkos leszek, akkor az anyám válasza mindig az volt erre, hogy jól van kislányom, csak előtte menj el itthonról...persze azért meggyőződésem, hogy az anyám nagyon durván elfojtós volt és minden aggodalmát eltitkolta, csodás táptalaja ez a ráknak, ó, igen - vagy mittomén, ez csak a manapság divatos feltételezés -, mondjuk elfojtásban azért én is jó vagyok, bár én legalább írok a szorongásaimról, sőt, sokat beszélek is róluk, ha már nagyon terhesek; szegény Marci...

ahogy a dolgok vannak

Tudod mit kérek karácsonyra?

Mit?

Egy rabszolgát.

??

Egyszerűen halálra idegesít, hogy megszüntették a rabszolgatartás intézményét. Gondolj bele, most egy csomó rabszolgát vehetnénk egy centért az ebayen és ez a sok egy centes rabszolga mind itt sürögne-forogna, takarítana, főzne, mosna, jaj, nagyon szeretnék egy rabszolgát.

Valahogy az az érzésem, hogy egész nap főzök. Hogy egész nap a konyhában állok és főzök. Hogy valakit etetek, akinek egész álló nap főztem előtte. Semmi mást nem csinálok, csak főzök és etetek. Ja, de, bocsánat, az autizmusról olvasok szabad időmben, csodálatos.

Ki is derítettem, hogy már önmagában az ikerség jobban hajlamosít az autizmusra*, nagyon örülök, remélem találok majd olyan tanulmányt is, ami mondjuk arról szól, hogy a 35. hétre született fiú-lány ikrek, akiknek a neve L-lel és M-mel kezdődik, hajlamosabbak autizmusra - utálom az internetet, ki fogom dobni.

Egyébként meg szerdán megyünk egy éves oltásokat beadatni, na már ettől is félek a kurva olvasmányaim miatt, de mindegy, szeretném rövidre zárni a szorongásaimat, úgyhogy szépen elmegyek majd a gyerekneurológiára is és megkérdezem, hogy hajlandóak-e felmérni az állatkákat - persze nyilván elhajtanak majd azzal, hogy túl fiatalok, de ha megkérdezném, hogy nem-e lehetne-e, akkor legalább nem érezném azt, hogy csak ülök itt és paráztatom magam, hanem teszek valamit az ügy érdekében.

Egyébként meg nagyon durván párás megint az idő, harminc fok van és az esős idő miatt brutális mennyiségű szúnyog gyilkolja a gyerekeimet: szerencsétleneknek tiszta csípés a feje, a lába, ijesztően néznek ki, mintha valami szörnyű himlőjük lenne. Persze a szúnyogok miatt is lehet parázni, mindenféle betegséget terjesztenek, mint megtudtam, fantasztikus az élet Houstonban, én mondom, feleim.

* For years, scientists, parents and doctors have debated the causes of autism. At first, twin studies seemed to point to a genetic cause for the disease, however the increased risk among fraternal twins (though not as high as that of identical) seems to indicate that perhaps something about being a twin could also be a factor. This means that environmental factors in the womb, placental development, or even the experience of being raised with a same-age sibling could have some triggering effect for autism.

blogger spleen

Egy hosszú poston gondolkodtam a "lehet-e hinni az orvosoknak" témakörben, de hirtelen olyan csömör és iszony fogott el az "új bejegyzés" fül láttán, hogy már megint meg akarom szüntetni a blogom. Van ilyen néha, isten tudja honnan jön és mért múlik el.

PS.: Amikor blog-csömöröm van, akkor azért hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az "elmondom hát mindenkinek" alap blogger attitűd tulajdonképpen egészségtelen.

para

Egyébként meg még mindig van autizmus-parám, mert bár mindenki hülyének néz, én igenis furcsának tartok pár dolgot Marcikával kapcsolatban: nem tetszik például, ahogy időnként egymás mellé tesz egyszínű kockákat, aztán nem tetszik, ahogy bután nézi a kezem, mikor valamire mutatok, nem tetszik, hogy képtelen a tapsolást utánozni és nem mutat rá dolgokra - amúgy nagyon vidám, folyton nevet, sokat gagyarászik, belenéz a szemünkbe, szereti, ha ölelgetjük, kukucsozik, Lénával bulizik, tehát egyéb gond úgy látom nincs (nagyon sokat tanulmányoztam a kérdést, ismerem az összes 'red flag-et').

Tudom, hogy még fiatal és talán le van kicsit maradva Lénához képest (is), de azért örülnék, ha valami szakember megnézné és megnyugtatna, hogy jaj, ugyan már...A gyerekorvos persze megtette már ezt, de azért részletesen nem beszéltem az aggodalmaimról, meg szerintem ezeket sokszor nem is veszik komolyan, azonkívül a gyerekorvos nem autizmus szakértő - konkrétan azt mondta, hogy ők mindig a szemkontaktust figyelik, nade egy aspergeresnek szerintem simán jó lehet a szemkontaktusa, de attól még ő azér csak aspergeres...

Úgyhogy ha van köztetek autizmus-szakértő, az írjon már nekem levelet, szeretnék kérdezni mindenfélét.

"America Is Officially the Fattest Developed Country in the World"

Tényleg elképesztőek ezek az amerikaiak: kapok ilyen hírleveleket, tudjátok, hogy a gyerek itt meg ott tart, ezt és ezt tudja, ezt és ezt egye, csinálja, blablabla, na, ma kaptam egy ilyen táplálkozásost, hogyaszongya, tegyük táplálóbbá gyermekeink ételeit.

Izgatottan megnézem, merhogy most épp folyton egészségeset főzök nekik, gondoltam majd biztos adnak okos tanácsokat, így csináljuk az édes krumplit, meg úgy a tököt, stbstb, hát, izé...

Hosszú oldalakon keresztül arról magyaráznak, hogy a makarónit, a pizzát, a fagyit, a sült krumplit, a sütiket, a gyors kajákat és a cukros üdítőket hogyan tegyük kicsit egészségesebbé, rendeljük a light verziót, ne sózzuk annyira, meg ilyenek, nem is értem, hogy ezt hogy gondolják, nevetséges komolyan.

(s)iker vol.93287170

Marcika két napja megtört: egy szívószálas, menő sportüvegből hajlandó - és képes volt elsőre - inni, bár időnként rettentő hisztit rendez, gondolom azért, hogy nehogy elbízzam magam.

Aztán ma életükben először lelkesen harcsapaprikást ettek és kicsit aggódva libikókáztak és kacagva hintáztak és óvatosan még a csúszdán is lecsúsztattuk őket és szépek és okosak és nemár, hogy ezek belőlünk lettek és a hasamban fejlődtek, á, ez marhaság, ilyen nincs.

"Majd adok én magának. Ne feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél."

Én tudom, hogy nyelvtanárnak lenni nem nagy dolog, sőt, azt is tudom, hogy aki járt már iskolába és tanult már nyelvet, annak vannak sejtései arról, hogy ő hogyan tud a legjobban, leghatékonyabban (nyelvet) tanulni, mégis halálra idegesít, hogy amikor hasznos, módszertanilag megalapozott tanácsokat adok nyelvtanulással, szövegértéssel, olvasással kapcsolatban, akkor a tanítványok mindig megjegyzik, hogy nahát, de érdekes, igazad lehet vagy jé, tényleg, ez elég jó ötlet; és igen, ezek bizony általában kutatásokkal alátámasztott elég jó ötletek, amiket az embernek a módszertanos tanárai évekig nyomnak a fejébe.

Nem, nem mondom, hogy minden egyes fogás és tanács valami kutató agyából pattant ki, inkább csak azt akarom mondani, hogy minden látszat ellenére - hiába hiszi mindenki azt, hogy ő tud tanítani (és tanulni, teszem hozzá halkan), csak azért, mert már tanult tanároktól - a tanítás az egy szakma, amit meg kell tanulni.

Érdekes, hogy ha egy orvos ír fel a páciensnek doxycyclint, akkor az illető ritkán kiált fel hogyaszongya fú, tényleg de jó ötlet, ez még eszembe se jutott, esetleg megpróbálom szedni...

"Mint a fegyenc, ki visszatérve falujába, továbbra is csak hallgat, szótlanul űl pohár bora előtt."

És viccelünk, rosszak a vicceink, meg fölösleges dolgokon moralizálunk vagy nem is moralizálunk egyáltalán, csak fölöslegesen megszólalunk és mindenfélét postolunk a falunkra meg a mások falaira és lájkolunk, meg blogolunk, meg fecsegünk és csetelünk és nem is az, hogy az élet megy tovább, hanem, hogy az élet így megy (tovább), így folyik, így telik el, pedig az embernek néha csendben meg kéne állni és elgondolkodni, elnémulni, belegondolni, átérezni, megrémülni, átszellemülni, fejet hajtani...mert nem lehet, hogy az embernek sosem áll el a szava amikor a betegség és a halál itt ólálkodik körülöttünk.

"Why then Ile fit you. Hieronymo’s mad againe. Datta. Dayadhvam. Damyata."

Igazából azt nem értem, hogy az amerikaiaknak hogy nem csökevényesedett még el a lába. Tegnap séta közben kigondoltam - tudjátok, ilyenkor jönnek a nagy, korszakalkotó gondolatok -, hogy hippi mozgalmat indítok a "Használd a lábadat!" szlogennel - persze nehéz lesz, mert először járdákat kell építtetnem és hát nemtom elég meggyőző leszek-e ebben a témában...

Különben meg mókás volt, hogy épp elindultunk sétálni, mikor Ashley, a hülyepicsa, aki kiadta nekünk ezt a lakást - szó szerinte hülyepicsa, kábé olyan, mint Charlotte a Szex és New Yorkból csak feketében, igazi üres fejű, szempilla rebegtető nőci, akinek a szemspirálon meg a hajcsavarón kívül nincs sok ötlete az élettel kapcsolatban -, utánam szólt, hogy menjünk a club house-ba, mert nemtom milyen parti van este nyolcig, ahol lesz, idézem fashion, makeup, snacks and Comcast...persze kiderült, hogy az egész a hülye Comcast önpromója és hát persze, hogy pont egy ilyen partira vágyom - hazafelé belestem, kemény volt: kiskosztümös fekete nők álltak körbe koktélos poharakkal és eltartott kisujjal.

Nekem az ilyenektől mindig nagyon viszketni kezd mindenem és eszembe jut a Kazinczy utca meg a Wichmann...aztán sóhajtva arra gondolok, hogy ez a kelet-európaiság ez valahogy annyira speciális állapot; persze ez is butaság, hiszen volt nekem olyan tanítványom, aki Carrie Bradshaw-nak képzelte magát, csak szegény a Dózsa György útnál lakott egy albérletben és ez néha kicsit azér bekavart a fehér kosztümös partik fílingjébe...na ugye, mondom én, hogy speciális állapot.

"Patrick is not a cynic, Timothy. He is the boy next door, aren't you honey?" "No, I'm not" I whisper to myself. "I'm a fucking evil psychopath."

Az a helyzet, hogy el kell ismernem, az American Psycho egy nagyon jó könyv, elképesztően hiteles, az erőszak (ami iszonyú durva tényleg, szerintem ne nagyon olvassátok el, ha nem akartok sok rémálmot) egyáltalán nem öncélú benne, hanem nagyon is szükséges ahhoz, hogy megértsük Patrick Bateman súlyos betegségét. Egyedül az nem tetszik benne, hogy a fickó időnként olyan furán reflektál önmagára, mintha érezné, hogy amit csinál az nem helyes és nem normális; nos, szerintem egy valódi pszichopatában soha nem merül fel, hogy bármi gond lenne vele.

O, bella ciao

(25 takaró alól vacogva:)

Ha meghalok, akkor kukucsozz Marcikával a díványnál, azt nagyon szereti. Lénával pedig ha könyvet nézegettek, mindig mondd neki, hogy mit lát. És gyakoroljátok a bögrézést is, bár szörnyű, tudom...

Jójó. Te, hol van a pizsama felsőd?

A kucorban, a fiókban.

Hol? A fiókban?

Te, ne a fiókra, hanem a kucorra kérdezz rá!

De hát én tudom, hogy mi az a kucor...

Hát igen, ezért vagy a férjem...

Persze nem haltam meg reggelre, pedig egészen rejtélyes volt a bajom: iszonyú fejfájással kezdődött, meg nagyon fájt a bőröm, feküdni is rossz volt, annyira, majd úgy elkezdtem fázni, mint mikor szüléskor beadták az epidurált, nagyon fura volt.

gondolkodom, tehát

Egyébként meg na. Jogos a szenvedésem, igenis, mert én nem egy éve nem dolgozom és élek elszigetelt remeteként, hanem három éve, bizony, Triesztben is csak punnyadtam és poshadtam és majd' megőrültem, ott még gyereket se kellett terelgetnem. Jó, persze Trieszt az egészen más volt, ott azért nem volt ez az atomtámadás utáni fíling - volt viszont nyugdíjas otthon hangulat, hát izé...

Ezt séta közben gondoltam ki, nagyon fontos dolgokról gondolkodom séta közben, ahogy látjátok, például azon is, hogy ha az amerikai - és angol - köszönés része a how are you? amire senki nem vár választ, akkor az sokat elárul az angolul beszélő népek lelkéről, bár, teszem hozzá gondolatban, ha egy magyart megkérdezel, hogy hogyan érzi magát és az hirtelen rád zúdítja, hogy hát sajnos most nincs olyan jól, mert mittomén, lemészárolták a családját, akkor azért te is felháborodsz, tehát: az amerikai és az angol őszinte népek, teljesen nyíltan azt kommunikálják, hogy nem érdekli őket a hogyléted, a magyar ellenben teljesen álságos, hiszen érdeklődik, aztán megrémül a választól, hiszen valójában egyáltalán nem akarja tudni, hogyan is érzed magad; kivételt képezek viszont például én (gondolom más ilyen is van), aki valóban szeretné tudni, hogy az ismerősei hogy vannak, de azok - még az olyanok is, akik nyilvánvalóan szarul érzik magukat - kifizetik egy kösz, jól-lal...

Persze ezeknél sokkal fontosabb dolgokon is gondolkozom ám, ilyen például az, hogy elrontottam én ezt, hát nem szimplán avokádókrém nélkül, hanem guacamole nélkül nincs értelme az életnek, nohát.

álmos

Mivel el vagyunk kényeztetve és a kismajmok általában nagyon jól alszanak, ezért Marci iszonyúan fel volt háborodva, amikor hajnali ötkor minden ikresek rémálmára ébredtünk: tele torokból egyszerre üvöltöttek.

Nagyjából fél órámba telt, mire rendbe hoztam a lelküket, de az a gyanúm, hogy ez valami szeparációs szorongásos hiszti lehetett, mert már megint teljesen kiborulnak, ha kimegyek a szobából és olvastam, hogy ez az alvásra is hatással lehet, tehát elképzelhető, hogy éjjel vagy hajnalban szülőhiányra ébrednek és rikoltozni kezdenek, jaj.

life is a bitch

És akkor ez most már mindig így lesz? Hogy este 11-ig takarítok, főzök, mosok, mosogatok, gyereket terelgetek? És soha többé egy perc időm se lesz magamra?

Hát...

Végül is az anyám is ezt csinálta, aztán amikor nyugdíjba ment és azt csinálhatta volna amit akart, akkor beteg lett és meghalt. Decemberben ment nyugdíjba, február elején kiderült, hogy rákos, egy évre rá meghalt.

Tudat alatt biztos félt a szabadságtól és dolgozni akart...

Dehogyis, olyan boldog volt, tervezgetett, alig várta, hogy nyugdíjba mehessen. Hiába, az élet a legnagyobb, legundorítóbb, legigazságtalanabb geci.

Az éjszakáim nem szebbek a nappalaimnál

Azt álmodtam, hogy az apámmal üvöltünk a boglári házunkban, talán az öngyilkosságáról, nem emlékszem pontosan, tudjátok, az álmokra nehéz normálisan emlékezni, nem is szoktam érteni a részletes álombeszámolókat, ahol valaki pontosan leír minden kis részletet.

Na mindegy, tehát üvöltünk, üvöltünk, aztán a ház hirtelen felrobban- erre ébredtem, de a valóságban szerencsére csak Marcika sikoltozott ultrahangon.

ez egy ilyen post ilyen dolgokról.na.

Minden kedves érdeklődőnek ezúton szeretném a következőket válaszolni: igen, van kicsi műanyag kávés poharunk. Van normál műanyag bögrénk. Van doidy cupunk. Van nagy műanyag füles-csőrös bögrénk. Van nagy műanyag fületlen csőrös bögrénk. Van szívószálas-csőrös bögrénk. Van sportüvegünk, ami csőrös. Van csőrtelen sportüvegünk. Van félig-csőrös bögrénk.

És igen, Marcika mindet utálja.

Próbáltunk inni a fürdőkádban, a szobában, az etetőszékben, a babakocsiban - nem, sehol sem jó, inni borzasztó.

Mondjuk ez végül is nem orvosi probléma: hátha tolerálják majd a főiskolai csoporttársai, hogy cumisüvegből tolja a kávét vizsgaidőszakban...Amúgy meg olvastam, hogy Amerikában az ikrek kedvezményt kapnak az egyetemi tandíjból; jól hangzik, helyes, azért szerintem kezdhetünk gyűjteni nekik a Columbiára.

Tudom, hogy unjátok már az ikres sztorikat, de ez vicces: hétvégén bevásárolni voltunk és egy kisgyerek vádlón rám mutatott, majd felháborodva felkiáltott: She has two babies! Aztán ahogy tovább haladtunk, egy másik kisgyerek azt mondta nekem kedvesen: My mom has only one child...

Egyébként meg elképesztően jó arcok ezek a kismajmok: folyton együtt viháncolnak (most is épp az ablakban állnak és vihognak valamin), tegnap pedig meglestem őket: azon nevettek, hogy Marcika Léna hasát gyurmázta a földön, aztán cseréltek, Marcika hengergőzött a szőnyegen, Léna meg nagy hahotázás közepette ütemesen pofozta.

Hát, hümm. Határozottan más kultúra...

PB

Az American Psycho-t olvasom. Ha van olyan ember, mint Patrick Bateman, akkor én inkább nem akarok élni.

ez is ikres

Are they natural twins?

Yes.

Oh, oh my god, really?

Ez a fenti párbeszéd pedig köztem és egy doki között zajlott, amikor a múltkor potyára orvoshoz mentünk (nem mesélem el, uncsi, majd visszamegyünk) és a liftben lelkendezett, hogy ikrek, húha...aztán kérdezte, hogy a családban voltak-e ikrek, én meg mondtam, hogy az apai nagyapám iker volt, ő meg erre aszonta, hogy az nem számít, ez a dolog anyai ágon öröklődik - úgyhogy az volt a végső konklúziója, hogy you have good eggs.

ŐŐŐ...

ahogy a dolgok vannak

Are you gonna have more children?

No. I mean... No.

A fenti párbeszéd köztem és egy pénztárosnő között hangzott el - egyébként tényleg érdekes, ahogy az embereket teljesen elbűvöli a tény, hogy ezek a gyerekek ikrek...olyan, mintha valami mágikus erejük lenne, pedig még csak nem is egyformák...nekem mondjuk az egypetéjű ikrek egy kicsit ijesztőek, bár tény, hogy van bennük valami lenyűgöző.

Aztán olyan is történt még, hogy - szintén a Walmartban - egy mexikói nénivel beszélgettem olaszul - ő spanyolul beszélt, én meg olaszul reagáltam -, illetve hazafelé láttam egy terhes nőt, ahogy kiugrott a kocsijából és vadul okádni kezdett egy fa tövében. Próbáltam együtt érzően nézni rá - én aztán tényleg tudom, hogy milyen mindig, mindenhol hányni* -, de ő szegény csak bűnbánóan mosolygott.

*Marci a mai napig sajnál és puszilgat - pedig egy csomószor ő takarított utánam -, amikor felidézünk néhány terhesen hányós epizódot, brrr.

"csika csika csika lú, ne légy Marci szomorú"

Marcika újabban rettentő hisztis, bömböl ha kell, ha nem, ő lett az evil twin; na jó, nem evil, az túlzás, de legalábbis whining.

Van ugye ez az itatós projekt, na, hát Léna nagyon próbálkozik, lelkesen nevetgél, mikor meglátja a poharat, ügyetlen persze, meg a fogát vakargatja a csőrrel (vele lehet csőrösözni, Marcikának esküdt ellenségei a csőrös poharak), de mindegy, legalább próbálkozik.

Marcika ezzel szemben elképesztő üvöltésbe kezd, ha meglát egy (csőrös) poharat, teljesen fel van háborodva az ötlettől, hogy neki abból innia kéne. Amikor nagyon kikészül, akkor ordítás közben kövér könnycseppek gurulnak le a kis arcán és a szája teljesen lefele görbül, meg kell a szívnek szakadni a látványtól - mostanában, mielőtt idegbajt kapnék ilyenkor, próbálom átérezni, hogy milyen lehet az, amikor az embernek tényleg a csőrös pohár a legnagyobb problémája a világon. Szegény Marcika.

kieg. az előzőhöz

nem, azért nem ennyire fekete-fehér ez a dolog, itt sem csak idióták vannak, akik gyorskaját esznek (sőt, rengeteg egészségtudatos ember van, a legtöbben sokkal többet sportolnak pl mint az átlag magyar), ráadásul vannak játszóterek is, sőt, valószínűleg a legtöbb panelben lakó magyar anya a fél karját odaadná azért az élethelyzetért, amiben én most vagyok, merhogy egy gyönyörű nagy lakásban lakunk, a lakóparkunkban két kacsákkal teli tó van, vannak boltok közel, sétáló részek és játszótér, van egy nagy kocsink és egy fizetésből elég szépen eléldegélünk. tehát elvileg nem lehet okom panaszra. panaszkodni azért panaszkodom, mert rohadt nehéz tök egyedül csinálni ezt a gyerekezést úgy, hogy soha semmi mást nem csinálok. az mondjuk a kellemetlenség része, hogy nem tudok vezetni - ha tudnék, az nagyon sokat dobna a hangulatomon, sokkal szabadabb lennék -, így szó szerint be vagyok ide zárva, persze, ha nagyon akarnék menni ide-oda, akkor mehetnék taxival, vagy a ritka buszokkal, de nemigen van kivel, meg hova - szóval igazából a szociális része rohadt a dolognak és ez otthon is rohadt volna egyébként - bár nyilván sokkal kevésbé -, csak ott még megélni sem tudnánk...

plattyant

Most persze etetnem kéne és nem blogot írni, de annyira, de annyira elegem van már megint és nem, ez nem a mártírjelmez, ez csak a nyomorult emberi énem.

Attól borultam ki most éppen - természetesen egy kis apróság -, hogy van nekem egy tanítványom - nyelvtanozunk e-mailben, nem hiszem, hogy van értelme, ő viszont meg van róla győződve, hogy ez jó lesz neki, én próbáltam lebeszélni - és most írt, hogy nem tud leckét írni, mert megy a barátaival találkozni - két kisgyerek édesanyja, teszem hozzá halkan. És Marci is reggel munka helyett valami villásreggelis kutyafaszára ment, én meg itt gubbasztok egész nap, soha sehova nem megyek - hogyan? mivel? kivel? hova? -, ja, de, bocsánat, megyünk sétálni, bevásárolni, illetve van még aztán a kihalt játszótér, mint király program; szóval asszem, hogy én ezt nem fogom már sokáig elviselni. Tudnék legalább vezetni, akkor mittomén, kocsikáznánk a kihalt városban, vagy ilyesmi...eh, nagyon elegem van. Megyek etetni. Aztán főzök. Bevásárolok. Sírok. Vagy ilyesmikre gondoltam.

"I don't wanna live in America no more"

Vicces egyébként, hogy még mindig harminc fok van, de végre úgy érezzük, hogy emberibb az idő és ki lehet menni az utcára mondjuk délután kettő körül is - na jó, túl hosszú ideig azért nem túl kellemes.

Az amúgy is gusztustalan kizárólagosan autós-kultúra itt súlyosbítva van ezzel a borzalmas klímával, úgyhogy a város mindig teljesen kihalt, rémisztő. Persze nehéz ezt elmesélni, én se hittem, hogy olyan rémes, míg itt nem laktunk - persze Amerikából is van rengeteg, biztosan vannak élhető városok is, na Houston nem igazán az; európai szemmel semmi esetre sem.

anyaságos

Azt hiszem, ebben az egész anyaság-témában a legfontosabb, hogy az ember ne öltsön mártírjelmezt és ne várja, hogy a világ megköszönje neki, hogy gyereket szült/gyerekkel bajlódik.

Azt figyeltem meg, hogy a nők hajlamosak elfelejteni ennek az egésznek az eredeti funkcióját - én úgy gondolom, hogy gyereket azért "hozunk" ide a világba, mert azt gondoljuk, hogy élni jó és szeretnénk ezt megmutatni a lénynek, akit közösen alkottunk - és folyamatosan csak a gyötrelmekre koncentrálnak, meg hihetetlenül heroikusnak érzik a gyerekkel való küzdelmüket és ennek lépten-nyomon hangot is adnak: emlékszem, mikor meséltem egy régi ismerősömnek, hogy ikreim lesznek, akkor az volt a reakciója, hogy iszonyú nehéz lesz, de majd mindig gondolj arra, hogy én három gyerekkel szenvedek itthon. Első reakcióként majdnem azt írtam neki vissza, hogy hát izé, nem volt kötelező megszülni azt a három gyereket...Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem lehet szenvedni, meg hogy a gyereknevelés az csupa móka, kacagás, én is szenvedek eleget, csak hát azért ne tegyünk már úgy, mintha mi tennék szívességet a világnak, mert szültünk, nohát.

International Ladies Luncheon

Marci ma reggel rám parancsolt, hogy készüljek, mert el kell mennem az International Ladies Lunch-ra az egyetemre; így esett, hogy ebédidőben néhány hozzám hasonló szerencsétlennel a gyöngyfűzést tanultam (azt hiszem ezt szánták a találkozó nőcis-kreatív részének), illetve pizzát ettem, mókás volt: rég nem csicseregtem ennyit fölösleges dolgokról - Marci aszonta, netvörkölni kell -, az arcom még mindig fáj a nagyon mosolygástól.

Amíg én mindenkit körbevigyorogtam és bemutatkoztam és meginterjúvoltam (ha valakivel megismerkedem, mindig én kérdezgetem őt, annyira nem szeretek magamról beszélni), Marci megsétáltatta a kis őrülteket az egyetem parkjában. Jó volt - a fanyalgás, a fájós vigyorgás ellenére.

Egyébként megfigyeltem, hogy azelőtt mindig mindenhol mindenkinek épp gyereke született, vagy már nagyobb gyereke volt...most meg? Akárhová megyek, én vagyok az egyetlen, akinek gyereke van.

egy balhé margójára

A születésnap előtti este szépen összevesztünk, csak, hogy ne legyen minden tökéletes: Marci leverte a tortakeverékes tálat, amitől aztán mindenki nagyon kiborult, Marci hisztizett, hogy mért nem tartok nagyobb rendet, én meg őrjöngtem, mondván, hogy nincs rá időm és ha már ilyen kiválóan elordítoztunk, hát gyorsan ráborítottam az összes frusztrációmat és sérelmemet, hogyaszongya én soha sehová nem megyek a babák nélkül és lassan megőrülök ettől és nekem egyáltalán semmilyen életem nincsen a gyerekeken kívül és egész nap hulla egyedül vagyok és rabszolgaként ugrálok a kis őrültek körül, ő meg baromi későn jön haza, sokszor csak akkor, mikor én már lefektettem az állatkákat és hogy ez az egész teljesen pokoli és nehéz tök egyedül és igazán segíthetne többet és különben is az agyamra megy, hogy mindig mindenkit nekem kell etetni: őt, a macskát, Lénát, Marcikát, lassan már a csótányokat is...és egyáltalán, nekem elegem van, kész, kivándorlok Kamcsatkára és soha többet nem jövök vissza...aztán bőgtem is persze, jól esett, néha muszáj, ráadásul minden igaz, amit ordibáltam, szóval elég nagy a nyomás rajtam, lássuk be, feleim, pedig amúgy igazán szép lett volna a szombat, voltunk szuper szafarin, ahol állatokat nézegettünk meg etettünk, Léna teljesen magán kívül volt örömében (nagy állatbarát, ő lesz az állatorvos, juhéj), persze nem baj, hogy veszekedtünk, mert egyrészt azt is kell néha, másrészt meg kibékülni olyan nagyon jó...

a bácsikájuk is üdvözletét küldte...

Marcikának tegyél be ma este Slayert és egy üveg hideg sört a ketrecébe a nevemben. Lénácskának vodkanarancsot és/vagy pálinkás kenyeret (csecsemő adagot).

Bocsánat:)

tegnap esti

Húsz év múlva ilyenkor részegek lesznek...

De remélem, nem cumisüvegből isszák majd a pezsgőt...

megöregedtek

Hát itt a nagy nap! Gratulálunk az egyéveseknek és az életben tartóiknak is a pompás eredményhez!