ahogy a dolgok vannak

Én tudom, hogy a tények hangoztatása egyeseket sérthet, bosszanthat, illetve felháboríthat, ilyen például a houstoni 27 fok november végén (ne aggódjatok, most csak 12 fok van), meg az a tény, hogy a gyerekeim most, délelőtt 10.22-kor még mindig alszanak (igen, tegnap este 9 óta) - énnemtom mivel érdemeltük ki, hogy ennyire mázlisták vagyunk: két gyerek, akinek jön a foga, két gyerek, aki éppen náthás és két gyerek, aki mindezek ellenére alszik mint a bunda, wow. Pedig az első négy hónapban még vízszintesben sem voltak hajlandóak tartózkodni, nemhogy aludtak volna...

A kajálás, na az kicsit bonyolultabb mostanában: Marcika kitalálta, hogy vacsorára csak bolti babakaját eszik és mély undorral, rikoltva elfordítja a fejét, ha valami sk főzelékkel kínálgatom - eleinte megsértődtem, most már legyintek: mindegy, csak egyen. És eszik is, lelkesen, reggelire-ebédre azt, amit én csinálok, vacsorára meg az undorító bio boltit (tényleg undorító, sokkal jobb az enyém, nem értem én ezt a Marcikát).

Pár napja mondtam Marcinak, hogy milyen furcsa, hogy nem szoktam a babákkal álmodni; a még furcsább ezután következett: azóta folyton ők szerepelnek az álmaimban.

Mielőtt elalszom viszont, mindig az apámra gondolok, egész pontosan arra, hogy milyen lehet kiugrani az ablakon. Hogy milyen pózban, milyen testtartásban teszel ilyet. Tudom, semmi értelme ezen gondolkodni, de nem tudok mit tenni: ha lehunyom a szemem, egyből látom az erkélyünket és elképzelem az apámat, ahogy ugrik...nyilván valahogy így próbálom megérteni, meg feldolgozni ezt az egészet, csak az a baj, hogy úgy érzem, ez feldolgozhatatlan, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.

(s)iker vol.93287172

Méghogy a gyerekek két éves korukig nem játszanak egymással! Na jó, nem tudom, lehet, hogy ez csak valami ikres-ügy, de ők igenis szoktak játszani egymással. Tegnap meglestem őket: hangosan nevetve kukucsoztak.

És egyébként meg végre hideg van, csodás.

idegesítő Carrie Bradshaw elmélkedés

Valamelyik nap, mikor aludtak az állatkák, megint néztem egy kis Szex és New Yorkot és bár nem elemzendő darabról van szó, én mégis elemeztem egy kicsit és érdekes felfedezést tettem: a négy nőből kettő* évekig ugyanazokkal a fickókkal vergődik, kezdi újra, csak barátkozik, szakítanak, egymásra találnak, szakítanak, egymásra találnak és ez megy vég nélkül...és igen, ez van tényleg a legtöbb ismerősömmel is: egy csomó ember él majdnem-kapcsolatban - és persze én is ezt csináltam sokakkal, sok éven át.

Mintha az emberek elfelejtettek volna szakítani, mintha nem tudnák hogy kell ezt csinálni - a könnyes búcsú mindig csak majdnem-búcsú (de könnyes, mert a majdnem-szenvedélyt könnyekkel lehet a legjobban eljátszani), az utolsó telefonbeszélgetést követi még hatszázhuszonöt búcsúszex és pár közös "baráti" év...de miért?

Az anyám korában az emberek még el merték engedni egymást, ma már nem. Tényleg ilyen nehéz akár csak barátot is találni, hogy ha találunk valakit akivel (viszonylag) jól érezzük magunkat, akit így vagy úgy (barátként vagy szexpartnerként vagy szerelmesünkként) nagyon szeretünk, azt bármi áron magunk mellett kell tartanunk? Igen, valószínűleg.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy aki az egyetemen (vagy akármilyen iskolában, közösségben) nem találja meg a párját, annak később már nagyon nehéz dolga lesz - és tényleg.

Mert hiába van iwiw, facebook és lovebox, ezek úgy látom inkább csak az ismerkedési-kapcsolati zűrzavart fokozzák, inkább csak a majdnem-kapcsolatok kialakítását könnyítik meg, de valamiért szinte soha nem teremtenek tiszta helyzetet.

Tiszta helyzet alatt értem mondjuk a miénket (az nagyon tiszta volt, nem is értem, hogy lehetséges, hogy nekem megadatott egy ilyen): megismerkedtünk, egymásba szerettünk, együtt élünk, összeházasodtunk, gyereket csináltunk, vidámkodunk, hej.

Vagy a tiszta helyzetek valamiért már egyre ritkábbak? Manapság már nem szeretjük eléggé egymást ehhez? Manapság már annyi alkalom és lehetőség van majdnem-kapcsolatra - ami sok szempontból kényelmesebb a tiszta helyzetnél -, hogy azzal mindig megelégszünk? Vagy ha nem is elégszünk meg, de elfogadjuk, mert nincs jobb?

*egyébként ez még egész jó arány, a valóságban inkább négyből négy nő csinálja ezt

lakásos

És emlékszel, Triesztben, a második lakásban már nem is fértél be a zuhanyozóba? Vagy ha be is fértél, folyton összehánytad...

Hát igen, a szép emlékek - elképesztő, hogy 2010-et gyakorlatilag végighánytam...

De a lényeg: már többször megbeszéltük, hogy nem szeretjük ezt a lakást. Gyönyörű és nagy, de mi nem szeretjük. És egyébként is, mi nem itt szeretnénk lakni, hanem a liberális-buzi negyedben, tudjátok, már mondtam, de úgy tűnik mindenki ott szeretne lakni, drága is, meg nehéz is bármi jót találni, de akkor is, igenis, mi ott akarunk lakni és kész.

Úgyhogy mit csinálunk tavasszal? Na mit? Hát persze, hogy költözünk...

munkát, kenyeret

A CIA még szerbhorvát fordítót és tolmácsot is keres, de magyart, nos, azt nem. Lassan be kéne látnunk, hogy nem vagyunk különösebben jelentős nép, Puskás ide vagy oda...

És igen, azt hiszem mondhatjuk, hogy munkát keresek. Munkavállalási engedély, meg bölcsi, na az még nincs (és gondolom nem is lesz, csak ábrándozom, tájékozódom...igen, például az FBI és CIA weboldalán.)

helyzetjelentés

Egyébként meg Marci szépen megöregedett vasárnap - öt évvel fiatalabb nálam, viszont az egyik ismerősünk egy évvel idősebbnek nézte, yessss - , meg is ünnepeltük, volt ajándék, Sacher-torta és mexikói étterem Marci újdonsült barátaival, a babák pedig addig itthon játszottak a szitterrel, akit változatlanul nagyon szeretek, megbízható és cuki, ráadásul szerinte a babák nagyon okosak (!!!), Léna különösen, el is nevezte Miss Smartynak - tény, hogy kezdettől hihetetlen okos szeme van.

Marcika borzalmasan taknyos és ömlik a nyála, meg nyűgös mert jön a foga, viszont ennek ellenére alszik rendületlenül nappal, éjjel; hiába, no, isteni jó fejek a gyerekeim.

Molly pökhendi és irigy, azaz roppant szimpatikus

Szombaton a játszóházban a szülők, akiknek épp egy éves lett a gyereke, megtapsolták egymást és ujjongtak, hogyaszongya we made it és akkor én már megint nem bírtam a pökhendi gondolataimmal - igen? megcsináltátok? húha, de nehéz lehetett, tényleg, jaj, szegények, egy gyereket ketten ugráltok körbe... -, de mielőtt nagyon utálni kezdenétek, gyorsan bevallom, hogy a pökhendiségem sokszor irigységből fakad (nem mintha ez olyan szimpatikus volna), merhogy elnézegettem a szülőket, akik vadul terelgették gyermeküket, az egyik fotózott, a másik meg húzta-vonta a kölköt át a kis színes alagúton, nekünk meg ugye mindkettőnknek van egy-egy gyerek, akit terelget, senki nem fotózik és csak arra az egyre tudunk figyelni, úgyhogy sajnos el is mulasztottam pár izgalmas fel- és lemászást.

Thanksgiving

Szerintem az amerikaiak azért találták ki a Hálaadást, hogy legyen nekik plusz egy karácsonyuk, mindegy, megtartottuk, csináltam pulykát, undormány édes krumplit marshmallow-val (én rosszul vagyok tőle), meg az anyám karácsonyi sütijét és volt vendégünk is, az első hivatalos vendég itt minálunk és boroztunk és gyertyát is gyújtottunk, vasárnap Marci születésnapja lesz, aztán három hét múlva az én születésnapom, aztán karácsony, aztán szilveszter, ünnepelünk mosmár ezentúl mindig, na.

"I really fell in love with them but at the same time I felt anger and resentment at having this double burden"

I couldn't help feeling sometimes as I stood knee-deep in diapers and bottles - why did this happen to me?*

Elég nevetséges, de nekem szerintem most kezdett el ketyegni a biológiai órám - már megint akarok még egy gyereket.

Valószínűleg ez azért van, mert öregszem - a halálon is sokat gondolkozom mostanában, ez meg nyilván azért van, mert kihalt a fél családom - és félek, hogy később már nem lehet, illetve szerintem lehetne, ha akarnám (azt hiszem az a típus vagyok, akire csak rá kell nézni és terhes lesz), de rizikós.

Ettől függetlenül ma azért mindenkit elátkoztam, hogy ikreim születtek: ja, nem történt semmi különös, csak kitaláltam, hogy holnap csinálok Hálaadás napi vacsorát és vásárolni mentünk a böhöm nagy sportkocsival, amit újabban használunk és sehol nem fértünk át és folyton mindent leejtettem és a babák felváltva rágták le a lábukról a zoknit és nekem egy kosarat kellett csurig pakolnom, mert nem tudok egy babkocsit meg egy bevásárlókocsit is navigálni és a szembejövő anyukák az egy szem gyerekükkel mind üdvözült mosollyal tologatták a bevásárlókocsit (a gyereküket ugye simán beleültetik) és aztán jöttünk hazafelé és a kocsiktól sehol nem fértünk el, a rohadt sok vásárolt holmi lehúzta hátrafelé a kocsit és majdnem felborult, aztán fel kellett hozni ölben az egyik gyereket, aztán a másikat, aztán a vásárolt cuccokat, aztán le kellett lakatolni a babakocsit, aztán visszajönni és dühöngeni, elpusztulni - ja, nem, bocsánat, előbb etetni, fürdetni, öltöztetni, pelenkázni, utolsó tejet adni, ágyba dugni...na jó, bevallom, kicsit nevetgéltem is, mert Marcika úgy tűnik megtanult tapsolni meg integetni és lelkesen gyakorolta mindkettőt hazafelé, elviselhetetlenül aranyos, az az igazság.

*Elizabeth Friedrich and Cherry Rowland: The Parents' Guide to Raising Twins

(nem post

és hát igen, eljött az az idő, hogy mérlegelem, hogy ki olvas és ezek közül ki, min fog megsértődni és akkor inkább egy csomó dolgot titkosítok vagy meg sem írok.

atta bloggere.)

kieg. az előzőhöz

Biztos amikor annyit hánytam, akkor összeráztam az agyukat, azért nem tudnak semmit...

De olyan szépek azért...

Meg olyan okos szemük van...

Hátha még megjön az eszük...

már megint a beszédtéma

Szia, persze, nem tanítanom kell őket egyfolytában (bár azért az embert miért is ne taníthatnák a szülei? a játék is tanítja őket, te mondtad:)) és a blogban sokszor nyilván túlzok, túloztam most is: nem "tanítom" őket dolgokra egész nap, sokat játszunk, idétlenkedünk, hangokat utánzunk, bábozok nekik, puszilkodunk, énekelünk, mutogatjuk egymás orrát, száját, stb, tükör előtt állunk, kapcsolgatjuk a villanyt, nézegetjük a macskát, kinézünk az ablakon, sétálunk, hintázunk, vagy csak ülünk és kedvesen nézzük egymást, meg aztán állni tanulunk, kukucsozunk, szóval egész normálisnak tűnünk:)

az aggaszt eléggé, hogy úgy nagyjából egyáltalán nem értik, amit akarok tőlük és nem tudom, hogy ez normális-e - lassan tizennégy hónaposak, ilyenkorra már érteniük kéne ilyen "add ide" - "add oda" utasításokat, de ők csak nagy ritkán, nagy szenvedés árán értik meg, ha egyáltalán, ráadásul a kis tárgyaik neveit is sokszor eltévesztik (napjában nagyjából ezerszer mondom el nekik a dolgok nevét), összekeverik és fogalmam sincs, hogy ez az én hibám-e, vagy ők ennyire éretlenek, buták, betegek.

Jó, tehát sorra kapom a leveleket, hogy ne legyek már ennyire kattant, ne tanítsam a gyerekeimet, játsszak velük, nos, a válasz mindenkinek a fenti és nem hiszem, hogy kattant lennék - ezt nem sértetten mondtam, hanem semlegesen -, szerintem egy csomóan pont ennyit aggódnak, csak a) nem írnak blogot b) írnak blogot, de csak a rózsaszín dolgokról c) írnak blogot, de maguknak se vallják be, ha valami rosszat sejtenek a gyerekükkel kapcsolatban, úgyhogy nem írnak az aggodalmaikról...biztos van még lehetőség, de meguntam felsorolni őket. Ja és persze vannak még a nagyon szerencsés, halálosan nyugodtak, ezúton üdvözlöm őket.

Szóval a lényeg: nem, nem egy tábla előtt kell elképzelni engem, amint egész nap ostort csattogtatva okítom a gyerekeket, csak azért úgy gondolom, hogy minimális elvárás, hogy ha egy nap háromszázszor elmondtam, hogy az a kék maci, akkor Marcika ne a kibaszott barna majmot adja a kezembe a nap végén az add ide a kék macit felszólításra; vagy énnemtom, lehet, hogy én vagyok a hülye tényleg, majd ráér az a gyerek 30 évesen megkülönböztetni egymástól a kék macit és a barna majmot, igaz is. (morogva el)

visible darkness

Anyai ágon nagyjából mindenki rákban halt meg.

És apai ágon?

Apai ágon nem nagyon voltak rákosok.

Na, hát akkor talán azt örökölted.

Hát, nem olyan jó az...Ott vannak az öngyilkosok meg a depressziósok. Talán mégsem kellett volna szaporodnom, szegény babák, milyen géneket örököltek, rémes.

A depresszión, meg az ehhez kapcsolódó dolgokon gondolkodtam ma reggel.

Ezt biztos meséltem már, de ma valamiért hirtelen újra eszembe jutott: amikor 97-ben hazamentem Londonból, rémes depresszióba zuhantam és elmentem valami random pszichológushoz és próbáltam neki eldadogni a problémáimat, meg hogy olyan rosszul vagyok, hogy mingyár meghalok, erre elküldött azzal, hogy jaj, hát ez csak lila bölcsészköd.

Aztán az is eszembe jutott, hogy az apámat már sok évvel ezelőtt mániás-depressziósként diagnosztizálták és elment valami pszichológushoz (bezzeg, mikor nagyon kellett volna neki, akkor nem volt hajlandó), aki kerek-perec megmondta neki, hogy ő itt nem fogja magyarázgatni, hogy az élet szép, meg hogy az apámnak van esélye a boldogságra, hiszen ennek semmi értelme, az apám úgyis átlát a szitán...én pontosan nem tudom, hogy egy pszichológusnak mit és hogyan kéne csinálnia, de hogy ez a két példány biztosan nagyon alkalmatlan volt, az tuti.

Aztán volt nekem egy másik pszichológusom hosszabb ideig, ő rettenetes rombolást végzett, azt hiszem: még csak a terápia kezdetén jártunk, de én már az összes családtagomat utáltam - valami olyan módszert alkalmazott, amivel tételesen bebizonyította, hogy én zseniális és csodálatos vagyok, ámde a családom összes tagja szörnyeteg, akik mind csak ártottak nekem...

Persze lehetne ezt még ragozni, próbálkoztam többféle pszichológussal, de nincs nagyon kedvem belemenni, a lényeg inkább az, hogy tanuljanak már az emberek inkább asztalosnak, meg lakatosnak, francért lesz bárkiből pszichológus.

"tanultam én is, hogy kicsi. de mindig élen járt a sportban"

Én sokszor tényleg meglepődöm, hogy Magyarországon élnek még emberek.

Igen, tényleg pocsék eljönni, otthagyni az emlékeinket, a barátainkat, a családunkat és idegenben, gyökértelenként, egy idegen nyelvet beszélve, mindig idegenként élni, de ha jól értelmezem az otthonról jövő híreket, akkor otthon már egyszerűen szinte lehetetlen létezni.

túl késő

Egyébként meg azt is utálom ebben az árvaságban, hogy nincs kitől megkérdezni, hogy én meg a tesóm mit mikor csináltunk, mikor kezdtünk járni, beszélni, ilyenek. Túl sokat nem tudok erről - csak pár viccesebb sztorit -, mert azelőtt egy kicsit sem érdekeltek ezek a dolgok...

"csika csika csika lú, ne légy Molly szomorú"

Mikor elkezdek beparázni és elkeseredni és dühöngeni, hogy az én gyerekeim gyengeelméjűek - mert hiába mondom el háromszázszor, hogy tedd bele a könyvet a piros vödörbe, percekig csak tátott szájjal bambán merednek rám, majd végül elrohannak és diadalmasan odaadják a labdát -, olyankor gyorsan beleolvasok a legújabb kedvenc oldalamba és kicsit megnyugszom: twins are typically six to eight months behind the general population with first words.

Nem, most már nem igazán autizmus-parám van, inkább sima megkésett beszédre gyanakszom - ami a fenti idézet fényében úgy tűnik, normális -, de nem biztos ám, hogy az olyan jó, később, az iskolában ez rossz lehet nekik, nyilván nehéz behozni ilyen nagy lemaradást. Az meg szerintem tévedés, hogy az ikrek azért beszélnek később, mert saját nyelvük van, a túróst van saját nyelvük, semmilyen nyelvük sincs (ez különben is inkább az egypetéjűekre jellemző és rájuk is ritkán, ez inkább csak mítosz*), viszont boldogan elmesélném a kutatóknak, hogy szerintem a legnagyobb gond és hátráltató az ikrek beszédtanulásában a káosz és a zűrzavar: hogy az egyik gyereknek megnevezek valamilyen tárgyat és meg akarom mutatni, de addigra a másik már felkapja azt a bizonyos tárgyat és elrohan vele; hogy az egyik gyerektől kérek valamit, de mire odaadná, a másik már ki is kapja a kezéből és nyújtja felém - tehát a kommunikációs szituációk folyton összezavarodnak, nem csoda, ha végül nem kerül semmi a fejükbe...na mindegy, hát én igyekszem, sokszor azzal biztatom magam, hogy az egyenes EEG-görbéjű tanítványaim is tudtak magyarul (úgy ahogy), akkor hátha az én gyerekeim is megtanulnak majd.

Gondolkodtam azon is, hogy milyen lenne beszédterápiára járatni őket, de rájöttem, hogy tök simán tudom őket én is beszédterápiázni (meg aztán itt a nyelvi probléma már megint; az angol beszédterápia csak még jobban összezavarná őket; nekem egyébként gyanús, hogy kicsit a bébiszitter tehet a mostani bambaságról, mert megzavarta őket az angollal), nem hiszem, hogy egy beszédterapeuta annyival különlegesebb dolgokat csinál, mint egy szimpla nyelvtanár - nyilván megpróbálja a legtöbbet kicsikarni a beszédképtelenből; na, hát nekem ez a szakmám, elég sok módszerem van erre.

Úgyhogy tanítom őket egész nap, csak egy a baj: míg a tanítványoknál nagyjából hidegen hagyott, hogy négy éven át sem értik a do-t (volt ilyen, nem is egy) és mindig minden órán hatvanháromszor el kell magyaráznom, addig a gyerekeim egyszerűen halálra idegesítenek, mikor már kilencvenedjére mondom el ugyanazt és láthatóan még mindig nem értik (ez mondjuk azért is idegesít és aggaszt, mert eddig mintha jobb lett volna a beszédértésük) - szóval az érzelmi érintettség nem jó dolog, nyilván ezért nem is lehet rokont meg barátot tanítani, nekem legalábbis sose ment.

Egyébként meg beteg vagyok, elöntötte az agyamat a takony, nyomott vagyok, hörgök, megfulladok, jaj.

*saját nyelv helyett inkább a tekintetükkel meg az egész testükkel kommunikálnak egymással, azt nagyon érdekes megfigyelni, bár nem könnyű, mert ha észrevesznek, akkor rám rontanak és nyivákolnak, hogy vegyem fel őket.

Marcika különkiadás

Hihetetlen figura: tegnap este röhögőgörcsöt kapott, de sajnos csak a szolidabb vihogást sikerült megörökíteni...

nyelvelő

Amíg a kis tavunkban a kacsákat mutogattam a babáknak, addig egy párhuzamos síkon azon elmélkedtem, hogy nem lehetséges, hogy a ragozó anyanyelvű gyerekek később kezdenek beszélni a nyelv bonyolultsága miatt? Iszonyú hátrányban vannak szerintem, mert kapásból sokkal több (nyelvtani) információt kell befogadniuk, mint mondjuk egy angol anyanyelvű kisgyereknek.

Vizsgáljuk meg csak a kacsa szót, eszméletlen sok alakja van: kacsa, kacsát, kacsának, kacsák, kacsákat, kacsáknak, kacsákkal, kacsával, kacsához, stbstb, ellenben egy angol anyanyelvű gyereknek maximum a többes számot és a birtokost kell megtanulnia, plusz néha odabiggyeszteni valami elöljárószót - na de a nyavalyás duck, az mindig úgy marad, mindig ugyanúgy hangzik, ellenben a kacsát, az egy, a nyelvet nem beszélő számára simán egy másik szónak tűnhet, honnan tudná szegény, hogy köze van a kacsa szóhoz...? Tudom, tudom, kontextus, de akkor is...

Eh, már agyamra megy a párhuzamos nyelvóra, amit nyomatok nekik: Lénával könyvet kell nézegetni, képeket mutogatni, mesét olvasni, Marcika ellenben főleg mozogni szeret, meg odaadogatni nekem a kis kockáit, meg persze bepakolni, kipakolni, felmutatni nekem, ilyenek, vele ezekről kell beszélni - állati nehéz két teljesen különböző érdeklődésű gyereket magyarul tanítani, időnként úgy érzem, megőrülök, de az ikres könyvek egyértelműen azt tanácsolják, hogy ne egy csoportként szóljunk hozzájuk, mert arra úgysem figyelnek, hanem próbáljunk meg külön-külön beszélni mindkettőhöz. El nem tudom képzelni, hogy ezt hármasikrekkel hogy lehet megcsinálni, én már ezt is elég nehezen kivitelezhetőnek tartom.

Nem baj, ma a boltban superwoman-nek neveztek, na tessék, akkor szuperkedjek is, ugye.

dolgok

Fú, most belegondoltam, hogy ha csak egy gyerekünk lenne, akkor biztos lassan elkezdenénk megcsinálni a másikat, mert szerintem testvér kell az embernek, a testvérség intézménye nagyon jó, ha testvére van az embernek, akkor sosem lehet magányos, mindig van egy régi barátja, akihez fordulhat - tudom, tudom, vannak rossz testvérek is, de én azt el sem tudom képzelni, úgyhogy arról nem nyilatkozom.

Visszatérve a gyerekcsinálósdira: rémes lenne újrakezdeni a terhes hányást, az éjszakázást, az egész hercehurcát, jobb ez így, le van tudva - az ikres könyvemben egy csomó nő azt mondja, hogy a "le van tudva" kifejezésen halálra sértődnek, én nem, mit kell ezen megsértődni?

Jó, tudom, a legtöbb ember csak az alkalomra vár, hogy megsértődhessen valamin, azonkívül bizonyos dolgokat olyan szentségként kezelnek, amit nem lehet praktikus szemmel nézni...jaj, ugyan már. Bezzeg régen, mikor száz gyerek volt a családban - a gyerekek csak úgy voltak, a család természetes részeiként, nem ajnározták halálra őket; mennyivel természetesebb az a hozzáállás ehhez az egészhez.

Egyébként volt pár vicces megint: például Marcikát lánynak nézték, aszonták olyan pretty ez a két gyerek, olyan nagyon lányosan szép (Marcika annyira feltűnően férfias, nem is értem az ilyet), azt hitték, hogy két lány az ott a babakocsiban.

Aztán volt egy idióta fickó, aki a boltban odajött hozzánk, nagyon közel hajolt Lénához és úgy ordította az arcába, hogy ugyulibugyuli, mire Léna rémülten zokogni kezdett, a fickó meg még hangosabban üvöltötte, hogyaszongya engem szeretni szoktak a gyerekek...jézusmária.

Egyébként meg vettem nekik bábokat és ma reggel megrészegülve figyelték, ahogy a malac (én) az Egy kis malac című, méltán népszerű dalt énekli - hát feleim, gondoltátok volna ezt öt évvel ezelőtt?

Egyébként meg állati jót tesz nekem az az egy szabad délután: mióta van bébiszitterünk, már nem kapok idegrohamot mindentől, nem kezdek rikácsolni mindenen, magyarul nem vagyok már sárkány (igen, kezdtem nagyon durván idegroncs lenni), isteni.

hinta-palinta, cukros palacsinta

Mindig ideges leszek, mikor magyar babás tanácsadó blogokat olvasok.

Legutóbb a kaján idegesítettem fel magam: az egyik blog szerint nyugodtan adjunk a gyereknek sonkát, virslit, párizsit, meg akármilyen kenyeret - az amerikai blogok pedig nagyjából megtiltják, hogy ilyesmivel tömje az ember a gyereket (kivéve azok, amik a pizzát akarják kicsit egészségesebbé tenni, na az mondjuk mókás), asszem ezzel egyet is értek: szerintem ezeket nyilván senkinek se kéne enni, nemhogy szerencsétlen kölköknek; azon túl, hogy agyon vannak sózva, az égvilágon senki nem tudja pontosan, hogy mi van bennük, nem is értem, hogy írhatja le jó szívvel egy védőnő (valami ilyesmi nőci írta), hogy ez jó a gyereknek. Ezzel az erővel igyon kólát minden reggel...Mondjuk azért az is bosszant, hogy én próbálok mindent nagyon bio alapanyagokból magam csinálni nekik (még a kenyeret is), de az isten tudja azért, hogy mennyire lehet elhinni ezt a nagyon bio-dolgot.

Előbb-utóbb biztos eljön majd az az idő, amikor lesz organic organicja, meg még sokkal bióbb, a különböző márkák már most is biztosan versengenek a bióbb titulusért...Egyébként ez is egy érdekes kérdés, hogy annak, aki nem biót eszik, annak borítékolható valami rákféleség nemsokára, vagy azért kicsit a nem-bio, olcsóbb ételek is ehetők?

Most, hogy a gyerekek miatt sokat foglalkozom az evéssel, meg az ételek összetevőivel, kezdem megérteni a kattant (de amúgy nagyon jó fej) kollégámat, aki nagyjából semmit sem evett és mindenféle magokon meg bogyókon élt, mert rettegett a bolti kajáktól.

távirati

bridget-aka bébiszitter-szerint léna ma azt mondta, hogy pig.stop.bridget egyébként csodálatos ember.stop.amíg ezt néztük, addig nemcsak a babákat trenírozta angolul, hanem el is mosogatott.stop.

a szörnyek fölöttünk még mindig pakolnak.stop.nem örülök.stop.

ahogy a dolgok vannak

Amióta tudom, hogy kit kéne felhívni ahhoz, hogy Marcikát ingyen megvizsgálják autizmus ügyben, azóta még véletlenül se jut eszembe tárcsázni a számot - nem bízom senkiben és nem akarom, hogy esetleg valami olyan diagnózist rásüssenek, ami nyilvánvalóan hülyeség, viszont egy rakás pénzt le lehet gombolni a fejlesztésért.

Persze aki ezzel foglalkozik, meg hallja az aggodalmaimat és érintett, az mind azt mondja, hogy ne várjak, hanem mutassam meg szakembernek, már csak azért is, hogy megnyugodjak...hát nemtom.

Most már kicsit jobban mutogat egyébként, gondolom tényleg csak le van maradva, meg annyira nagyon szociális figura: voltunk szombaton zeneórán, Léna megint nagyon bamba meg félős volt, szerintem ő állati zárkózott kislány lesz, de Marcika...hihetetlen figura, mindenki rajta nevetett. Végig mászkált, vigyorgott, barátkozott gyerekekkel, felnőttekkel, állati lelkes mindentől, nagyon eleven.

Egyébként meg örülnék, ha nem kéne egyfolytában az anyámról álmodnom - a legutóbbi álmomban megoperálták és jól volt, míg az apám viszont meghalt és az anyámnak ottmaradt a dilemma, hogy mit csináljon a lakással. Nagyjából így volt minden, csak fordítva...

Egyébként meg nyilvánvalóan van isten: a fölöttünk lakó szörnyetegek _e_l_k_ö_l_t_ö_z_t_e_k_.

Ja, azt nem is meséltem még, hogy rasszista leszek lassan: egyszerűen rosszul vagyok a feketéktől - most állati nagy dózist kapunk belőlük, itt a fehérek a kisebbség és és és tényleg rémesek...kulturálatlanok, nagyon zajosak, tapintatlanok, udvariatlanok, nem lehet érteni amit mondanak - ráadásul rémesen öltözködnek -, borzalom. Igen, igen, vannak jó fejek, kedvesek, csendesek, jól öltözöttek, választékosak, tudom én, de a legtöbb tényleg valami horror.

http://www.youtube.com/watch?v=jzjUjNPYzLg

Olvasgattam kicsit ezt a blogot tegnap - mert az autizmus parámtól függetlenül nagyon érdekel ez a téma - és arra jutottam, hogy fríknek lenni csak és kizárólag férfiaknak szabad.

Ha jól értem ugyanis a blogot, az aspergeresek általában viszonylag jól funkcionálnak - sőt, sokszor intelligensebbek az átlagnál, bár éppen ennek a cáfolatát olvastam valamikor nemtomhol, mondván, hogy csak nagyon kis százalék a kiemelkedően intelligens -, viszont ők azok, akik olyan nagyon furcsák, olyan bizarr módon egyediek, olyan...fríkek, na.

A fríkség viszont egy nőben taszító - világ életemben frík voltam, én már csak tudom; nem, az aspergerhez nincs közöm, nade ki mondta, hogy csak aspergerrel lehetsz bizarr - és lehetsz te a legcsinosabb, legszebb, legérdekesebb, legizgalmasabb nő, valahogy sosem téged választanak majd a férfiak; na jó, egy éjszakára, meg havernak, meg inni, meg furcsaságokat csinálni jó leszel, sőt, még szerelmesek is lesznek beléd, merhogy van benned valami állati furcsa és olyan taszítóan-vonzó (ez az érzelmi kavalkád már elég egy olyan végtelenül irracionális érzés kialakulásához, mint a szerelem), nade hogy veled éljenek, azt már nem... Egy nő ne okozzon meglepetéseket, ne legyen furcsa, ne legyen különc. Egy férfi viszont bármi furcsaságot megengedhet magának, fürtökben lógnak majd rajta a csajok.

Figyeljétek csak meg a bulikban a különc, sarokban némán köldöknézegető fiúkat: tuti, hogy van barátnőjük és a buliban épp most próbálkozik náluk még 2-3 nő. Nézzetek meg egy ugyanilyet nőben: az életben nem volt még pasija nyilván és a buliban inkább nem szól hozzá senki, mert...hát...olyan furcsa és szomorú.

Hogy mit akarok ebből kihozni? Fene tudja...talán azt, hogy a nők őrültek. Vagy azt, hogy bármilyen férfinak lenni mennyivel egyszerűbb mint bármilyen nőnek. Esetleg azt, hogy szeresd a frík nőt.

PS.: Többször használtam a bizarr szót, amiről eszembe jutott, hogy amikor kiderült, hogy az anyámnak agydaganata van, akkor megkérdezték az apámat, hogy mostanában nem csinált vagy mondott-e bizarr dolgokat. Az apám elgondolkodott, majd azt mondta, hogy ő nem vett észre ilyesmit, de nálunk nehéz lenne bármi furcsát észrevenni, mert ez egy ilyen bizarr család. Heh.

"Használd a lábadat mozgalom"vol.7593217

Beszóltam egy pénztárosnak a Randall's-ben, mikor megkérdezte, hogy gyalog vagyok-e és el tudom-e vinni úgy ezt a sok cuccot. Aszontam neki, hogy we are Europeans, we don't understand this car thing. We walk.

Röhögött.

"mások álmainál már csak mások problémái unalmasabbak"

Hát nagyszerű. Ma éjjel álmomban az apámmal bicikliztem és ő egy adott pillanatban nekiment a falnak és hirtelen eltűnt. Szerintem ijesztően szimbolikusak az álmaim, én mondom nektek feleim, tanítani kéne az őket.

Egyébként érdekes, hogy az égvilágon mindennel kapcsolatban kapok leveleket, de a szüleim halálát szinte soha senki nem említi, hát igen. Ez a téma marha ijesztő. Emlékszem, mikor az anyám meghalt, a nagymamám csak "szörnyű tragédiaként" emlegette a halálát.

Próbáltam ugyan mondani neki, hogy ez nem tragédia, hanem simán csak az élet velejárója, hiszen egyszer mindannyian betegek leszünk és meghalunk, de nem hallgatott rám, sőt, teljesen fel volt háborodva az ötlettől, hogy ő egyszer meghal (85 éves, teszem hozzá halkan).

Nem értem minek misztifikálni a halált, meg tragédiának nevezni: tényleg mindannyian meghalunk egyszer, háló. Sőt, azt se értem, hogy miért kell szemérmesen félrenézni és nem beszélni róla. Igen, nagyon szomorú és minden halott hiányzik valakinek, de hogy a fenébe lehet erről a közös sorsról ennyire rémülten kussolni? Ettől jobb? Vagy ettől azt hisszük, hogy mindig a másik hal meg, mi meg sose?

Btw halál: ezt a könyvet olvasom és már megint nagyon szeretnék AIDS counselor lenni. Érdekes, Európában vannak ilyen tanfolyamok, itt csak annyit mondanak, hogy ha tenni akarsz valamit a HIV pozitívokért, akkor menj el önkéntesnek, aztán majd egyszer szerezz szociális munkás diplomát. Simán lennék önkéntes, ha volna elég pénzünk és megtehetnénk, hogy a babákat bölcsibe adjuk, míg én ingyen dolgozom, de sajnos ez asszem sose lesz így, szomorú vagyok.

Maradhatok örökre nyavalyás angol tanár, ez olyan, olyan rémesen, hát...banális.

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."

Már körülbelül az ötödik postot mentem piszkozatként arra gondolva, hogy de most komolyan, ezt ki nem szarja le?*

* persze ezt is teljesen felesleges közzétenni. Mégis ki a fenét érdekel egy blogger blogjával kapcsolatos dilemmája?

"They fuck you up, your mum and dad"

Azt álmodtam, hogy az anyám nem akarja kezeltetni az agydaganatát. Furcsa, már rég nem álmodtam róla úgy, hogy életben volt és amíg életben volt, az álmaimban mindig halottként jelent meg - vagy egyszerűen csak hiányzott: ott volt az egész családom, de az anyám nem.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon mekkora a felelőssége egy szülőnek abban, hogy a gyereke öngyilkos lesz. Szerencsétlen nagymamám mondogatja, hogy ő biztos rossz anya volt (egyébként ez valószínű, bár igazából nem tudom milyen a rossz anya - csak gyanítom, hogy olyan, akinek fontosabb a saját élete, mint a gyereké és ezért nincs ideje a gyereket eléggé szeretni) és azért halt meg így az apám.

Igen, könnyen lehet, hogy egy szülő felelős azért, mert nem tanított a gyerekének megfelelő túlélési stratégiákat, nem tanította meg neki, hogy hogyan álljon fel nehéz helyzetekből és nem tanította meg neki, hogy szeresse és értékelje az életét.

"s méhednek áldott gyümölcse legyen"

Hú, emlékszel, hogy mennyire kívántam a gyümölcsöket és folyton kihánytam az isteni dinnyét is?

Szegény...

Egy csomó flashbackem van azóta is a szagokról, meg arról az iszonyú hányingerről...de jó, hogy már megszülettek, életem legborzalmasabb nyolc hónapja volt a terhesség, olyan volt, mintha nagyon súlyos beteg lennék.

Olvasom a buta újságomban, hogy ez a starlet is terhes, meg amaz is és hogy milyen nagyon örülnek, hogy végre azt és annyit ehetnek, amennyit csak akarnak.

Na, hát ezt nagyon irigylem minden terhestől, nekem semmi ilyen csodálatos zabálás nem jutott: az első négy hónapban volt ugye a hiperszaglás, meg az, hogy olyan rosszul voltam, hogy felkelni sem tudtam, akkor így nagyjából semmi nem maradt bennem, az okádás bizonyos pontján a víz sem, fogytam is, később meg, a negyedik hónap után, jött az undorító reflux, akkor meg bármit ettem, egyrészt iszonyú savam lett tőle - édességet egyáltalán nem bírtam enni, attól különösen durva volt a savhelyzet -, másrészt a torkomban brutál nagy gombóc keletkezett és csak akkor éreztem kicsit jobban magam, ha kihánytam a kaját, csodás volt, elhihetitek.

Jó, lehet, hogy ez védett meg attól, hogy terhességi cukorbetegségem vagy magas vérnyomásom legyen, vagy más ilyen rémség, ami az ikerterheseket gyakran sújtja.

A kellemes, zabálós terhességet azért állatira irigylem mindenkitől, de ezért nem leszek újra terhes, pedig a gyerekorvos folyton agitál, hogy ugyan szüljek még, milyen nagyszerű az a sok gyerek...

date night

És akkor a Léna...ja, most nem szabad a gyerekekről beszélgetni...

Beszéljük inkább a perverz szexről...

De arról amúgy is sokat beszélünk...

ahogy a dolgok vannak

Tavaly november 7-én kellett volna születniük, de Léna ugye öt héttel előbb már türemkedett kifelé, úgyhogy most viselheti a következményeket: beteg*, roseolás, magyarul valami háromnapos lázként emlegetik a neten. Szegény kismajom, voltunk szombaton játszóházban (kitaláltam, hogy ez milyen jó lesz nekik, mert legalább találkoznak emberekkel) és már ott is állati lassú, álmos és nyűgös volt - Marcika rettentően élvezte, mászott ide-oda, vigyorgott mindenkire, nem, egyáltalán nem tűnt autistának -, most meg tiszta kiütés lett szegény.

A bébiszitterrel minden oké, voltunk mexikói étteremben, ittunk Margaritát, kirúgtunk a hámból - igen, újabban ez jelenti a hámból kirúgást, hát istenem.

Autizmusról jut eszembe: Marci egy tök érdekes elméletet olvasott róla a Newsweekben, hogyaszongya azért nőtt meg az autista esetek száma, mert megváltoztak a párválasztási szokások és mára már a nagyon kockák, azaz gíkek is kelendőek, sőt, gyakran a nagyon kockák más nagyon kockákkal házasodnak és így a két kocka már meglévő aspergerei összeadódnak, felnagyulnak és lesz nekik szép, jól kifejlett autista gyerekük. Az elmélet persze nagyon vitatott, pedig nagyon sok párt vizsgáltak, szóval akár el is fogadhatnák, mint érdekes, új teóriát.

Amúgy ha ez így van, megnyugodhatunk: igaz, hogy Marci fizikus - bár nem túl kocka, szerintem a bal agyféltekéje például túlfejlett, értsd: rengeteget beszél -,de én nagyjából ott tartok matematikából, hogy ha jó napom van, akkor képes vagyok összeadni két számot...

*az élet, nem a koraszülöttség következményeire gondolok

veszélyesen élünk

Húha, úgy néz ki van bébiszitterünk, húha, hamarosan elmegyünk valahova kettesben, húha. Fogalmam sincs, hogy viselem majd eleinte; mivel nekem semmi sem jó, ezért azon is kiborulok, ha folyton itt kell ülnöm velük, na de azt is kétségbeejtő elképzelni, hogy valaki mással vannak együtt, valaki másra mosolyognak, valaki más eteti, vigasztalja őket, valaki mással játszanak, jézusom, nem is akarok belegondolni.

Az viszont azért tetszik, hogy tanulnak majd egy kis angolt, úristen, ha Amerikában maradunk, mennyivel jobban fognak majd angolul beszélni mint mi...a magyar mondjuk más kérdés, az nehéz ügy lesz.

"A pillanatok zörögve elvonulnak"

Szerencsére azért van sok tökéletes pillanat: amikor Léna sírva ébred és be kell menni megnyugtatni, olyankor kiveszem az ágyából és a kis hüppögő testét magamhoz szorítom, a kis könnyes puha arcát puszilgatom és így álldogálunk sokáig és az egész olyan megnyugtató és meghitt, olyankor tényleg megáll az idő; meg aztán amikor Marcikával birkózunk és valahogy mindketten felborulunk és hanyatt fekve, nevetgélve nézzük a plafont.

ahogy a dolgok vannak

az előző leveledhez: nem amiatt aggódom, hogy nem beszélnek, csak az orvos felidegesített ezzel az 1-5 szóval, meg azzal, hogy aztán hozzáteszik, hogy "de csak fejlődjenek a maguk ritmusában" - utálom, hogy az orvosok folyton össze-vissza beszélnek. szóval inkább van pár dolog Marcikával kapcsolatban, ami kicsit zavar - az, hogy nem utánoz minket, ahogy Léna (nem nyújtja ki a nyelvét pl, amikor mi csináljuk, Léna mindig), illetve, hogy nem mutogat (Léna igen), vagy ha rámutatok valamire, akkor a kezemet nézi és nem azt a dolgot, amire mutatok (Léna mindig azt nézi, amire mutatok). pusztán ennyiről van szó, de ezeket is "jelként" értékelik a szakemberek, amikre oda kell figyelni, mert lehet, hogy szimpla lemaradás (erre tippelek igazából), de az is lehet, hogy valami problémára utal. én sem hiszem ezt komolyan, de azért kicsit aggaszt a dolog. és persze azt is mindig mondják, hogy ne hasonlítgassuk a két gyereket, de ember legyen a talpán, aki ezt meg tudja csinálni...

Na, a fenti idézet csak azért kell, mert már megint nem figyeltek és nem akarom mindenkinek külön leírni, hogy n_e_m_a_z_a_b_a_j_o_m_h_o_g_y_n_e_m_b_e_s_z_é_l_n_e_k.

Egyébként meg már megint undorító 28 fok van, rémes párás a levegő, utálom. Tudom, ez mindenki szerint nagyszerű, aki nem Houstonban lakik, de szerintem igenis kellenek az évszakok. Novemberben legyen ősz, a fenébe is. Nem kell nagyon hideg, de ne legyen már augusztusi meleg, könyörgök.

Találtam egy Bridget nevű wannabe nagymamát - holnap találkozunk vele, jó lenne, ha volna végre pesztránk (az egyetemista csaj, akivel anno egyezkedtünk, felszívódott), már csak azért is, mert lassan végkimerülök. Utoljára akkor éreztem magam ennyire fáradtnak, amikor a szar módszertantörténet vizsgára készültem és napi nyolc órában magoltam, mert az idióta Bárdos (akit titokban én egyedül imádtam) már akkor kirúgta az embert, ha nem a jegyzetben leírt sorrendben sorolt fel valamit.

Na de ott egyszer levizsgáztam, abbahagytam a tanulást, kialudtam magam...a babarabszolgaság viszont vég nélküli. Na jó nem, egyszer vidám nyugdíjasok leszünk Floridában - Marci kicsit aggódik, hogy Florida dögunalom - kézen fogva nézzük a naplementét és hajkurásszuk a házba tévedő aligátorokat, egy csuda lesz.

Mindig eszembe jut, hogy régen több konzervatív ismerősöm undorral ostorozott, mondván hogy önző, lusta szingli vagyok, aki csak magára gondol és ezért nincs senkije, haha. Hát, most aztán megnyugodhatnak - bár lélekben még mindig lusta vagyok, boldogan heverésznék naphosszat. Az anyám ugyan meg volt döbbenve, mikor mondtam neki, hogy szerintem én állati lusta vagyok: azt mondta, őt elképeszti, hogy ilyen iszonyú szorgalommal halálra dolgozom magam.

Mondjuk tény, hogy hosszú éveken át héttől-fél nyolctól sokszor este kilencig-tízig tanítottam, fel-alá rohangáltam a városban harminc kiló tankönyvvel a hátamon, aztán pluszban néha fordítottam, bérszakdolgozatot írtam, nem, látszólag nem voltam lusta, de lélekben...lélekben mindig az leszek.

"Kicsinyke ő még, rövid költemény. Egyéves lesz november elsején"

Nekem teljesen új, hogy babablogok közé vagyok belinkelve és ez a dolog különösen szürreális a tegnapi "szülök magamnak egy nagymamát" gondolatmenet fényében.

Az anyámnak holnap lenne a 61. születésnapja. Még mindig nagyon hiányzik.