ahogy a dolgok vannak

A boltban odajött hozzánk egy cuki néni babát nézegetni és a beszélgetés egy pontján aszonta, hogy bizony, neki is ikrei vannak, holnap lesznek 62 évesek...hihetetlen, hogy a gyerekek is megöregszenek, el nem tudom képzelni, hogy Marcika vagy Léna egyszer 62 éves legyen (Léna tutira rúzsozni fogja a száját öreg néniként is, ilyen csajos típus lesz, már most látszik) - én mondjuk addigra már nyilván alulról szagolom az ibolyát (többek között azért kell huszonévesen szülni, hogy lásd megvénülni a gyerekeidet).

Amúgy meg iszonyú Balatonvágyam van, bátyám írta, hogy mennek Boglárra a hétvégén - bármit megtennék, hogy ott lehessek én is. Budapest most nagyon nem hiányzik, de a Balaton iszonyúan.

És egyébként még az van - bár erről már sokszor beszéltem, de olyan szomorú vagyok miatta -, hogy a játszótéren se szülővel, se gyerekkel nem lehet találkozni: itt a gyerekek hat hetesen bölcsibe mennek, hogy a szülők látástól-vakulásig dolgozhassanak, eh, nem jól van ez így.

http://www.twinsuk.co.uk/twinstips/12/70/fun-with-twins-and-multiples-!/top-10-things-i-love-about-having-twins/

Szerintem ez a legjobb:

A Beautiful Bond

The twin bond is more enduring than any other relationship on earth. starting even before birth. and often outlasting many friendships and even marriages. Despite their squabbles. it's comforting to know that they will (hopefully) enjoy their unique relationship for all of their lives. They will always have a friend. a playmate and someone to confide in and someone to share their joys and tears. As their mother. I feel really privileged to be a party to their special bond. and to have the opportunity to nurture it. Although it is often said that fraternal twins are no more alike than siblings of different ages. there is an undisputable special bond between twins and multiples that goes beyond being merely siblings.

PS.: Ugyanez az oldal azt állítja, hogy az ikrek kb. fél évvel később kezdenek beszélni az átlag gyerekhez képest és nagyon kell figyelni kommunikáció szempontjából azokra, akik 2500 grammnál kevesebbel születtek (Léna 1900, Marcika 2000 gramm volt születésekor), nagyszerű, aggódhatok tovább, egy-két-há és...

(s)iker vol.93287169

Lénáról ma azt mondta a boltban egy pénztárosnő, hogy she has the prettiest eyes, pedig kicsit kancsal, de tényleg nagyon szép, egyre szebb, aszongyák rám hasonlít, bibibí...az a helyzet egyébként, hogy vasárnap lesznek egy évesek, teljesen be vagyok sózva, egészséges répatortát meg háromkerekű, kutya alakú motorszerű izét kapnak ajándékba és újabban tejet isznak, meg mindenféle főzeléket esznek és az ágyba kapaszkodva tök gyorsan araszolnak és kezdik kinőni az autósüléseiket és a Léna tapsol és mindketten adnak high five-ot kérésre (high five helyett pacsinak hívom) és hamarosan már az egyetemi jegyzeteiket kell megvenni, jézusmária.

Molly self-help programja

Azért, hogy nekem se legyen olyan jó, csudás szerelem ide vagy oda, megint elég plattyant vagyok: valószínűleg nem súlyos a dolog, mert nagyjából tudom kezelni, meg gondolom nálam ez ilyen szezonális dolog is, az ősz nem szokott jót tenni a lelkemnek és egyébként is, terhelt családból származom, nem is magyarázom tovább a dolgot.

A lényeg, hogy már megint rengeteget szorongok, sokszor nem tudok aludni és úgy általában elég rossz a kedvem. Gondolom ilyenkor szoktak az emberek elkezdeni például inni, a pia ideig-óráig enyhíti a kellemetlenségeket - de mivel nekem az alkohol nem opció (egyrészt mert volt szerencsém alkoholistákat közelről tanulmányozni, hát, isten ments, másrészt újabban a szagától is rosszul vagyok, meg amúgy is: aki két gyerekre vigyáz, az ugyan ne igyon már egy kortyot sem), antidepresszánst meg nem akarok szedni többet, ezért újabban racionalizálok és kívülről nézem magamat és a helyzeteket - meglepően sokat segít.

Egyrészt szerintem okos dolog alkalmazni a tízes módszert - egy szoptatási tanácsadótól tanultuk tavaly, hehe -, ha az ember ideges lesz vagy szorong: hisztéria közben fel kell tenni magunknak gyorsan a kérdést, hogy mennyit fog ez számítani 10 perc/óra/nap/hónap/év múlva?, másrészt nekem újabban nagyon beválik az ez csak- módszer.

Ha baromi éhes vagyok a fogyókúra miatt, akkor simán lebeszélem magam - ez csak kaja, hamarosan ehetsz egy kicsit, annyira meg nem fontos ez az egész -, ha idegbajt kapok mert itatás közben leöntik magukat: ez csak egy kis víz, majd feltöröljük/megszárad, ha ideges vagyok, mert hisztiznek: ők még csak kisgyerekek, nem értik, hogy ez neked kellemetlen, kicsit ordítanak, na és akkor? ez csak egy kicsit hangos, istenem, stbstb

Persze a szorongás kevésbé megfogható és megfigyeltem, hogy ha valamelyik szorongásom elmúlik, mert mondjuk elmúlik a probléma, ami miatt aggódtam, akkor nagyon gyorsan találok magamnak új szoronganivalót, szóval ezt a részét nehéz megoldani a bajaimnak, pedig éppen a szorongás nagyon kellemetlen része ennek az én hangulatzavaromnak, vagy mi ez.

Mindegy, a legfontosabb szerintem, hogy ha az ember felismeri, hogy valami nem stimmel, akkor egyrészt szépen ismerje be magának, hogy a lelke nincs teljesen rendben, másrészt kezdjen dolgozni magán, hogy valahogy rendbe tegye; azt hiszem, ez a legkevesebb, amivel egy öngyilkos lánya tartozik magának (na meg a környezetének).

És hogy miért fontos tudatosítani, hogy én egy öngyilkos lánya vagyok? Hát, mert a hajlam, az úgy tűnik itt van a családban (mindkét ágon több öngyilkos is volt, valami kattanással tehát számolni kell) és én nagyon nem szeretném így végezni. Az élet szép. Nektek magyarázom.

vall vol.9341076

Olvasom ezt a sok szakítást és azon gondolkodom, hogy jajjaj én már nem merem leírni, hogy mennyire jó nekem, hogy mennyire boldog vagyok Marcival, mert akkor az hivalkodásnak tűnik majd és tényleg nem akarok hivalkodni és nem akarok másokat lesajnálni ezzel, de azér feleim, nekem az én kedves, szép férjemmel (ez a szó azért még mindig nagyon vicces) nagyon jó...hétvégén is annyira nagyon jóságos volt, reggel etetett, hogy én aludhassak, aztán tegnap délután kirándultunk, mert én azt szeretem és amúgy meg mindig egy húron pendülünk és nevetünk sokat, csak én vagyok nyomott kicsit a jövőm és úgy általában az életem miatt, de Marci mindig megpróbál felvidítani, mert hát azt hiszem...azt hiszem, hogy szeret engem, az összes vacakságommal együtt és aztán az is van még, kedves feleim, hogy bizony én is szeretem őt nagyon.
Szerencsés vagyok végre én is.

"a product of a broken home"

Na, végképp ugrottak a reményeim, hogy béranya (potya szülés, ugye) vagy petesejt donor legyek (pedig azért is elég szép pénzt lehet kapni): kiöregedtem egyrészt, másrészt hihetetlen elvárások vannak: ne legyen a távolabbi családban rákos, ne legyenek pszichiátriai betegségek közel s távol a családban, az öngyilkosság pedig végképp kizáró ok, szóval na, éljenek az egészséges lelkű és testű, ifjú béranyák...csak halkan kérdezem, hogy létezik ilyen ember? Se rák, se elmebaj, se szuicid családtag? Én nem sok ilyet ismerek...mindenhol mindenki rákos, bolond, na meg öngyilkos, ej, hová lesz ez a világ kérem szépen...csak a mesterségesen alkotott gyerekek lesznek normálisak, mert a megmaradt tíz darab egészséges nő petesejtjét felhasználva legyártják őket.
Egyébként meg azért nézegettem ilyeneket, mert minden nap eljátszom azzal a gondolattal, hogy megpróbálok elmenni dolgozni - úgyhogy minden nap álláshirdetéseket nézek és minden nap beleakadok ilyen donoros hirdetésekbe. És persze az álláshirdetésekkel együtt bölcsi hirdetéseket is néznem kell, na ezektől majd megszakad a szívem, mert hiába nehéz egész nap a kis őrültekkel, hiába monoton és fárasztó és néha azt érzem, hogy azonnal megőrülök, és hogy mennyirejó lenne kicsit kiszakadni ebből az egészből, a gondolattól, hogy odaadjam őket valaki másnak minden nap, azonnal bőgnöm kell...

Feljegyzések Csótányosból

Te, egy ilyet még lecsapni se lehetne, mert hát hogy? Maximum lelőni, vagy valami...akkora szeme van, mint nekem.

Úristen, feleim, tegnap egy komondor nagyságú csótány állt a plafonon, azt hittem, elájulok, mikor megláttam - Marci szerencsére épp hazaért, majd nagyon összehangolt munkával elkaptuk és kidobtuk, ez a legborzalmasabb Houstonban egyébként, hogy ilyen ember nagyságú csótányok jelennek meg időnként, annyira, annyira, annyira végtelenül gusztustalanok, pedig mikor elfogom őket, az egésznek az a kulcsa, hogy racionalizálni kell és azt mondogatni magunkban, hogy most mit kell undorodni tőle, ez egy állat, kisebb is nálunk és végülis nem csinál semmi rosszat, csak máshogy néz ki, mint mi...

nem mondhatom el senkinek...nem is mondom el senkinek

Be kéne fejezni az énblogolást* - újabban valahogy már nem akarom elmondani mindenkinek...annyira személyes dolgok azok, amikről az ember ír (pedig az igazán személyesekről a legtöbben valószínűleg mélyen hallgatnak), mostanában még a kommentelést is huszonötször meggondolom és vannak olyan postok, amiket olvasatlanul vagy félig olvasottan inkább bezárok, mert valahogy úgy érzem, mintha valakit meglestem volna zuhanyozás közben.
Öregszem, szemérmesülök. Vagy mi.






*nem, nyilván nem fejezem be, írni jó, kiírni meg még jobb

"túlélni kell, vigyél innen, a hegyekbe fel"

A családom nehezményezi, hogy aggodalmaskodom a babák miatt, pedig csak annyit írtam nekik egy félmondatban, hogy most többet foglalkozom velük a nyelvi fejlődésük miatt...de most komolyan, ez, amiben vagyok, ez egy tök átlagos élethelyzet, hogy ennyire kell csodálkozni azon, hogy időnként itt állok beparázva, idegbetegen, elkeseredve?

Néha elgondolkodom rajta, hogy hát persze, nyilván én vagyok túlérzékeny, meg hisztis, hát hiszen ez tök mindennapos, mások ezt dalolva nyomnák, nem ilyen féldepressziósan, aggódva...aztán lázadok ez ellen, merhát nehogymár baszki, kijövünk egy tök idegen országba, nulla ismerősünk van (na jó, van néhány huszonéves amerikai egyetemista, ki vagyok velük segítve), én nagy hirtelen szülök két gyereket, gyakorlatilag soha nem találkozom senki mással, csak a babákkal, ráadásul még a büdös életben nem volt gyerekem, tanácsot se nagyon tudok kérni senkitől és akkor még aggódni se lehet? Hát na már...ezt írtam nekik:

az aggodalmakkal az a helyzet, hogy nem könnyű ám teljesen egyedül, első két gyerekkel (még csak nem is egy jött először) nem aggodalmaskodni. Ráadásul az ikrekről olyan keveset tudnak, a gyerekorvosnak sincs fogalma egy csomó dologról és annyi mindent kell magamnak kitalálnom, nagyon kreatívnak kell lenni, meg ügyesnek, meg leleményesnek és ez sokszor elég kimerítő - viszont hiába vagyok nagyon kimerült (hajnalonként mostanában futni járok, ami nagyon jót tesz a lelkemnek is, de még fáradtabb vagyok, mint egyébként), sajnos még így is sokat aggódom - nem tudok mit csinálni, ez nyilván alkati kérdés is.

A nyelvi dolgokkal pedig az van, hogy azért is gondolom, hogy sokat kell velük foglalkozni (relatíve sokat, mert így is csak keveset tudok - úgyhogy szerintem elhanyagolom őket, amennyire kell, hiszen rengeteg a házimunka és különben is ketten vannak, folyamatosan megoszlik a figyelmem közöttük), mert azért ez itt nagyon más, mint otthon, hiszen otthon elég csak kimenni az utcára, elmenni a boltba vagy rokonokhoz látogatóba és máris hallanak magyar szót, itt viszont nagyjából én vagyok az egyetlen, akitől a nyelvet megtanulhatják, hiszen Marci keveset van itthon, más meg nem beszél magyarul.. szóval ez egy nagyon speciális helyzet, valószínűleg még az "átlagos" ikrezésnél is jóval nehezebb.

Szerencsére azért annyit nem aggódom, hogy ne tudjak örülni, vannak nagyon jó napjaink (vannak persze nagyon rosszak is, ez attól is függ, hogy mennyit tudok aludni), képzeld, Léna tegnap elkezdett tapsolni mikor egy könyvet nézegettünk, nagyon aranyos, azóta tapsoltatjuk folyton. Holnap megyünk a gyerekorvoshoz, ez lesz az egy éves kori ellenőrzés, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit mondanak például arról, hogy le lehet-e már szoktatni őket a tápszerről. (Nagyon jó lenne, mert borzasztó drága).

Ja, csak még egy dolog az aggódással kapcsolatban: itt a csapból is az autizmus folyik (pedig alig nézek tévét), ami eleinte ugye nem látszik (tehát oké, hogy most egészségesnek látszanak, de nem árt odafigyelni rájuk - egyébként mért baj az?), csak 2-3 éves korban és éppen az a lényege, hogy a gyerekek nem kezdenek el beszélni (meg sok egyéb bajuk van). Ráadásul annyira divatba jött az autizmus címke, hogy állítólag minden 70. fiú autista, ami, lássuk be, rengeteg, szóval emiatt is érdemes a beszédfejlődésre figyelni, mert pont az autista gyerekek nagyon jól fejleszthetők, ha időben észreveszik, hogy valami gond van. Igazából nem hiszem persze, hogy ők autisták lennének, ezt inkább csak azért mondtam, mert az embert ijesztgetik is sokat mindenféle szörnyűséggel és így aztán végképp nehéz nem aggodalmaskodni egy amúgy sem könnyű helyzetben.

PS.: eh, nemtom mi baja a szövegnek, hogy vannak ezek a ronda fehér részek, próbáljátok elolvasni, bár úgyis csak nyivákolok...

Elmélkedés főzés közben avagy "elhull a virág, eliramlik az élet"

Mostanában, futás közben, mikor vad dob és basszusokat hallgatok, egy csomót szoktam azon gondolkodni, hogy egyes nők hogyan képesek olyan nagyon jól megőrizni a vadhajtásaikat és hogyan képesek állat zenéket hallgatni, azokra táncolni, bulizni, a férjüket, pasijukat megcsalni, inni, drogozni, mittomén micsinálni.

Valahogy én ezeket egyszerűen el sem tudom most képzelni - ne értsetek félre, nem is akarok ilyesmit csinálni, de ha akarnám is: jelenleg valahogy az is állati nehéz, hogy ne anyaként hanem nőként gondoljak magamra, nemhogy hirtelen annyira tudatára ébredjek a nőiességemnek, hogy mittomén, kirittyentve pasikkal cicázzak szórakozóhelyeken.

Persze, idővel nyilván változik az anyaszerep is, a kölkök nőnek, elmennek bölcsibe, oviba, iskolába, nem kell pelenkázni meg tapsolni tanítani őket (Léna ma spontán tapsolni kezdett a katicának egy könyvben, iszonyú édes volt), meg az evést is megoldják szépen maguk, szóval az embernek több ideje lesz, eszébe jut, hogy ő egy nő, stb, stb, de most...valahogy nem is szeretem igazán ezeket a régi állat zenéket hallgatni se, ezek mind-mind egy távoli élet - a gondtalan ifjúság (persze a francokat volt gondtalan) - részei már...Néha fáj a szívem emiatt - asszem ez természetes - de alapvetően azért ezt az új életet úgy fogom fel, hogy na tessék, itt egy újabb kaland, nézzük meg ez milyen, gyereket még sose neveltem és hát olyan elviselhetetlenül aranyosak azér (bár néha/majdnem minden nap öt percenként égnek áll a hajam az idegtől, őőő ezt csak súgva teszem hozzá)

Megyek, odaég.

"It's a different lifestyle"

Tegnap egy bolond/részeg/részeg bolond megállított minket a Walmartnál, a babákra sikoltozva, mondván, hogy a családjában mindenki iker és ő ránézésre megmondja melyik az idősebb és pontosan mennyi idősek is. Tényleg megmondta. Aztán azt is, hogy Léna, az idősebb lesz majd a komolyabb és tartózkodóbb (ez már most is így van) és Marcika, a fiatalabb lesz a barátkozós, vigyori. Ezen a ponton Marcika boldogan rámosolygott, vicces volt.

A fickó ezután megkérdezte, hogy honnan származunk, majd a Europe szó hallatán elbődült, hogyaszongya dehát akkor mit csinálunk itt? Európában sokkal jobb élni...Hümm.

Ma reggel a konditeremben egy kövér személyi edző ajánlgatta magát és elgondolkodtam: vajon mennyire lenne meggyőző, ha hibás angolsággal hirdetném, hogy angolt tanítok?

A futás - ami még mindig vacakul megy, de igyekszem - meg változatlanul isteni: időnként olyan tíz percekre teljesen el is felejtem a babákat, na az a legjobb kikapcsolódás. Amúgy sajnos képtelen vagyok kikapcsolni: folyton csak ők járnak a fejemben, akármit csinálok és akárhova megyek; ezért nem lenne jó nekem egy bébisztitter sem igazán. Jó, mondjuk talán valami állati izgalmas film a moziban le tudna kötni egy darabig, fú, tök jó lenne kipróbálni...

(s)iker vol.93287168

cumiharc

Molly autista kieg.

Francnak parádézok én itt szélsőséges őszinteséggel (ez is autista vonás, bár kétségtelen, hogy én nem mondok olyanokat a boltban, hogy fúj, de büdös ez a néni), egyszerűbb mindig hamukálni meg tapintatosnak lenni - tudom, tudom, ez is az empátia része, amire verem a mellem -, az embereknek arra van igényük.

Igen, ezt most majd többen magukra veszik, ne tegyék, a postok sosem konkrét személynek szólnak, szóval úgy általában érzem azt, hogy ha őszinte vagyok, előbb-utóbb mindenki megutál; persze ez nem korszakalkotó felfedezés, tudjuk, hogy a bátyám elmélete, miszerint ha mindenki elkezdene igazat mondani, minden összeomlana, tökéletesen igaz.

PS.: Elég abszurd, ha egy nyelvtanár autista, nemde?

PS2: Ú, tényleg, a legdurvább autista vonásomat még nem mondtam: ijesztően jó a memóriám, bármikor megmondom pl Dének, hogy melyik filmet hánykor, melyik moziban és melyik teremben láttuk öt évvel ezelőtt.

double trouble

Tanulunk inni, elég kétségbeejtő. Léna még hajlandó is lenne próbálkozni, de Marcika hisztizik, csapkod, ordibál, eldobja a poharat, így aztán Léna is megunja egy idő után és sírni kezd, csodás.

Hihetetlen, de ikreknél gyakori: szerepet cseréltek. Léna lett a szelíd, kedves, mosolygós baba, Marcika meg a hisztis, sírós, nyavalygós baba - szerencsére a hiszti szünetekben folyton vigyorog.

Az itatással egyébként állatira szenvedek, jó lenne, ha valaki tudna okosakat mondani: ilyenekre gondolok, hogy a nagyon ellenálló gyereket kényszeríteni kell? Letolni a torkába a vizet, aztán viszlát? Vagy hagyni és kivárni míg hajlandó lesz? És ha harminc évesen is azt akarja, hogy én tartsam a cumisüvegét, akkor mi a teendő? És egyáltalán, kettőt hogy lehet egyedül ivásra tanítani? (Már próbálkoztam külön etetéssel, iszonyú balhé lett belőle).

Ha valakinek van valami okos tanácsa, ötlete, az írja már meg nekem, hálás leszek.

Molly autista

Most, hogy elkezdtem aggódni, hogy a gyerekeim autisták, aggasztó felfedezést tettem magamról: nem a gyerekeim autisták, hanem én vagyok az.

Képtelen vagyok barátkozni, beszélgetni, szenvedek nagy társaságban és szeretnék elbújni egy sarokba olvasni, szeretem folyton ugyanazokat az ételeket enni, filmeket nézni, könyveket olvasni, zenéket hallgatni, a boltokban zavar a sok ember, a fény és a hangos zene, a zajoktól sokszor megijedek és ideges leszek és, bár értem a humort és szeretem azt gondolni magamról, hogy empatikus vagyok, de nagyon nehezemre esik odafigyelni, amikor mások beszélnek, ráadásul súlyos koncentrációs zavaraim is vannak...

Aztán észrevettem például azt is, hogy amikor magyarázok a babáknak, egy csomó dologról nem tudom megmondani, hogy az micsoda, őőő...egy csomószor ezért azt mondom, hogy az a bigyó meg az az izé, tök jól fogják megtanulni ezt a nyelvet, érzem én is...

Molly olvas

Egyszerre körülbelül hat könyvet olvasok, kettőt intenzívebben, mint a többit: az egyik a The Emotional Life of the Toddler, a másik pedig a Hooked - Confessions of a London Call Girl; igen, igen, furcsa párosítás, de hát én már csak ilyen furcsa figura vagyok.
Igazából nem erről akartam írni, hanem szerettem volna idézni a gyereklelkesből - olyan nagyon kedveset és bölcset mond az író az elején, naszóval:

Toddlers have the gift of living in the moment and finding wonder in the ordinary. They share those gifts by helping the adults they love to reconnect with the simple pleasures of life. (...) Parents and children help each other to grow. In raising their children, parents are also raising themselves. Child rearing gives parents the chance to redo their own childhood and to improve on it. *




*igen, azt hiszem ez nagyon szépen megfogalmazza a gyerekvállalás legfőbb szépségét és értelmét.

endorfin a barátom avagy Molly korán kel, aranyat lel

Kezdtem megint sokat sírni, meg egyfolytában szorongani mindenen, úgyhogy Marci hajnalban kivert az ágyból és elküldött futni -mázlisták vagyunk, van a komplexünknek konditerme-, az állóképességem változatlanul elég rémes, mégis állati jó volt, futás közben valami reality show-t néztem, amiben vajúdtak, meg szültek, a hormonjaim úgy tűnik még mindig meg vannak bolondulva: minden alkalommal elsírtam magam, mikor kibukkant a mamából a baba...jó lenne még egyszer szülni, de akkor mit csinálunk a gyerekkel? Na jó, nem, futok inkább szülés helyett, nem kell több gyerek, ezt már elhatároztam.
Most egyébként istenien érzem magam, bár a koránkeléstől ég a szemem és megőrülök úgy fáj a fejem, de endorfin barátom szerencsére sosem hagy cserben, szóval holnap is megyek, juhéj.

(s)iker vol.93287167

Ja és azt még nem is meséltem, hogy a babák időközben mekkora haverok lettek: egy csomószor nagy vihogást hallok a szobából és leselkedem és csak annyit látni, hogy egymással szemben ülnek - illetve időnként kukucsost játszanak, iszonyú helyesek - és mindkettő kacag.

Egyébként meg nagy nap volt a szombati: először voltak játszótéren és rögtön hintáztak is (volt babáknak való mini hinta). Léna tök természetesen, boldog mosollyal üldögélt, míg löktem, Marcika, a kis műmacsó (mindig előadja a kemény fickót, de azért olyan kis gyáva a lelkem), eleinte rémülten nézegette a földet, de aztán vigyorogni kezdett, mikor kicsit lökdöstem és beszéltem hozzá közben.

Vicces dolog ez az ikrezés - érdekes élmény és bár mindenki azt mondja, hogy ők olyanok mint a sima testvérek, szerintem ez nem igaz, hiszen mindig ketten voltak, mindent egyszerre tanulnak, mindent egyszerre csinálnak.

Időnként kicsit elszontyolodva gondolok arra, hogy egy gyerekkel azért mennyivel jobban oda lehetne figyelni mindenre, de aztán látom a kis édes fejüket és belegondolok, hogy mindkettő mennyire más és pont ezért mennyire mást szeret bennük nagyon az ember.

És igen, kedvencem is van: hetente változik, egyszer Marcika, egyszer Léna az, eleinte aggódtam emiatt, de mikor elkezdtem érzékelni, hogy nem mindig ugyanaz a liebling, akkor megnyugodtam.

szülősors

Hihetetlen, hogy ezeket a kölköket sokáig csak trenírozni kell a majdani életükre: évekig tanítgatjuk nekik, hogy hogyan egyenek, igyanak, járjanak, vécézzenek, beszéljenek (az elején bármit megtennénk, hogy felálljanak, járjanak, beszéljenek, később meg nyilván úgy lesz, hogy bármit megtennénk, hogy a gyerek befogja a száját és egy helyben üljön egy darabig), aztán végül, mikor (nagyjából) elengedjük a kezüket, akkor a legtöbb dolgot átalakítják kedvük szerint és felháborodnak ha megpróbálunk beleszólni.







PS.: Igen, most próbáljuk őket pohárból itatni - fogalmam sincs, egyedül hogy csinálom majd...ha valakinek van jó ötlete, szóljon.

levélváltás

Két szülőt vesztettél el egyszerre, mindkettőt értelmetlen halálban, félbeszakadt élettel, szerintem csoda, hogy egyáltalán ennyire jól vagy. Idegen országban, gyakorlatilag egyedül egész nap a babákkal, akikkel még olyan sokat beszélgetni nem lehet, én valószínű bediliznék.

hát, sokszor én is rettenetesen sajnálom magam, de azért azt hiszem sokkal-sokkal borzalmasabb életek vannak az enyémnél, úgyhogy amikor épp nem élem bele magam sanyarú sorsomba, akkor örülök, hogy lyuk van a seggemen...végül is azt képzeltem régen - amikor még éltek a szüleim és Magyarországon laktam és a párkapcsolati nyavalyáim meg a szakmai válságom és a kevés pénzem miatt voltam folyton elplattyanva -, hogy nekem van a világon a legnehezebb életem és jajjaj, de most, hogy hirtelen felnőni kényszerültem, egyszerűen csak röhögök az akkori énemen. szóval minden relatív.

persze, bizonyos szempontból nehéz nekem - mert idegen ország, mert nem dolgozom, mert nincs segítségem, mert ikrekkel nehéz, mert nem tudok emberek közé menni, mert elvesztettem a szüleimet, stbstb., illetve lehet úgy is nézni, hogy ez nehéz. de bizonyos szempontból meg sokkal-sokkal jobb nekem, mint rengeteg embernek körülöttem és most nézzük abból a szempontból: van egy szerelmem (ritka kincs, mint tudjuk), két csudababám (van akinek nemhogy két, de egy gyereke se lehet soha, pedig bármit megtenne érte), van elég pénzünk, hogy megéljünk (nem vagyunk gazdagok és néha kínlódunk, de azért megvan mindenünk) és bár már nem élnek a szüleim, amíg éltek, egy csomó mindent kaptam tőlük, amik azért nem múlnak el nyomtalanul. szóval sokféleképpen lehet nézni az életet és azt hiszem, hogy muszáj erőltetni ezt a - sokszor állati idegesítő, ám jótékony hatású - pozitív gondolkodást, mert különben tényleg csak bedilizünk, az meg mire jó?:)

"Csak a szerelem óv meg a tébolytól"

Hazajött a drága Férfi és érdekes dolgokat mesélt: New Yorkban találkozott egy régi ismerősével, aki ott fizikuskodik és állítása szerint egy bérelt szobában lakik, ami kétszer annyiba kerül, mint a mi száz négyzetméteres lakásunk.
Kicsit elment a kedvem New Yorktól, pedig valójában folyton ott akarok lakni...viszont most, hogy tudom, hogy legalábbis Woody Allennek kell lenni ahhoz, hogy meg tudd fizetni a város izgalmait, kezdek kiegyezni az elmaradott, rabszolgatartó déllel*.






*a srác azt mondta, hogy ő be nem tenné a lábát Texasba...szerintem egy ilyen sznob gondolat kifejezetten röhejes, ha egy magyar agyából pattan ki.

"A szomorúság tétován kicsordul árva számon"

Most azt hiszem, hogy nagyon zavaros leszek, de csak kavarog a sok vacak a fejemben, ilyenkor meg mindig jön a késztetés, hogy leírjam. Igen, csak a szokásos: öngyilkosság, szülők halála, szülők halála miatti fagyoskodás a világban, szomorúság, bánat.
Hihetetlen sok párbeszédet folytatok az apámmal az öngyilkosságáról, a legutóbb azt vettem észre, hogy fennhangon azt kérdezem, hogy de nem szerettél minket?
Ne aggódjatok, nem kattanok be, ahhoz túl racionális vagyok, meg szerencsére a humorérzékem is a helyén van ahhoz, hogy egy bizonyos ponton túl hibbanjak. Nem, ez nem téboly, ez csak értetlenkedés, harag, fájdalom, egy helyben toporgás, válaszkeresés, magány, veszteség, hiány, a gyász maga.
Szóval az apámmal beszélgetek és borzalmasan szomorú vagyok, de nem tudok sírni, nem tudok megbocsátani neki, nem tudom megérteni, de közben persze értem és nem jutok sehova ezzel az egész tépelődéssel, olyan vagyok, mint a befékezett babakocsi, mikor rángatom.
Tudom, most felháborodik majd mindenki, aki elég komolyan veszi magát ehhez és még élnek a szülei, de az az igazság, hogy azt gondolom, hogy az égvilágon semmit nem tud a világról az, akinek van még menedéke, aki bármilyen értelemben (érzelmileg, intellektuálisan, anyagilag, spirituálisan, bárhogy) számíthat még valamelyik szülőjére.
Az árva kifejezés pedig azt hiszem egy brutálisan tökéletes szó: egyszerűen minden benne van, amit az ember akkor érez, ha a legfőbb, a kezdetektől jelen lévő, őt feltétel nélkül szerető támaszai már nem élnek.
Mert lehet neked nagy szerelmed, lehetnek gyerekeid, állataid, legjobb barátod, de soha senki nem fog így és ennyire szeretni, soha senki nem lesz bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben úgy a menedéked, ahogy most a szüleid azok.

""I have done my best", that is about all the philosophy of living that one needs"

You know what my philosophy of life is? That it's important to have some laughs, but you gotta suffer a little too, because otherwise you miss the whole point to life.

Mostanában a Parents Magazine-t olvasgatom a vécén - és még mondják, hogy az ember nem változik, hm - és tegnap, a legnagyobb idegbaj közepette ráakadtam egy cikkre, amiben egy volt Zen buddhista szerzetesnő osztja meg nem világrengető, de bölcs gondolatait arról, hogy hogyan is alkalmazhatók a Zen buddhista tanítások és bölcsességek a gyereknevelésben.
Négy fontos tanácsot ad: egyrészt, hogy gyakoroljuk 'az itt és mostot', ne rágódjunk múlton és jövőn, ne akarjunk mindent egyszerre csinálni. Másrészt, próbáljunk rendet tartani magunk körül, vagy ahogy ő mondja: leave no trace. Harmadrészt: ne halmozzunk fel túl sok tárgyat (a gyereknek sem), negyedrészt pedig legyünk türelmesek és minden nap gondoljunk arra - mondjuk a legnagyobb idegbaj kellős közepén -, hogy milyen nagyon szerencsések is vagyunk, hogy tető van a fejünk felett, van mit ennünk és a gyerekeink sem éheznek.

(s)ikertelen ikres (béna ez így, de értitek a szándékot, nem?)

A mai este kimerítette a parent abuse fogalmát.
Néha tényleg azt gondolom, hogy képtelen vagyok ezt így tovább csinálni és inkább strichelni megyek, hogy legyen pénzünk bébiszitterre...eh, nem mehetek strichelni, ki vigyáz akkor a babákra?
Én tudom, hogy az ilyen babás blogokba (ez elvileg nem az, de azért némileg mégiscsak) csak cukros dolgokat szabad írni, merhogy mit gondolnak majd rólunk, ha részletezzük a szenvedéseinket, de azér feleim, akinek van gyereke, az szerintem pontosan tudja, hogy az ember időnként igenis az őrület határán áll és el akar költözni Kamcsatkára, hogy soha senki ne találja meg.
Tudom, hogy erről nem illik beszélni, ez pont olyan, mint a terhességi okádás, a szexuális problémák, meg a pénzügyi gondok (igaza van az angoloknak, beszéljünk csak az időjárásról, az egy viszonylag biztonságos terep), de a gyerekek azér piszok idegesítő kis lények tudnak lenni a maguk minden cukiságával együtt; és akkor még finom voltam...

"veszélybe kerül, de megmenekül"

Örömömben sushit eszem és buta újságot olvasok (félrenyeltem és fuldokoltam, mikor azt olvastam, hogy Mariah Carrey gyémánt ékszereket vásárol az ikreinek - szerintem az ilyen embereket börtönbe kéne vetni és a vagyonukat odaadni a rászorulóknak), bizony, végre vége a kilakoltatósdinak, lakhatunk tovább a gyakorló elmebetegek alatt, ebben a csodás, elviselhetetlenül meleg, járdátlan, halott városban, jessz.

Kedves tévénéző gyerekek! (hosszan nyivákoló, helyenként dühöngő, ne olvasd el)

Szóval az van, hogy gyűlölöm Houstont. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi a franc van itt az emberekkel, mér nem lehet gyalogolni, mér nem lehet valami emberbarát közlekedés meg emberbarát utak, mi a tök van ezeknek a lábukkal, mér kell rohadt koldusnak éreznem magam, ha szeretnék az utcán menni - látszólag funkció nélkül, bár szerintem nagyon is komoly funkcióval...mért ne járhatnék én mindenhova gyalog? Ez egy szabad ország, anyátok mindenit.

Próbálom elmagyarázni, hogy ti is értsétek - ezúton szeretnék beszólni a rejtélyblogoknak; a beszólásomat viszont senki ne vegye magára, aki szórakoztató abszurd blogot ír, úristen de nehéz pc-nek lenni, tehát: tegnap kaptunk egy igen kedves kis üzenetet, miszerint nem fizettünk lakbért és ha lehet, takarodjunk minél előbb (jójó, bonyolult jogi szöveg volt, dehát tudjátok, a jogászok tulajdonképpen nyelvészek, egy speciális nyelv tudorai, szóval az értelme az bizony ez volt a levélkének); a végibe azér barátságosan odabiggyesztették, hogy ha esetleg mégis itt szeretnénk lakni a továbbiakban, akkor tán megbeszélhetjük, hogy csütörtök éjfélig ne cseréljék ki a zárakat.

Gondolom mondanom sem kell, hogy lábon kihordtam pár agyvérzést, majd Marcival egyeztetve kiderült, hogy 'ja, hát ő ezt így valahogy elfelejtette, meg aszitte, hogy a bérleti díj az maga az előleg és hát izé...'

A további részletek nagyon unalmasak, próbálok gyorsan túlesni rajtuk, tehát: pénzünk nincs, illetve van, de nem nálunk, mert meg kell szerezni az előző főbérlőnktől és mivel ez a csekkek és money orderek hazája, ezért bonyolult (nyilván nem bonyolult egyáltalán, de nekem minden ilyen pénzes izé az) procedúra árán juthatunk csak hozzá, ráadásul az egészet nekem kell intézni, nekem, akinek csak útlevele meg vízuma van (itt tudniillik nem ember az, akinek nincs jogosítványa és nem tudja azzal igazolni magát) és igazi kőkorszaki módra még egy nyamvadt amerikai bankszámlám sincs, eddig nem volt rá szükség és eleve már az emeletről lemenni is kész tortúra azzal a baszom nagy babakocsival, hogy kellett a fenének bankszámla, örülök, hogy életben vagyok...

Persze most már tudom, hogy kellett volna, merhogy máshogy sehogy nem tudjuk kifizetni a pénzt, csak ha én nyitok egy számlát, beváltom a csekket amit kapok a volt főbérlőnktől és arról a pénzről kiállítanak nekem egy ún. money ordert, amit odaadhatok az itteni menedzsmentnek, hogy megszabaduljunk a kirúgás rémétől. Gyönyörű.

És most akkor vissza is kanyarodhatunk a történet legelejéhez, azaz ahhoz a részhez, hogy fuck you Houston.

Az történt ugyanis, hogy babakocsival elmentem a bankba, hogy akkor én most nagy merészen, nyomorult európai módjára, jogosítvány, meg social security number nélkül nyitok egy bankszámlát - eleve odajutni is pokoli volt (itt tényleg csak a koldusok járnak gyalog, azoknak meg minek járdát csinosítani, úgyhogy a járda általában nagyon vacak, sőt, helyenként hosszú szakaszokon meg is szűnik), úgy éreztem magam a gonosz napsütésben, a kihalt utcán, mintha atomtámadás utáni túlélő lennék, aztán a bankban egyáltalán nem kecsegtettek jó hírekkel, ugyanis valahogy (logikusan) igazolnom kell egy hivatalos papírral (ez a lakás bérlet szerződése lehetne pl, amit még rejtélyes okból nem kaptunk meg), hogy én itt és itt lakom, de ahhoz megint el kell kuncsorognom a hülye menedzsment irodájába egy szerződésért (rendesek voltak egyébként, egy szavam sem lehet; miközben beszéltünk, végig áldottam a szüleimet, hogy annak idején angolra taníttattak), majd holnap vissza a bankba, a bankból az irodába, csodás lesz.

Pedig Marci távollétében a titkos szingli viselkedésemet (Szex és New York meg gyilkosos sorozat nézés) akartam gyakorolni este meg napközben, mikor a babák alszanak - ehelyett idegeskedhetek, meg rohangálhatok fel-alá -, mert amúgy most folyton a szerencsétlenek nyakán lógok és fejlesztem őket, merhogy a fejembe vettem, hogy nyilván autisták, ha még egyetlen szót sem tudnak és nekem, a nyelvtanárnak, kutya kötelességem gyakorolni velük éjjel-nappal. Hogy mikor és miből is jöttem rá, hogy autisták, illetve hogy hogyan is fejlesztettem ki ismét egy ilyen cuki kis szorongást, arról majd egy következő mesében lesz szó, ne legyetek telhetetlenek kedves tévénéző gyerekek.

PS.: Ja, a fölöttünk lakó problémája kezd nagyon aggasztó lenni, kicsit félek: tegnap egész nap és este egy deka zaj sem volt, meg is örültem, mondván, hogy nyilván csak az itt lakó nyomorult egyedülállót jött meglátogatni népes és kurva idegesítő, zajos családja, most volt Labor Day, szórakoztatták kicsit szegényt, hát istenem...el is aludtam egy körül (azért ilyen későn, mert baromi ideges voltam a kilakoltató levél miatt és Marcival órákat telefonáltunk, hogy megoldást találjunk a dologra), majd fél háromkor(!!) arra riadtam, hogy valaki járkál fölöttem és mintha valami CB rádiót működtetne közben - félálomban arra gondoltam, hogy már meg is jöttek a kilakoltatók -; naszóval itt ment a fejem fölött ez a CB rádió hang, meg valaki járkált fel-alá, én meg már teljesen be voltam szarva, hogy ez mi a fene, aztán egyszer csak egy nagyon mély, dörmögő férfihangot lehetett hallani, majd hirtelen nagy csönd lett és azóta semmi...rémisztő, nem? Marci egész okosat mondott, remélem neki van igaza és nem valami gyakorló elmebeteg lakik fölöttünk, szóval aszonta, hogy biztos taxis az illető...

...

Két telefonhívás kavarog a fejemben, két hívás, amit bármikor bárhol fel tudok idézni és egyre csak zakatolnak a szavak és nem oldja meg az idő és a szavak nem tűnnek el az istennek sem.

Két telefonhívás váltogatja egymást az agyamban és van, hogy egyszerre csapnak le, egyszerre öklöznek belém. Két telefonhívás, két nyamvadt kis hívás, de megváltozott tőlük minden.

Két hívás, az egyik, a mama elment és a másik, hogy apád ma meghalt.

"túlélni kell, vigyél innen, a hegyekbe fel"

Elköltöztünk, kibírtuk, megcsináltuk, minden szép és jó...lenne, ha szerencsénk lett volna a szomszédainkkal, egész pontosan a fölöttünk lakókkal.
A lakás tényleg nagyon szép, tágas, világos, de nem tűz ide a nap egyfolytában, az egyik szoba ugyan egy sötét lyuk (ebben mi alszunk, de nappal úgysem akarunk nagyon ott lenni, szóval ez egy vállalható kompromisszum), de két fürdőszoba van és rengeteg tárhely, meg barátságos ebédlő, puha szőnyeg, a babaszoba nagy, van hely őrültködni, na de a fölöttünk lakók...nem, tulajdonképpen semmi különöset nem csinálnak, csak nyilván a ház iszonyat vacak konstrukció, így ha lépnek párat, már reng az egész plafon. Márpedig ők folyton lépkednek (futkosnak?), illetve, ha jól érzékelem, időnként egy zongorát dobnak a padlóra (csak viccelek, de tényleg úgy hangzik) - és teszik mindezt egyfolytában, rövid időt hagyva az alvásra (tegnap fél egykor hagyták abba és hatkor már újrakezdték - hét körül aztán úgy tűnt, hogy elmentek a dolgukra és hurrá, megszűntek a brutális döndülések. Csak abban reménykedem, hogy legalább este nyolcig kóricálnak majd valahol.)
Szóval most eléggé el vagyok kenődve, tíz hónapig (addig van szerződésünk) pocsék lesz ezt elviselni, Marci már közölte is, hogy ő sajnos meg fog őrülni (fasza), ráadásul így biztos, hogy újra költöznünk kell majd - az lesz a hatodik költözésünk négy év alatt, borzalom.
Marci különben most nincs itthon, konferenciál, csak én küzdök a döndülésekkel, meg a népes fekete családdal fölöttünk; egyébként állati érdekes, de tudtunkon kívül sikerült beköltöznünk egy fekete lakóparkba (meglepően kevés itt a fehér ember, ami végül is mindegy, bár tény, hogy nagyon más kultúra az övék).

Na, megyek, nem érek rá, mertőőő...hogy is mondjam...hát mert lakást keresek.