La vita é bella - nagyon rövid évértékelés

2017 egy nagyon fontos és sikeres év volt nekünk: vettünk egy házat, ahová február 6-án beköltöztünk és nagyon-nagyon szeretünk itt lakni, minden nap elmondjuk egymásnak, hogy mennyire szerencsések vagyunk és mennyire jó itt. 

A gyerekek négy év után elballagtak az oviból és iskolába mentek. 

Marcinak lett állandó egyetemi állása. 

Én továbbra is kallódom munkaügyben. Nekem is lett pár állásom. 

Az életünk teljesen nyugis mederben folyik, a gyerekek már elég nagyok egy csomó mindenhez: kiránduláshoz, társasozáshoz, okos könyvekhez, bevonhatók sokféle házimunkába, sokat nevetünk mindenféle marhaságon. Időnként ki  tudjuk aludni magunkat, nagy ritkán kettesben is vagyunk, szeretjük egymást, szerintem teljesen elégedettek lehetünk - egyszóval az élet határozottan szép.

Karika

Idén egészen menő voltam minden tekintetben: már októberben elkezdtem gyűjtögetni az ajándékokat (több tonna könyv összegyűlt például, Marci elborzadva csak a felét akarja odaadni a gyerekeknek, de Léna hihetetlen sebességgel olvas el 3-400 oldalt, szóval szerintem kell az a sok tonna könyv) és már nagyjából kész a karácsonyi kaja, csak sütnöm kell (háromféle süti van, na meg lesz rántott hal és hisztis gyerekeknek rántott csirke, kukorica- és francia saláta), ebédre csináltam mákos gubát és még arra is volt időm, hogy Micimackót nézzek a gyerekekkel, na meg persze mosok közben, mint az őrült, a takarítást Marci csinálja, mázlista vagyok, bizony!

Ja és még a fát is feldíszítettük 22-én (nagyrészt a gyerekek; az egyik lenti képen azt láthatjátok, ahogy éppen matekszünetet tartanak...), nem is értem, hogy csináljuk ezt most ilyen flottul.

Ez itt az első karácsonyunk és annyira jó, hogy fülig ér a szám folyamatosan - na jó, tegnap azért a belem is lógott kicsit a sok főzéstől.

Mindenkinek legyen boldog karácsonya, mi részünkről teljesen be vagyunk zsongva itt a házban ettől a kandalló-fenyőfa-szuper panoráma idilltől, az élet szép, a guba finom, egyszerű ez, feleim.

testvérháború

Marcus tökélyre vitte az irigykedést: valamelyik nap azon aggódtunk, hogy Lénának talán fogköve van, mert van pár fehéres folt a fogán, mire Marcika zokogni kezdett, hogy nincs igazság, neki is kell fogkő, mi az, hogy Léninek van olyan.

sok szép elő állat

Szerencsére minden napot fel tudnak dobni a kedvenc állatkáim itt a faluban (elvileg város, de ez nem nagyon látszik rajta szerencsére): például az iskola vörös cicája, akit, dacára annak, hogy egyértelműen fiú, a gyerekek Cilikének hívnak (én következetesen Cecilnek szólítom), illetve a szomszéd fehér labradora, akit egyszerűen rajongva imádok első találkozásunk óta (mikor jöttünk megnézni a házat, már akkor izgatottan néztem, hogy mennyire édes kölyök kutya van a szomszédban). Ha tehetném, egész nap őt simogatnám, na meg persze Fannit, a "hivatalos" macskámat.

Szerintem nagyon-nagyon szomorú hely lenne a világ állatok nélkül.

Állatokról jut eszembe: a gyerekekkel most végeztük ki a hétkötetes Narnia sorozatból a negyediket (már szeptember óta mindig valamelyik Narnia a esti mese és mivel mindenkit érdekel, ezért négyen együtt ülünk a szobában meseolvasás alatt - ha valamelyik felnőtt nincs itthon, akkor nem szabad tovább olvasni), szeretjük nagyon, kedvencünk a jézusszerű Aslan, a csodás, csodatévő oroszlán, én konkrétan egy oroszlánt kértem a kertbe karácsonyra, izgatottan várom, hogy mi lesz a kívánságomból. 

Tavaly ugyanilyenkor a vágyott rabszolga sem érkezett meg, szóval gyanítom, idén is csalódnom kell...

További eh és nyaff

Az a baj, hogy az iskolai szívások és a hajnali kelés miatt sárkány leszek estére, borzasztó. Amúgy sem vagyok egy türelmes alkat, de mostanában egészen tragikus, amit produkálok, ma például rondán összevesztem Marcikával* az szmk-s anyukák előtt (akiktől egyébként is agyfaszt kapok, finoman szólva), persze nagyon kellemetlen volt. Jó, szerencsére mindig kibékülünk, meg megbeszéljük, ha indokolt akkor bocsánatot is kérek, de utálok undok banya lenni, rosszul vagyok magamtól olyankor. 

Az szmk-s anyukák hihetetlen kemények, engem az őrületbe kergetnek azzal, hogy halálosan komolyan veszik magukat és ha nem pattogsz nekik a facebook-on az összes délelőtt tízkor kiszenvedett agyszüleményükre, akkor fel vannak háborodva, mondván, hogy nagyon fontos lenne, hogy döntéseket hozzunk a gyerekek érdekében...ó, anyám. 

Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bármelyikük is dolgozna, folyton azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan díszítsük karácsonyra a termet, meg milyen sütit süssünk a Luca napi vásárra és a papírgyűjtés, az igen, az nagyon fontos és különben is vigyünk be szalvétát, illetve azonnal szavazzunk az összes nagyon fontos témában. 

Jó, mondjuk én ha nem dolgoznék sem hiszem, hogy pattognék ezeken a dolgokon, hát majd ünneplünk, sütünk és díszítünk itthon, örülök, ha arra képes vagyok. Persze az is elképzelhető, hogy ezek ilyen keményvonalas csodanők, akik éjjel sütnek, nappal menedzserek, délután-este szmk-s szuperanyukák és mindez megy nekik non-stop, én sajnos nem vagyok ilyen és különben is csak irigykedem. 

Jaj, ez az anyuka-kultúra nagyon kiborító, persze nem is vagyok a brancsban, csak úgy foghegyről köszönnek nekem, nyilván én vagyok, aki fenn hordja az orrát, ezt a címkét úgyis mindig megkapom, de annyi baj legyen. 

Egyébként nemcsak én vagyok nyűgös, hanem a gyerekek is: az utóbbi időben állandóan veszekszenek, nagyon elkezdtek rivalizálni, rettentő idegesítő (az iskola pedig csak rásegít erre): folyton rondán ordítanak egymással, meg centire nézik, hogy mindenből ugyanúgy kapjanak, fel vannak háborodva, ha az iskolában valamelyik több kis télapót, csillagot és mosolygós fejet kap jutalmul, jézusom, nagyon fárasztó a folytonos acsarkodást és bömbölést hallgatni, plusz megérkezett Marcika menetrendszerű éves köhögése és az mindig elég pusztító: éjszakai és nappali inhalálás, bedugult orr miatti hiszti, hullafáradtság. 

Tulajdonképpen csak azt akartam bővebben kifejteni, hogy fáradt vagyok és nyűgös és legyen szünet MOST.

*most épp azon, hogy legalább ezer percig készülődött mikor értük mentem, aztán a zűrös és idegesítően lassú készülődését megkoronázandó szétdobálta a matek korongjait, majd amikor összeszedtük, kétszer újra lesodorta őket a padról, mintegy véletlenül. Mire harmadszorra összeszedtük, már majdnem sírtam.

Eh vol.452389667

Az előző sztori persze úgy végződött, hogy jól lecseszték a tanárnőt, hát nem gyönyörű?

Jó, nem értem mit várok egy olyan világban, ahol a következő mondatok hangzanak el, amíg fizetek a boltban: bazmeg geci, ez kibaszott szarul van beárazva.

Eh, nem tudom. Az agresszív tahóság még a büdösségnél is jobban taszít, pedig lassan már nem elitista hanem minimalista leszek.

ahogy a dolgok vannak

Határozottan nagyon fáradt vagyok és ezt onnan tudom teljes bizonyossággal, hogy minden egyes fél hatos kelés után ismét hosszú időt töltök a kávém fölött azon mélázva, hogy Paris Hilton akarok lenni.

Egyedül az éltet, hogy összesen öt napot kell még bent lennem a téli szünetig, igen,_i_g_e_n_és IGEN!

Ma egy pofatlan kiscsaj ráuszította az anyját az egyik tanárnőre, aki - nagyon helyesen - ordítva rácsapta a telefont arra a drága asszonyra.

A sztori röviden annyi, hogy egész órán a telefonját csesztette a lánka, majd felháborodott, mikor a tanárnő intővel fenyegette. Olyannyira felháborodott, hogy a szünetben hívta gyorsan anyut, hogy tegyen igazságot...OMFG.

Lássuk be gyorsan: minden év végén minden egyes tanár kitüntetést érdemelne.

hentes és egyetemi tanár

Marci: Na, megyek, kicsit körfűrészelek, bár inkább zh-t kéne javítanom.

Ma reggel ettől a mondattól eléggé átmelegedett a szívem és bepárásodott a szemem, mert jaj, hát tényleg, tényleg megtaláltam akit mindig is kerestem: annak idején ugyanis, úgy ezer éve, mikor még a tindernek híre-hamva sem volt, a lovebox nevű vesztőhelyen  társkeresőn nempasiztam* (elvileg nyilván azt kellett volna, de miután rájöttem, hogy lehet blogot írni, hirtelen sokkal izgalmasabb távlatok nyíltak meg előttem, na meg a netes társkeresés, hát hogy is mondjam finoman...rettentő szar és kiábrándító), akkor a 'partner' rovatba - ahol elvileg leírod, hogy milyen embert keresel - azt írtam egy darabig a vágyott férfiról, hogy hentes és egyetemi tanár. 




* de természetesen folyton belekeveredtem valamilyen fájdalmas és bonyolult szerelmi ügybe

(s)iker vol.453628971345

Kaptak a gyerekek egy öntapadós táblát és megállás nélkül arra írják az újabb és újabb tanult betűket, illetve főleg Léna írogatja, hiszen a felállás mindig ugyanaz: Marcus a tanár, aki parancsolgat és kritizál (ritkán dicsér), Léna pedig a diák, aki végrehajt, megismétel, kijavít*...Marci ma kajánul megjegyezte, hogy hiába mondogatja Vekerdy, hogy otthon ne foglalkozzunk az iskolával, mert az egy rossz hely és csak árt a gyerekeknek: a mi gyerekeink folyton csak iskolást akarnak játszani. 

* tekintsünk most el attól, hogy ez milyen képet fest a tanárokról, haha

eh

Hát, én most őszintén meg vagyok lepve. 

Marcusnak baj van a kezével - na nem súlyos és mindig is tudtuk, hogy ezzel gond lesz -, mert problémásan született, nem akart kijönni, kifogózták, hipotón volt, a keze pedig feltűnően gyenge volt végig oviban, na meg mindenféle idegrendszeri éretlenségről magyarázott nekünk szegény Lakatos Kati, a TSMT nagyasszonya (aki egyébként tavaly agydaganatban meghalt, nagyon sajnálom, szerintem nem sokkal volt nálam idősebb, három gyereket hagyott itt), tornáztattuk sokat, de én nem láttam olyan fantasztikusnak a torna hatását, a keze nem lett erősebb, megmaradt az a bizonyos túlmozgása, amiért elvittük tornázni, ugyanakkor biztosan ügyesedett. 

A probléma persze az iskolában tovább kísér minket, Marcuska szenved az írással (mondjuk magához képest szerintem tök ügyes és igyekszik), nagyon ügyetlenül rajzol és, mint ma kiderült, nem tudja használni az egeret (!) és ez baj (!!). 

Mint kiderült, a napközis tanító néni (aki egyébként jövőre a fő tanító lesz, mert a másik nyugdíjba megy, nagyon szomorú vagyok, a főnéni szuper) azzal szokta jutalmazni a házi feladatot gyorsan megcsinálókat, hogy játszhatnak a számítógépén (tök gáz, ha engem kérdeztek) és, mint kiderült, az én gyerekeim ilyenkor nem tudnak játszani, mert nem tudják használni az egeret, amit állítólag rajtuk kívül mindenki profin használ ÉS ezt meg kell tanulni, negyedikben nem lesz idő az alapoktól kezdeni...WTF?!

Most ez komoly?! A tanító néni ráadásul azzal jött, hogy az egerezés az milyen szuper szem-kéz koordináló gyakorlat, hát basszus, lehet, de azért gyöngyöt fűzni talán jobb még ebben a korban, nem?

Nem gondoltam, hogy valaha hátrány lesz, hogy mi nem használunk egeret (van itthon két laptop meg két tablet meg két okostelefon - az egerezés a laptopokkal nem játszik, mert csak kényelmetlen és lassú -, na ezeket sajnos tudják használni, bár nagyon komolyan korlátozzuk őket ezekben a tevékenységekben, én nem szeretném, ha már hét évesen csak ezzel foglalkoznának.)

Csak azt tudtam hápogni a napközis tanítónak, hogy majd egerezünk, amikor megtanultak írni, addig meg gyurmázunk és gyöngyöt fűzünk - én értem, hogy ezek maradi dolgok, de basszus, nyilván élete nagy részét egerezve és monitort bámulva tölti majd el (bár az egér már most egy tök ósdi/fölösleges dolog), egy kicsit talán még kibírja ezek nélkül, vagy hülye vagyok? 

nem tudja, tanítja

Az életem, gyakorlatilag: a sötétben tapogatózom az összses hátrányos helyzetű, autista, magatartászavaros, diszlexiás és egyéb bajjal küzdő gyerekkel kapcsolatban, soha, senki egy büdös szót nem szólt arról, hogy ilyen van, hogy ezzel kezdeni kéne valamit, arról meg pláne nem, hogy mit és hogyan csináljunk. Olvassátok el, nagyon tanulságos. 

Tudom, kit érdekel a tanárok élete, dehát mostanság ez nagyon foglalkoztat, úgyhogy ezzel traktálok minden kedves olvasót (meg élőben is nagyjából mindenkit, biztos uncsi vagyok). Egyébként azért igazi badass-nek érzem magam néha, amiért egy ilyen suliban küzdök*, szóval na, veregetem időnként a vállam, csak szeretném sokkal jobban csinálni.




* az egyik kolléganőm tömören csak a kerület pöcegödrének nevezte az iskolát, kemény szavak, de van bennük igazság