Marcus különkiadás

Marcus reggel az ágyból  kicsit sírásba hajlóan kiabál: Mama, mama, gyereeeee!

Bemegyek, erre teljesen nyugodtan, mosolyogva tájékoztat a lelkiállapotáról: Marcika kiborult. 



PS: Ja és muszáj elmesélnem Marcus legújabb hisztijét is, amit a délutáni alvás előtt az ágyban ad elő úgy kétnaponta: mivel ő már nagyfiú és szuper autós alsónadrágokat hord pelenka helyett, ezért alvás előtt mindig figyelmeztet, hogy semmiképp ne adjak rá pelenkát, aminek én nagyon örülök, megnyugtatom, hogy igen, tudom, hogy nagyfiú és nagyon ügyes, hogy már nem pisil be, erre Marcus zokogva követeli, hogy vegyük le a pelenkát (ami nincs rajta), mert ő már nagyfiú, mire én magyarázom kedvesen, hogy nincs rajta pelenka és igen, tudom, hogy nagyfiú, mire ő már üvölt és dobálja magát, hogy dede, vegyük le, mire elkezdem lehúzni az alsónadrágját, hogy hátha azt véli pelenkának, erre ő visít, hogy csak a pelenkát, stbstb...olyan jó tíz percig csináljuk néha ezt a kis műsort. Biztos olyan ez, mint mikor a levágott testrész viszket...

slave to the wage

Jaj, nem tudom. Ettől az álláskereséstől már most hányingerem van; amikor nagyon kiborulok a sok lendületes csapattól, meg előrejutási lehetőségtől, meg vonzó juttatási csomagtól, akkor időnként elkezdek fizikai munkákat nézegetni (tudjátok, én a segédmunkában hiszek), ott legalább nem cicóznak holmi fehérgalléros bolhacirkuszolós bullshittel: nyóc általános kell, oszt szereld össze fiam. 

Aztán, amikor rájövök, hogy az ilyenért nagyon keveset fizetnek, megint elkezdek kacsingatni a tanítás felé, mert az is olyan szép egyértelmű dolog, nem ilyen behatárolhatatlan aktatologatás valami homályos cél érdekében, de igazából nem, nem, nem, nem akarom. 

Nem akarom a bizonytalanságot: a bizonytalan munkaidőt, a bizonytalanul, össze-vissza órára járó bamba, lusta tanítványokat  akik az anyanyelvüket is alig beszélik (és sokszor azt képzelik, hogy nekem a tanítás a hobbim és ha majd "nagy leszek", akkor mást csinálok), nem akarom a bizonytalan bevételt,  nem akarom a sok lemondott órát, nem akarom a nyelvtanítás megcsúfolását, a kényszervállalkozást meg pláne nem akarom. Nem akarok továbbá hajnalban és késő este tanítani (aminek nyilván az lenne az eredménye, hogy sosem találkozom a gyerekeimmel), viszont bármire hajlandó vagyok, csak a közoktatásban ne kelljen részt vennem (majd egyszer elmesélem az milyen volt - nem mintha ne meséltem volna annak idején, de biztos nem emlékeztek, meg persze nem is olvastátok akkor még ezt a blogot). 

Szóval nem vagyok könnyű eset, főleg azt tudom, hogy mit nem akarok. Egyébként jó munkaerő vagyok és ha kapok rendesen pénzt, meg korrektek velem, akkor tök jól dolgozom akár fehérgalléros bolhacirkuszokban is, ha más nincsen. Na jó, hát elhinni nem fogom, hogy értelme is van, meg nem akarom majd túlórában pörgetni az inboxot, én az őszinte hang vagyok a multiknál, hehe. Megjegyzem ezzel az őszinte hanggal* tök jól elvoltam mindkét multinál eddig, mit elvoltam, az egyiknél én voltam az angol zseni - még tanítanom is kellett a többieket, vicces volt - , a másiknál meg kisfőnökösködtem is kicsit**, hát mókás, komolyan.



* na jó, hát ha igazán őszinte volnék, akkor nyilván nem dolgoznék ilyen helyen, de valamiből élni kell és a magamfajta kiugrott bölcsésznek ezek a legjobb lehetőségek. Cserébe sosem vagyok önazonos, megfizetek a hazugságért rendesen.
**na nem mintha nagyon kellett volna főnökösködni - ez is egy érdekes történet, már elmeséltem ezt is, olvassatok vissza 2008 körülre

"Hogy mik vannak és hogy kell vigyázni"

Tegnap egy cuki bácsi odajött hozzánk a kertben és megkérdezte, hogy az a nyelv, amit néha beszélünk (wtf) az ugye a kelta? (WTF) Merhogy ő látott itt egy ír autót és ezért gondolta...(Angolul kérdezte mindezeket, biztos valami lelkes amatőr nyelvész, khm.)

Mondtam, hogy mi magyarok vagyunk és magyarul beszélünk, erre ő: és az egy teljesen más nyelv? ŐŐŐŐ...

Később egy másik cuki bácsi jött oda, hogy Marcussal kicsit labdázzon, illetve nevelési tanácsokat adjon nekem: a Budapestig megásott alagútjába nyakig ereszkedő Lénára mutatva borzadva azt mondta, hogy nem kéne hagynom, hogy a földet túrja, mert a baktériumok nagyon veszélyesek. Szerencsére ott volt a felesége, aki megoldotta a helyzetet, miután segélykérően rápillantottam és azt mondta (a férjének szánt elnéző mosollyal), hogy majd kezet mos a kislány.

Ezek a mai bácsik...

"Summer's gone"

Legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen ősz lett. Nagyon jó, szeretem, bár iskolakezdéskor menetrendszerűen szorongok, mióta tanítani kezdtem, függetlenül attól, hogy nyáron is mindig tanítottam; úgyhogy augusztus vége meg az őszi fények megjelenése minden évben összezsugorítja a gyomrom.

Egyébként annyira elszoktam a vihar hangjaitól, hogy hajnalban, amikor hatalmas dörgésre ébredtem, azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen ünnep van, ami miatt tűzijátékot rendeztek...

Aztán még az is van, hogy teljesen fel vagyok háborodva, hogy Luke Skywalker a Criminal Minds egyik főgonosza és uramisten, mi lett abból a kisfiúból...

ilyen terhességes-szüléses-ernőkés

Olvasom ezt a mindenféle babás meg babaváró blogot és mindig arra kell rájönnöm, hogy ami másnak a horror szülésélmény, az nekem a horror terhességélmény és bevallom, az a gyanúm, hogy azért is szeretnék még egy gyereket - most függetlenül attól, hogy mekkora cuki lenne egy Ernőke* -, mert nagyon vágyom egy jó terhességre, meg normális szoptatósélményre. 

A terhességemről sokat beszéltem itt annak idején, tényleg rettenetes volt, na, elvileg megszépülnek az emlékek, de hét hónapnyi okádáson nincs mi megszépüljön, borzasztó volt, így képzelem a kemót. Persze, az jó volt, amikor megnéztük őket, meg a szívhangjukat hallgattuk, meg vicces volt ahogy a hasamban bugyborékoltak, de amúgy a puszta létezés is nagyon nehéz volt terhesen: jártányi erőm alig volt - de persze Olaszországból kocsival ingáztunk haza orvoshoz, meg Amerikába költöztünk, hát röhögnöm kell, komolyan - és az elején gondolom a hormonoktól okádtam megállás nélkül (a dokik széttárták a karjukat, hogy bocs, ikerterhesség, ez sokszor ilyen), a negyedik hónaptól meg a gyomorsavtól (én nem is tudom melyik a rosszabb hányásfajta, mindkettő rémes, na). 

Aztán a szülés ehhez képest nagyon jó volt - eltekintve Marcus vonakodásától, meg hogy majdnem megcsászároztak még pluszban, uramisten -, viszont utána jött a kínlódás a szoptatással, ami sehogy se ment, a gyerekek kicsik voltak, gyengék, én béna, plusz az intenzíven rászoktatták őket a cumisüvegre, hullafáradtak voltunk és gyakorolni kellett volna mindkét gyerekkel, de hát ketten nyomtuk végig az egészet, nem volt idő semmire, nem volt segítség**, közben a gyerekorvos folyton mondogatta, hogy mindegy hogyan, de nőniük kell, meg két óránként enniük (plusz fejtem vagy másfél órát majdnem minden etetés után), jaj, ez is elég rémes volt, viszont az a pár alkalom, amikor sikerült szoptatni, hát nekem isteni volt, amolyan igazi könnyes-szép élmény - oké, nyilván évekig nem maradt volna így -, bevallom, még most is hiányzik, sőt, bűntudatom is van, hogy nem sikerült, ezzel szoktam csesztetni magam a nagy betegségek idején, azaz, hogy azért betegek folyton, mert nem szoptattam őket és csak három hónapig kaptak anyatejet.

Ja, igen, aztán a depresszió is a szoptatáshoz kapcsolódott: kaptam valami rejtélyes tejfakasztó gyógyszert, amitől tényleg lett tejem - a harmadik hónapban kezdett elapadni, mondjuk csodálom, hogy addig volt  -, fejtem mint az őrült, csak éppen közben megállás nélkül sírtam és szorongtam, borzasztó volt (utólag olvastam, hogy a gyógyszer mellékhatása lehet erős depresszió, nagyszerű) - persze lehet, hogy amúgy is depressziós lettem volna, nem tudom, az előéletemből ítélve gondolom igen.

Fú, nem is tudom mit akartam ezzel. Ja, de, tudom. Szóval akarok még egy gyereket vidáman tervezgetősen, bababoltban andalgósan (én terhesen nem andalogtam sehol, mindenhol tántorogtam és hányósarkot - meg zacskót - kerestem), akit aztán a csodaszép kékre festett babaszobában angyali mosollyal szoptatok. Jó, jó, ilyet csak első gyerekkel lehet, igazatok van. 

Apropó, első gyerek. Mikor elmentünk megünnepelni az évfordulónkat, a szomszéd asztalnál egy háromgyerekes angol család ült, a legkisebb lány olyan két éves lehetett és döbbenetes dolgokat művelt, de a szülei rá se hederítettek: egy villát a szeme elé tartva szaladgált körbe-körbe, a székén állva töltögetett mindenféléket mindenki poharába, én teljesen rosszul voltam a látványtól, Marci meg csak legyintett: jaj, hát nyilván a harmadik gyereknél már mindenki ilyen...és hirtelen akkor tudatosult bennem, hogy nekem igenis jogom van görcsösnek lenni - nem mintha az olyan jó lenne -, nekem két első gyerekem van, nohát.

* ez lenne a munkaneve, mosmitnéztek

**azóta is az a mantrám az összes ikreket várónak, aki tanácsot kér: mindenképp legyen segítsége és mindenképp próbáljon szoptatni, mert nagyon sok időt és energiát spórol meg vele és természetesen az a legjobb a gyerekeknek (a tápszerezés brutális nagyüzem két gyerekkel, kétóránkénti etetésekkel és fejéssel - olyan, mint egy nonstop gyárban non-stop dolgozni)



PS.: Ja és persze az ellenlábasaim nyilván húzzák a szájukat, hogy mit nyafog már megint ez itt, nyilván csak túloz, minekazilyennekgyerek, de nem, gyerekek, ez nem nyafogás, ez történt és pont így. Ez egy nehéz műfaj.

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás!"

Tegnap azért rendesen elfogott a szomorúság, ahogy néztem a gyerekeket rohangálni a fűben - alapvetően pocsék dolog átmenetileg nagyon jó helyen lakni, azt hiszem. Ugyanakkor persze jó is: nagyon hálás vagyok az Univerzumnak (meg persze Marcinak; az Univerzum csak besegített) ezért az öt évnyi óriás kalandért.

Utazás az agyvizem körül

Futás ide vagy oda, azért van pár dolog, amitől felforr az agyvizem. 

Az egyik ilyen, hogy Marcus mikroszkopikus darabokra tépkedi a gyurmát és szétdobálja az egész lakásban, ráadásul állati gyorsan dolgozik, elég csak kiszednem a ruhákat a mosógépből, máris elkezdi nyomatni (azért ha ott vagyok vele, ritkán meri csinálni nyíltan), iszonyú idegesítő, mert csak söpréssel, porszívózással és felmosással lehet rendesen eltüntetni és akar a fene egyfolytában söpörni, porszívózni meg felmosni, örülök, hogy élek, annyi Criminal Minds-ot nézek éjszaka. (Múltkor Marcus jött reggel a szokásos katonás modorral, hogyaszongya mama felkel, papa felkel, mi meg valami olyasmit nyöszörögtünk neki, hogy Marcuska, nekünk hajnalig sorozatokat kellett néznünk, sajnos még muszáj feküdnünk egy kicsit), meg hát egyébként sem, nem vagyok hajlandó egyfolytában takarítani, nem és nem. És nem használ semmi, már mindent próbáltam, de Marcusra nagyon nehéz hatni: kértem szépen, hízelegtem, kiabáltam, könyörögtem, próbáltam hatni a lelkére, az eszére, a büszkeségére, semmi. 

A másik, amitől megőrülök, az a nyivákoló hangszín, na azzal engem a világból ki lehet kergetni, főleg, ha semmi nem indokolja; vicces volt a múltkor Léna nagyon magas nyafogó hangon azt mondta, hogy  kéjek sajtot, mire mondtam, hogy jól van Lénike, csak ezt a hangszínt ne, kérlek, mire Léna: hóvan hangszín? 

A harmadik és egyben legnehezebben tolerálható dolog mostanában pedig a kocsmai bunyó. 

Én hívom így, mert teljesen olyan az összes: Léna valamit nyafog, vagy Marcusnak nem tetszik a véleménye, nosza, lenyom neki egy sallert, majd hőzöngve, a szemét forgatva meg is magyarázza: Léna hangoskodott! (Ezen mondjuk eléggé kéne ilyenkor röhögnöm, dehát óriási a felfordulás, mert Léna sikítva sír, Marcus morog, a helyzetet meg kell oldani - és ilyenből van mondjuk ötszáz óránként, most megint nagyon sokat veszekszenek.)  

Persze Lénát sem kell nagyon félteni, néha úgy fellöki Marcikát, hogy szegény hanyatt esik, olyankor persze ő zokog és Lénát kell megbüntetni, de igazából semmi nem használ, folyton újra és újra összevesznek...Régebben volt, hogy hagytam, hadd játsszák le a meccseket egymást közt, de mostanában elég csúnyák lettek a balhék, valamelyik nap azon vesztek össze brutálisan, hogy Marci Drezdában vagy Amszterdamban van-e most. És ezek a balhék persze nagyon zajosak is, úgyhogy estére állatira zsong a fejem, Marcus meg csak beszél, beszél megállás nélkül, még mese közben is - a meséket nagyjából kívülről tudja és mondja velem -, hihetetlen, hogy annak idején meg voltam rémülve, hogy nem tanulnak meg beszélni. Persze minden agyzsongás ellenére nekem sokkal jobb, hogy beszélnek, nagyon hosszú és nehéz volt a nyögve kommunikálós korszak. 

Ezeket leszámítva minden szép és jó, ahogy a múltkor mondtam, ráadásul újabban nagy zabálóbulikat tartunk és naponta több tonna dinnyét és szőlőt meg mozzarellát eszünk és nem merem elkiabálni, de azt hiszem most már tényleg csak éjjelre kell a szépeknek pelenka.

"A boldogság mindig elszökik. Mindig elmegy egészen addig, amíg nem hiszel abban, hogy megérdemled. Onnantól kezdve, hogy magától értetődően az életed részévé teszed, nem fog eltűnni. Nem is kell félned tőle. Onnantól kezdve majd megtanulod, hogy mindenkinek mást kell hoznia, másfajta boldogságot. Eufórikusat, minit, aprót, nagyot, felejthetetlent, vagy bármit... valami érdekeset, olyat, amit mindig hozzá fogsz kötni - a mosolyához, az arcához, a szemeihez. Senki máshoz, csak hozzá. Az már más dolog, hogy mindent csak megszabott ideig érezhetsz és élvezhetsz, na meg persze néha el kell engedni, hagyni, hogy menjen, nem ragaszkodni hozzá - ennél nehezebb lecke pedig bizony nincs."

Azon gondolkoztam, hogy vajon Madonna* is így kezdte? (Mármint nem blogírással, hanem ócska felkapaszkodással) Ez a csaj egyszerre iszonyatos és lenyűgöző, tulajdonképpen nincs is mit mondani róla, most is csak hápogni tudok.






*én őt tartom a világ egyik legnagyobb szemfényvesztőjének

helyzetjelentés

Amúgy tök jól elvagyunk hármasban, most valahogy eléggé kisimultak az idegeim, szerintem a futás miatt van ez is, mert szabadidőm amúgy egyáltalán nincs - ez egyébként hogy működik, amikor minden felnőtt dolgozik? Mert nekem ugye ez az álmom a jövőre nézve, de mit csinálunk nyáron a gyerekekkel? Gondolom nem mehetek minden nyáron két hónap szabadságra és terveim szerint nem tanár leszek... -, azt meg általában rosszul viselem, de most valahogy nem. 

Hajnalig Criminal Minds-ot nézek - és meglepő módon néha félek is (nem vagyok félős), azért egyedül húzós ezeken a beteg dolgokon izgulni -, szóval aludni nemigen szoktam, amúgy meg minden a szokásos: kint vagyunk három-négy órát, főzőcskézek, gyurmázunk, olvasunk, újabban folyton együtt énekelgetünk (ez állati cuki), stbstb.

Valamelyik nap akartam magam nagyon sajnálni a költözés miatt, de valahogy nem jött sehogyse a fájdalom, mikor a lelkembe néztem - és rájöttem, hogy egyszerűen már rutin az egész. 

Ha mindent beleszámolok - átmeneti szállásokat itt-ott -, akkor három év alatt ez a tizedik költözésünk, hát most mit stresszeljem itt magam, nyilván lesz majd valahogy. A repülőút sétagalopp lesz az amerikai repülőutunkhoz képest, aztán meg a reptéren majdcsak segít valaki, végülis azt is mindig megoldottam, amikor a hiperszuper houstoni játszótéren ellentétes irányban rohantak a megemelt színpadra hasonlító játszórészen, igaz, folyamatosan a szívroham kerülgetett, hogy hol és mikor esik le valamelyik, illetve rohan ki a forgalmas parkolóba.
Az ilyen nehezebb helyzetekről szokott eszembe jutni, amikor online vettem egy dögnehéz pelenkázót és az akkori lakásunk portájáról hazáig kellett cipelnem és a portás teljesen odavolt, hogy úristen, hogy leszek én erre képes és akkor azt válaszoltam neki, hogy I have twins, I'm able to do anything. És tényleg.

"The voodoo, who do, what you don't dare do people"

Érdekes ez a nemblogolás - nekem három nap írás nélkül annak számít - , jól esik nagyon, valahogy leginkább iszonyt érzek, mikor jön a késztetés - mert azért jön -, hogy leírjak dolgokat, fura, ilyen még sosem volt, dehát az ember változik, meg korszakai vannak, meg aztán most is éppen írok, szóval...

Arra jöttem rá futás közben, hogy fogok írni egy egymondatos fogyókúrás könyvet: Fuss minden másnap legalább fél órát és egyél okosan keveset, viszlát. Ez lesz a könyv, szerintem veszik majd mint a cukrot (vajon Friderikusz üres könyve hány példányban kelt el annak idején?) 

Szóval azt gondolom, ez az egy mondat a titok, mert a kilók megint leugrálnak rólam; igen, minden másnap futok háromnegyed órát és okosan eszem keveset (az okosan evés folyik a csapból is, el se kezdem mondani, hogy az milyen, úgyis tudja mindenki), az meg számomra nem elfogadható érv, hogy nem tudok futni, nem, nincs ilyen, futni mindenki tud, de nyilván állati lusta, amit én teljesen megértek, én is az vagyok, csak hát a sok plusz kilótól az ember szomorú, beteg és csúnya lesz (jójó, tudom, fogadjuk el önmagunkat, dehát azért értitek...azt meg senki ne mondja, hogy a kövérek vidámabbak, egy nagy túróst, szerintem.)
Tudom, tudom, ne képzeljem, hogy tudom a tutit, mert az milyen ellenszenves (ezt mondaná a házitrollom, aki sajnos már nem szólogathat be, fájdalom), dehát asszem ezzel kapcsolatban tudom a tutit, mit tegyek. Na nem mintha ez valami különleges tudás volna, szerintem egy értelmes hat éves simán tudja ezt már...

Amúgy meg ez mellékszál, mert azon akartam dühöngeni, hogy a futósétány (ahol egész Pisa fut gyakorlatilag) melletti padokon  folyton köcsög dohányosok pöfékelnek és nekem már önmagában is megvan a csúnya véleményem a cigiről, nade hogy tüntetőleg ott akar valaki cikizni, ahol mások levegő után kapkodnak, az már mégiscsak disznóság, nem? Menjen haza, zárkózzon be, oszt fulladjon bele a füstjébe egyedül, jézusom. 

Jójó, nem értem mit csodálkozom, mikor vannak emberek, akik hajéktalanok arcából harapnak ki darabokat játszásiból, eh.

ahogy a dolgok vannak

Hümm. A blogger spleent kezdi felváltani egy újfajta érzés - kinek mi köze hozzá -, szóval kicsit aggódom a blog jövője miatt. 

Egyébként meg nincs semmi különös, amit jobban kéne rejtegetnem mint régen, ma van a megismerkedésünk ötödik évfordulója - öt éve ismerjük egymást és három éves gyerekeink vannak, ez nem durva? jajmár, miért kéne száz évet várni mindennel?* -, de persze tegnap kellett ünnepelnünk, mert Marci ma megint konferenciálni utazott egy hétre - most is éppen két gyerek ül az ölemben, míg írom ezt. 

A múlt héten rengeteget kirándultunk, a gyerekek elég jól bírják a strapát (meg mi is), bár voltak napok, amikor azonnal szanatóriumba akartam vonulni három hónapra. 

Majd egyszer lesznek képek is, de most lusta vagyok.


*a félreértések elkerülése végett (és mert tudom, hogy páran ezt hiszik): nem véletlen lettem terhes 

ahogy a dolgok vannak

Megyünk Magyarországra aludni! (Léna, a rossz alvó)
Megyünk Magyarországra és eszünk Túró Rudit! (Marcus, a falánk)

Egy hónap múlva ilyenkor már otthon leszünk, teljesen hihetetlen.

Szorongásom az utazás miatt kezd a tetőfokára hágni, mivel a repülőn a következők lesznek velem: két gyerek, két autósülés (amit fel kell adni csomagként, nem használhatjuk, de leszállás után valahogy ki kell cűgölnünk a reptérről), egy kézipoggyász nekem, esetleg egy (két) kézipoggyász a gyerekeknek, plusz feladunk egy bőröndöt valószínűleg, plusz lesz velünk egy ikerbabkocsi, plusz nem vár senki a reptéren. Most őszintén: ezt így hogy?

Aztán meg Ottlik Géza olyan szépen elmondja az én problémámat a beszéddel (írással), hogy megmutatom nektek:

Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt válaszolni. "Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.

Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot.

csak ülök és mesélek

Az úgy volt, hogy háromnegyed háromkor arra ébredtem, hogy valahol itt az udvaron egy mély hangú férfi ordítozik elég sokáig, amolyan monológszerűen - nagyon meglepő volt, ez egy kis elit "lakókomplex", mindenki tip-top, meg cuki és nem cuki nyugdíjas -, valahogy úgy képzeltem, hogy egy lakónak ordít befelé az egyik lakásba, ez valószínűleg így is volt, mert egyszer csak egy női hang kezdett neki visszarikácsolni, én meg persze felváltva aggódtam, hogy nehogy felébredjenek a gyerekek, meg hogy nehogy megöljék itt egymást, mert bár Miss Marple akarok lenni, én csak a hulla után szeretnék nyomozni, a gyilkosságot magát ha lehet, kihagynám...szóval ordítottak, aztán csend lett, aztán motorbőgés, újabb ordítás, majd vége, alhatott tovább az elit lakóközösség. 

Bevallom, a legnagyobb bajom az volt, hogy a vaffanculo-n kívül egy büdös szót sem értettem (pedig egész tagoltan ordítottak), ami egyrészt azért zavar, mert állati kíváncsi természetű vagyok, másrészt azért, mert novemberben nyelvvizsgázni akartam, dehát izé...talán mégsem olyan jó a szövegértésem, mint képzeltem.

Aztán még olyan is történt, hogy hívtam a bébiszittert, hogy elmehessek futni - ja, micsoda burzsuj vagyok, jó drága futás volt - és futás közben, amikor már nagyon szenvedtem, a tesómra gondoltam, akit augusztus végén megoperálnak (amit, amíg ki nem derült, hogy nem rákos - mi teljes joggal félünk folyton ettől azt hiszem -, nem mondott el nekem; hiába, az anyám vére) és mikor elmesélte, hogy mit és hogy csináltak mikor vizsgálgatták, hát majd elpusztultam, hogy jézus isten, erre meg azt mondta, hogy ne viccelj, te szültél.  

Szóval úgy a harmincadik percben arra gondolok, hogy hú, szültem, de mikor már nagyon büszke lennék, akkor leintem magam, hogy egyrészt edás szülés volt (bár azért vajúdni kemény dolog), másrészt Léna kiszánkázott, Marcust meg kihúzták...mondjuk valamit azért biztos csináltam, mert még életemben nem voltam olyan fáradt, mint a szülés után, hümm.

Tegnap a torony tövében ficánkoltunk esti séta címén és a gyerekek egyszer csak közölték, hogy pisilniük kell - mindig együtt kell pisilniük -, nosza, gatya, szoknya letol, gyerekek rákészülnek, erre frankón üldözni kezd minket egy darázs, hú, ez ijesztő - különösen, hogy Marcus mindenre allergiás újabban, nem akarom próbára tenni egy darázscsípéssel -, rohanunk a letolt gatyás, pucér fenekű szép gyerekeimmel körbe-körbe a torony körül, a darázs üldöz minket, körülöttünk mindenki röhög - hát, ilyen kalandjaink vannak, na. A biliprojekt egyébként jól halad, a gyerekek már kint is simán leguggolnak pisilni, még Marcust kell megdolgozni, hogy délután pelenka nélkül aludjon, oszt mindenki mehet oviba, dolgozni, izgi lesz. 

Aztán gondolkodtam még a kommentfóbiámon is és arra jutottam, hogy én egész életemben mások történeteit és panaszait és nyafogását hallgattam, segítettem, tanácsoltam, együttérzően bólogattam, jól megmondtam (és nem, ez nem mártíromság, ezek a puszta tények), de tőlem a férjemen kívül évek óta nem kérdezi meg senki hogy vagyok (ezúton üdvözlöm az állítólagos barátaimat; tudom, ez az én hibám is, nyilván), úgyhogy itt, ebben a blogban most végre én akarok történeteket mesélni, panaszkodni és nyafogni és nem akarom, hogy bárki beleszóljon, vitatkozzon, kérdezgessen. Ez biztos bunkóságnak hangzik, hát istenem, így jártunk ezzel a bloggal.



PS: Idén még nem is panaszkodtam a melegre, nahát. Azt hiszem az van a meleggel, hogy Houston után már minden meleg röhejesnek tűnik, igaz, ott a légkondiban ültünk főleg, bár én egész sokat voltam kint a gyerekekkel.
Szóval Houston olyan, mintha az állatkerti Pálmaházban élne az ember, semmilyen meleg nem fogható hozzá (na jó, Jordánia is döbbenetes volt, a sivatag meg aztán végképp), valószínűleg megszoktam. A téli hideg jobban felkavart, attól meg teljesen elszoktam.

szolgálati

Isten bocsássa meg, de nem szerettem meg a kommenteket, annyival jobb nélkülük. 

Egyszerűen se kedvem, se energiám a postokat magyarázni, meg vitatkozni róluk, ne haragudjatok rám. 

Akit nagyon érdekel valami, az majd ír, én meg beszélek újra bele a világba. Jó lesz.

4100. bejegyzés

Muszáj elolvasni, aztán üldögélni némán.

"You'll never live like common people"

Na jó, bár unalmas vagyok, de elmesélem: ahogy közeledik az ovikezdés,  Lénike egyre alkalmatlanabb a közös alvásra. 

Ugyan olyannyira szobatiszta lett két hét alatt, hogy már éjjelre sem kell neki pelenka, de az elalvós rituáléja az, hogy ütemesen forgatja a fejét, miközben a kis rongyával csapkodja a cumival teletömött száját (a cumi nagyon hangosan csattog eközben) és újabban mindehhez hangosan zihálva nyög is...(Marcus időnként idegesen sziszeg rá, meg kiabál, hogy Léna hagyd abba, nagyon idegesítő. Olyanok mint egy öreg házaspár.)

Egyébként meg Marci az előbb érkezett meg az agyonpakolt kocsival Budapestre, szóval nagy nap ez a mai: hivatalosan is kezdetét vette egy újabb költözés.

És, meg ne sértődjetek, kedves baba-és gyerekbloggerek, de egy észrevételemet (ami biztos nem fog mindenkinek tetszeni) muszáj megosztanom és egyáltalán nem kritikának szánom. 

Szóval azt vettem észre a gyerekblogokat olvasva, hogy mindenki azt hiszi, hogy széles e világon az ő gyereke a legelevenebb, a legkezelhetetlenebb, a legtúlmozgásosabb, a legrosszabb alvó, a legtöbbet beszélő, a legtöbb embert kívánó és a legviccesebb az, hogy egy csomó blogban tök ugyanazokat a dolgokat írják más és más anyukák, azaz számomra teljesen világos, hogy a legtöbb gyerekkel nehéz, mert a legtöbb gyerek nagyon eleven, nehezen kezelhető, ficergős, hisztis, nehezen alvós, sokat beszélős, stbstb. Gyerek, tudjátok. 

Szerintem az iskolai oktatásba bele kéne venni valami ilyen gyermekápoló-és megismerő órákat is, mert nem jó dolog, hogy a legtöbb ember 35 évesen lát először közelről gyereket - a sajátját általában, aztán meg nem győz rajta csodálkozni, hogy nahát, az ő gyereke annyira olyan mint egy... gyerek.

este jó

Ma: Igen, Léna, nagyon jó, ez az o betű. O mint...őőő, na, mondj már valamit o-val!
Mo: Obersturmführer!

34 hónapos komoly emberek

Mivel ma 34 hónaposak, ezért most már tényleg kell írnom babablogot, őőő mindent tudnak. 

De komolyan: szépen és hosszasan magyaráznak mindenféléről, nagyon viccesek, jelenlegi kedvencük a puzzle és a gyurma (Léna sokkal jobb a kirakósban, mint én), őőő aztán minden lépcsőre egyedül másznak le-fel, együtt játszanak egy csomót (a legújabb játékuk a bölcsis társak nevének kiáltozása és ezen való vihogás, nagyon vicces tényleg, én is mindig röhögök; így született az abszurd humor is nyilván), ügyesen esznek-isznak egyedül, Marcus továbbra is nagyon válogatós, Léna továbbra is ínyenc, szereti az olajbogyót és a brutális ízű sajtokat, van aztán biliprojekt is, Marcus pl a múltkor a parkban szó szerint bokán fosta magát (szegény, a ringló hajtja kicsit), talán nem kéne annyira hardcore-ban űznünk ezt a dolgot, hogy se pelenkát, se törlőt, se pótruhát nem viszünk sehová...amúgy Léna imád bilizni, teljesen el van varázsolva attól, hogy ő már nagylány és bugyit hordhat, Marcus ellenben direkt ellenkezik és meg van ijedve, ha véletlenül belepisil a bilibe; most épp mindketten pelenka nélkül alszanak, hát izé...
Mi van még: ha megfeszülök se tudom, hogy hány foguk van, cukin énekelnek, szeretnek táncolni, még mindig imádják a könyveket, mostanában elkezdtünk nekik Janikovszky Évát olvasni (a pelenka elhagyással komolyodjanak az irodalmi művek is, na), rajonganak a macskáért (a macska viszont sajnos ki nem állhatja őket) és életük eddigi legnagyobb élménye egyértelműen a pistoiai állatkert volt. Meg aztán szépek is nagyon és hiszti is kevesebb van, na jó, hát egymást gyepálják rendesen, de gondolom a tesóknak ez a dolga, meg szerencsére alapvetően jóban vannak. 

Én úgy érzem, hogy most határozottan könnyebb velük mint mondjuk egy fél éve, persze isten tudja, hogy én értem meg az anyaságra, vagy tényleg okosodnak és ezért egyszerűbb, de végülis mindegy. 

Ja, volt egy kis harmadik gyerek para is: tényleg para volt, mert bár én mindig szeretnék egy Ernőkét, de míg megcsináltam egy tesztet, láttam Marci idegebeteg fancsali képét és rögtön tudtam, hogy itt aztán sose lesz harmadik gyerek, ha nem muszáj...