rajzolós update

Muszáj beszélnem róla: ma ismét gyakoroltunk Marcikával, aki újfent sikítva hisztizett, ha valami nem ment, vagy ha valamit kijavítottam, illetve megmutattam. 

Elképesztő önuralommal (mármint ilyen egyelőre csak nekem van, én ezért nem rikoltok - mondjuk nem értem hogy csinálom) valahogy átverekedtük magunkat ezeken a visítós szakaszokon, de egy adott pillanatban az amúgy csodásan rajzoló Léna is rázendített, hogyaszongya vele nem rajzolok semmit, ő is gyakorolni akar. 

Jó, de, rajzolok akkor, hát hogyne (ekkor már Marcikának görbül a szája ugyebár), rajzolok halat, kislányt, könyvet, kutyust, cicát, macit,  Lénának meg az a feladata, hogy rajzoljon ugyanolyat. Oké, visszatérek Marcushoz, rajzolunk, visítunk, én önuralok, Léna meg zokog, mert nem megy a hal. Oké, segítek, megmutatom, Léna zokog, én spontán égek  türelmesen magyarázom, megmutatom, Marcus zokog, nem sikerült a kör, Léna ordít, nem megy a könyv; na, erre egy szakképzett elmeápoló angyali mosolyával megpendítem, hogy tán vacsorázzunk, úgy tűnik mindenki elfáradt. 

Jó, rendben, szuper, vacsorázzunk. Természetesen egy percen belül hatalmas ordítás tör ki: Léna kétségbeesetten sír, mert nem finom a joghurt, Marcika ordítva bömböl, mert kidobtuk a régi kukát és egy új van helyette (!), én meg, hát...alighanem az elmeosztályon végzem, ha sokat kell rajzolnunk. 

La vita é bella

Egyébként meg szuper őszi szünet volt ez: gyerekek vidéken, mi itthon kettecskén (Marci lógott kicsit, amit elvileg megtehet, de gyakorlatilag meg idegbeteg utána hosszan, szóval fene tudja, hogy megéri-e; persze ő amúgy is mindig, mindenhol dolgozik végülis), mindent csináltunk, amit lehetett: ettünk, ittunk, moziban, színházban, biciklitúrázni voltunk, körbejártuk Budapestet, hogy rájöjjünk, hogy hol kéne házat venni (nem jöttünk rá), isteni volt. 

Hiányoznak mindig a gyerekek, de annyira kevés időt voltunk mi csak kettesben a közös életünk során, hogy az ilyen alkalmak mindig olyanok, mint valami megkésett mézeshetek. 

Sírok, hogy megint dolgozni kell: boldogan elmélkednék életem végéig itt a kanapén. 

Marcus különkiadás

Marcus nem rajzolt idáig egyáltalán semmit, rosszul is tartja a tollat-ceruzát-kanalat (össze-vissza használja a jobb és a bal kezét eleve), van is neki diagnózisa, amiben leírták ugye, hogy baja van a térérzékeléssel meg az egyensúlyozással, tornáztattuk is ezért egy csomót, fejlődött is valamennyire, de rajzolni, na azt nem akart sose, ami aggasztó, mert egyszer csak muszáj lesz írni tanulni például. 

Aztán szeptember óta az óvó néni munkára fogta, vonalakat húzkodtak, össze kellett kötögetni mindenfélét, most meg az őszi szünetben a nagymamájuknál voltak és ott is gyakorolt kicsit (természetesen kaptunk - némileg burkolt - szemrehányást is, hogy mi az, hogy Marcus nem olyan mint egy "normális" gyerek, tudunk-e mi erről - na, ettől most megint megy fel a vérnyomásom, ahogy eszembe jut). És hát persze, Marcika egy furcsa (mondanám, hogy különleges, dehát mittudomén) kisfiú, nem is értem miért csak öt éves korára tűnik ez fel a rokonoknak. 

Mindegy, a lényeg, hogy elkezdett érdeklődni a rajzolás iránt - ez hatalmas dolog nála - és eddig velem nem volt hajlandó gyakorolni soha, de tegnap kifejezetten kérte, hogy rajzoljunk. 

Mivel a kudarckerülésnek egy egészen szélsőséges esete az övé. ezért brutális sírás-rívás, ordítás, megsértődés, hiszti emelte a gyakorlás fényét (az első tíz percben el is döntöttem, hogy gyakoroljon Marcikával legközelebb, akinek hat anyja van, én ezt nem bírom hallgatni), de aztán mikor kicsit megnyugodott és a kis girbe-görbe vonalai egyre egyenesebbek lettek, meg sikerült egy kis cuki-nyomi virágszerűség is, akkor annyira megható volt az öröme és a büszkesége, hogy majdnem elsírtam magam. 

Drága kis Marcus, annyira féltem, hogy nehéz élete lesz a furcsasága meg a nagy esze miatt - átlagosnak lenni szerintem óriási áldás sok szempontból. 

ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztam a bolt ezer kilométeres sorában, hogy egy pénztárost vajon mi motivál, hogyan marad életben.

Egy vagyonért megmondta egy kézsebész, hogy a kezemen általam is ganglionnak vélt izé tényleg ganglion. Fasza. (Azért még hozzátette aggódó kérdésemre, hogy igazán biztosat csak a szövettan után lehet mondani, de reméljük aggodalomra nincs ok. Őőő...fasza?)

Egy ideje azon morfondírozom, hogy pont annyi pénzünk van, amiért még nem kapunk semmilyen normális házat, így meg kell ölnünk az összes családtagot, hogy további örökséghez jussunk. (Jóvanna, rossz vicc, de iszonyúan frusztrál, hogy ezen a szar helyen kell laknom még vénségemre is. A múltkor mikor elmentem a háziorvosunkhoz (akihez úgy húsz éve járunk) a hörgés miatt, borzadva megkérdezte, hogyaszongya maga még mindig az xy utcában lakik?!)

Tegnap újszerű élményben volt részem: az előző iskolámban megismert matek és magyar tanárral voltam inni. (Tizenegyre már itthon voltam - negyven felett így megy ez, ha másnap hatkor kelünk.)

Tegnap a gyerekek lelkesen együtt olvasgattak (ismerik már a nagybetűket és lassan-lassan össze is olvassák őket); ma az óvó néni feladatokat csináltatott az ovisokkal és Lénának azzal bókolt, hogy már holnap mehetne iskolába.

Elgondolkodtató, hogy nagyon komoly kritikaként  élem meg, ha a blogomat kiveszi egy szimpatikus blogger a bloglistájáról és egy tök unalmasat meg berak helyette.

Átvesznek a másik iskolába azzal a feltétellel, hogy az őszi szünet utáni héten még maradok a gimnáziumban és a helyettem jövő - nálam vagy háromszor tapasztaltabb - tanár az összes órámon hospitál; a guta megüt, komolyan: egyrészt utálom majd, hogy valaki ott ül az összes órámon, másrészt mire jó ez, édes istenem?! Marci változatlanul azt mondja, hogy az igazgató szerelmes belém, de sosem találkozunk, úgyhogy kétlem. (Marci szerint már a tudattól is boldog, hogy egy levegőt szívunk. Mondjuk ezen most felröhögtem.)

Mindegy: őszi szünet ON és ez csodás. 

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45623781911

Persze azért a tantestületben is jócskán megvannak a magam lojalitási problémái és egyszerűen az agyamra mennek a tanár kollégák meg az ő piti ügyeik, a sok pletyka a tanáriban, meg hogy iszonyúan kell lelkesedni minden egyes iskolai eseményért (én erre képtelen vagyok, egyszerűen nem érdekel, hogy hogyan szerepelt a Pitypang dalárda, vagy hogy ki hogyan táncolt a Gólyabálon, a tanáriban meg folyton ilyenek miatt lelkesednek meg ünneplik egymást), meg tolni kéne a gyerekeket versenyekre, meg izgulni, hogy szakkör, előkészítő, akármi. 

Van ugye velem ez a sztori, hogy át akarok menni ennek a giminek a kéttannyelvű általános iskolai részébe ilyen könyvtáros-fordítós-tanítós érdekes feladatra és ők fel is akarnak venni, de az igazgató (aki sajnos a főigazgató, tehát mindkét iskoláért ő felel, illetve ő a főfő döntéshozó) ezt a lépést egyelőre megvétózta (novembertől kellenék oda egyébként), mondván, hogy neki kell egy angol tanár, nem megyek sehova. Nosza, hirdetni kezdtem, jelentkeznek is sorra az emberek, de mit ad isten, senki nem tetszik neki; fura módon a legigéretesebb jelölteket valahogy többször elfelejtette behívni interjúra, szóval kezd a dolognak személyeskedés jellege lenni (Marci szerint szerelmes belém és ő nem is csodálja - hát milyen kedves férjem van, hogy ilyeneket mond); de nem is ez a lényeg - illetve nagyon is lényeg, de most másért mondom -, hanem az, hogy a tanári karban valaki elterjesztette, hogy mi a helyzet velem és persze a gyerekek is tudnak róla (úgyhogy tojnak rám és nem hajlandóak dolgozni, elég dühítő) és akkor ma rákérdezett az egyikük, hogy miért vagyok még mindig ott, erre röviden vázoltam a helyzetet, mire valaki komoly pofával arról kezdett beszélni, hogy azért a legfontosabb, hogy a gyerekeknek jó legyen. Hát...baszki. 

Értem én, hogy egy vérbeli pedagógusnak kutya kötelessége így érezni, de az az igazság, hogy nekem a legfontosabb, hogy nekem és a szeretteimnek jó legyen (ez a mostani állásom júliusi 31-ig tart papíron, a másik meg határozatlan idejű kinevezés lenne, mondjuk nemcsak ezért érdekel, de nagyon nem mindegy), szóval izé. Válaszul csöndesen csak annyit makogtam, hogy tudom, hogy senkit se érdekel, hogy velem mi van, de azért az se mindegy...jaj. 

A hétvége fontos mondatai

Molly: Hitelt felvenni a külföldre költözésnél is rémisztőbb.

Léna: Az az én lufiiiiiiim!
Marcika: És nem játszunk vele közösen?
Léna: Ja, de. 

fényes nap

Ahogy jöttünk haza az özönvízszerű esőben az oviból, a gyerekek végig a süss fel napot énekelték. Szerintem igazán cukik voltak; még néhány keményvonalas nyugdíjas is ránk mosolygott.

"Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat" aka furious anger

Muszáj beszélnem róla, bár már nyilván minden blogon hatezerszer megemlékeztek az ügyintézés lehetetlenségéről: a sztori annyi, hogy apukám halála után még mindig nem írattunk át semmit az én lakásomban (amit annak idején a szülők vettek és végül apukám nevére került), de most hirtelen szükségessé vált és az őrületbe kerget ennek lehetetlensége, például kérjek a földhivataltól nem hiteles tulajdoni lap másolatot, oké, persze anyádat, mikor, hogyan,  nézem, hogy hogyan lehetne megúszni egy ilyen földhivatali bulit (a földhivatal köztudottan heti egyszer van nyitva földi halandók számára, mondjuk szerdán délelőtt 10.30-tól 10.40-ig), észreveszem, hogy van online ügyintézés, ügyfélkapuval, szuper, fasza, a boldogságom két másodpercig tart, amíg ki nem derül, hogy a keresett ingatlan nem található, jó, egyelőre nem adom fel, veszem a telefont, jók azér az ősi módszerek is, azaz jók lennének, de a felhasználó átmenetileg nem kapcsolható. Remek, csodás, gratulálok. 

Ez miért van így, valaki mondja meg! Miért kell a világon minden dokumentumot bemutatni az összes szaros kis ügy miatt?! Épp a saját nevemre akarom íratni a villanyórát és akkor majd most valahogy ezzel visszaélek? Sírok, komolyan. 

PS.: És persze még ügyintézés közben is rosszul vagyok az iratoktól, amiket mutogatnom kell: az elhalt így meg úgy, rémes, utálom. A szüleimet már csak ilyen papírdarabokon, elhaltként jegyzik, borzasztó, minden egyes alkalommal, mikor elolvasom, összeugrik a gyomrom. 

"I-if you have, i-if you have a hearing loss in one ear, and-and it's not from a, uh, virus or a loud noise or anything, wh-what are the possibilities? Anything. Uh, often it's hereditary. Flu, uh, even a small noise will do it. Uh, right, but-but nothing worse? Well, yes, I guess the, uh, dark side of the spectrum is a brain tumor."*

Tegnap, mikor olvasás közben tartottam a könyvet, észrevettem, hogy a bal csuklómon van egy ilyen kinövésszerű izé (nekem gyerekkoromban volt egy hatalmas ganglionom a jobb kezemen, remélem ez is az, mert akkor tök mindegy, ez épp nem fáj, azt meg kellett operálni, mert alig bírtam mozgatni a kezem), persze jó szokásomhoz híven rögtön bejelentettem Marcinak, hogy rákom van - az én családi hátteremmel csoda hogy még élek, őszintén szólva -, ő meg teljesen felháborodott, hogy rögtön erre gondolok. 

Az internetek azt mondták, hogy ilyenkor ortopédushoz kell menni, be is jelentkeztem gyorsan egyhez; még sokáig kell élnem, fel kell nevelnem a gyerekeimet legalábbis. 

* Ha lehetne kommentelni, most megmondhatnátok, hogy miből idéztem, dehát sajna nem lehet. Tényleg nem lehet: nem olyan régen próbáltam visszaállítani (kell néha az újítás, na), de a rendszer egyszerűen nem engedi és kész.
 Ja, amúgy ez is Woody Allen: a Hannah és nővérei. 

nyaff aka október blues aka midlife crisis

Ez az itthonlevés azért nagyon jó arra, hogy egyszer az életben kialudjam magam: Marci tök jó fej, mindig hagy aludni és azt is megakadályozza, hogy a gyerekek ordítva rám ugráljanak, meg persze viszi őket oviba szépen.
Szegényt sokat szidalmaztam már itt, de tényleg annyira ügyes meg jó fej a gyerekekkel (nekem a kedvencem, mikor Léna haját fésülgeti, nagyon helyesek együtt), jó, hát van ez a tudóskodásból adódó habókossága, hát oké, végülis mégiscsak fizikus a lelkem; itthon is látom, mikor dolgozik, hogy se lát, se hall. (Persze mikor folyton egyedül vagyok este, akkor már nem vagyok ennyire megbocsátó)

Aztán még az is van, hogy keresgélek Marcinak külföldi állást*, mert rettegek ettől az itthonmaradástól, főleg a pénz miatt. Marci nagyon jól keresett, mióta hazajöttünk, mert nyert egy ösztöndíjat, de az ösztöndíj novembertől megszűnik és félek, hogy felkopik az állunk. Meg persze van ugye az én midlife crisis-om és egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal, illetve egy csomó mindent kezdenék, de vagy félek belevágni, vagy tudom, hogy kudarcra van ítélve az ötletem, 

Nem tudom, pocsék ez ami most van velem: semmi nem elég jó, folyton elégedetlen és bizonytalan vagyok, gyereket akarok még, de tudom, hogy annyira nehéz lenne, hogy nem kéne akarnom ép ésszel. Persze simán lehet, hogy ez az öt év külföld/gyes, vagy mi utórezgése is: elvégre nemrég kerültem vissza a magyar munkaerőpiacra, most látom igazán, hogy mennyire reménytelen itt megélni, meg jól érezni magad. És még ez a szürkeség is, fúj.






* tudóséknál az a nagy nehézség, hogy szerződésről szerződésre élnek, mert nagyon nehéz állandó állást szerezni, de Marci meg már kezd kiöregedni a posztdoktorságból, szóval állandó helyek után kutatok, persze a legtöbbre azt mondja, hogy esélytelen - én önbizalomhiánnyal vádolom, ő meg azt állítja, hogy ez a reális gondolkodás. Nekem annyira tetszik, ahogy ő saját magához áll: soha nem büszkélkedik ezzel a doktorsággal, fel sem merül benne, hogy különb lenne másoknál az okosság miatt, eszébe se jut zseninek titulálni magát, vagy kérkedni az eredményeivel és abszolút elismerően beszél a legtöbb fizikusról, akit ismer. Nekem ő a kezdetektől nagyon tetszett éppen azért, mert olyan teljesen normális ember: abszolút jól érzi a helyét a világban és tök elégedettnek tűnik ezzel. Szoktam irigyelni is titokban. 

kieg. az előzőhöz

Meg persze rettentő cukik is a tönkretevésem közben, bújnak, Marcikát folyton simogatni kell, meg csak velem hajlandó újabban bármilyen mosakodásra, Léna meg szerelmesen néz rám és arról áradozik, hogy milyen jó szagú illatom van és imád. 

Tiszta érzelmi hullámvasút kisgyerekekkel élni, de tényleg. 

"Terrible two's, troublesome threes, fuckin awful fours, ferocious fives, psychotic sixes, sublime sevens..."

A gyerekek mostanában tönkretesznek: megállás nélkül veszekszenek, piszkoskodnak egymással, rondákat mondanak, ordítanak, valaki folyton visít, nyávog, árulkodik, hú, megőrülök tőlük. 

ahogy a dolgok vannak

Most, hogy itthon vagyok betegnek, lelkesen sütök-főzök a családnak minden nap (én alapvetően nagyon szeretek főzni, csak munka után félholtan, gyereket terelve elég nehéz); ma igazi őszi vacsora volt: sütőtök krémleves és szilvás-diós muffin. Csak Marcika undorodott - szokás szerint -, de ő kölesgolyón és fényen él, nem tehetünk semmit ez ügyben. 

Amúgy meg nem rossz ez a hátébé lét, bevallom: annyival nehezebb dolgozni és gyerekezni meg háztartást vezetni, hogy esküszöm életem végéig tüsténkednék itthon munka nélkül, ha volna elég pénzünk. Jó, hát nyilván ha már itthon lennék fél éve, akkor megint nyivákolnék, hogy nem jól van ez így, nem ezért diplomáztam, blablabla. 

Ej, nem tudom, reménytelen az örök elégedetlenek élete. 

"Az élet szomorúság - győzd le! "

Néha, este, mikor zuhanyozom vagy fogat mosok (egyedül ezek a tevékenységek nyújtanak lehetőséget a csendes elmélyedésre) és egy csótánnyal sem találkozom, főleg amikor kint ilyen szutyok idő van, hirtelen félresöpröm a nagyravágyásom (egész  pontosan a házravágyásom) és egyszerűen csak örülök és hálás vagyok azért, hogy van hol laknunk. 

"női agyvelő"

Addig sírtam, amíg rá nem jöttem, hogy menstruálok.

"beteg, beteg"

RReggel épp hörögve elköszönni készültem Marcitól, aki annyira megdöbbent a hangszínemen (főként suttogva hörgök, tehát hangszínem sem igazán van), hogy javasolta, inkább telefonáljak az iskolába, hogy nem megyek ma be (telefonálni egészen komoly kín). 

     Az ember nem szívesen csinálja ezt, mikor tudja, hogy a többiek helyettesítik, de tény, hogy egyszerűen nem tudok beszélni, úgy meg nehéz nyelvet tanítani, szóval most megyek az orvoshoz, aztán meglátjuk.

      Gondolom, most mindenki utál a suliban: az előttem lévő angol tanár három hétig volt hangszalag-gyulladással betegállományban (aztán úgy döntött, hogy inkább nem tanít suliban, mert tönkremegy a hangja és akkor otthon sem tud) - lehet, hogy ez egy elátkozott pozíció. 

      Mondjuk nekem a megfázásból lett ez, bár aggasztó, hogy most egyáltalán nem tudok már beszélni. Én amúgy a krétaport hibázatom: még régen, mikor az estin tanítottam, egyszer hetekre elment a hangom és ott is krétás tábla volt (az egyik tanárnő pedig azt mesélte tegnap, hogy egyszer négy hónapig (!) nem tudott beszélni. Ez persze csak feltételezés, meg simán lehet, hogy csak annyi van, hogy az eleve náthás, rekedt hangomat nem lett volna szabad erőltetni. Mondjuk kínos, hogy egy hét után kapásból ez történik, jaj, utálom az ilyet, utálok másoknak nehézséget okozni.

Marcus különkiadás aka bók (vagy mi)

Marcika felkiált, miközben félholtan mérem a lázam: De aranyosan méred a lázad! Olyan vagy, mint egy cserebogár!

slave to the wage vol.4563723789

Rájöttem egyébként, hogy kisgyerekes anyák számára az ideaális foglalkozás a testnevelő tanári*: korán kint vagy az iskolából délutánonként, nem kell készülni otthon és tiéd az összes szünet is.


PS.: Megpusztulok, olyan beteg vagyok.

* nemrég tornatanárnak neveztem egy testnevelő tanárt, mire felvilágosított a politikailag korrekt elnevezésről. És mivel én például utálom, ha valaki fekete helyett négert mond, ezért úgy döntöttem, hogy a pc titulus a torna  testnevelő tanárokat is megilleti.

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”vol.4536128901

Szerintem a jó iskolákban egyébként azt reméli a vezetőség, hogy annyira sokat kell készülnöd az óráidra, hogy a sok készülésben és hullafáradtságban észre sem veszed, hogy ezt tulajdonképpen éhbérért csinálod. Mondjuk nem nagyon szeretem itt sem, hogy a tanárok egyfolytában sopánkodnak, ugyanakkor kétségtelenül igazuk van: az oktatásban kábé ugyanaz a foskáosz uralkodik, mint az egészségügyben.

Ha jó órát akarsz tartani, akkor szépen fénymásolsz meg nyomtatsz a saját pénzedből, kurva drága könyveket veszel, hogy minél jobb feladatokat tudj nyomtatni és fénymásolni a saját pénzedből, ststb. (Ja, szerintem a könyvek, amik rajta vannak a tankönyvlistákon, nagyjából mind szart érnek, szerintem szörnyűek)

Mondjuk az élelmes igazgatók megoldják: az iskola, amivel egyelőre még mindig tárgyalásban állok (majd egyszer elmesélem, de most mennem kell készülni), egy szülőtől kapja a fénymásolót meg a papírt...

Egyébként ezek a gyerekek állati cukik, ügyesen angoloznak és tulajdonképpen még az is dolgozik órán, aki úgy tesz, mintha szarna az egészre. A készülés (mármint az én készülésem) az viszont nagy probléma: én konkrétan úgy szoktam csinálni, hogy közben a gyerekek a fejemen ugrálnak, vagy akkor, mikor lefeküdtek, zombiként, az jó pocsék. 

Amúgy persze elöntötte a takony az agyamat - minden új munkahelyen azonnal beteg leszek, biztos a kezdő stressz -, borzasztó így dolgozni járni, dehát muszáj, különben szívatom a szerencsétlen angolosokat. Durva egyébként: kedden és csütörtökön zsinórban öt órám van, a szünetekben vagy fénymásolót szerelek, vagy felvagdosom a feladatokat, úgyhogy ma pl négykor ebédeltem és akkor mentem vécére másodszor. De azért élvezem a dolgot, bár az elején tök bizonytalan voltam, na meg a sok óra teljesen leszív: szerintem így érezhetik magukat a színészek előadás után. 

'slave to the wage' aka 'hello Mom, thank you Mom, hi Mom' vol.millió

Jó és akkor szerintem kimondanám most gyorsan a titkos problémámat, ami már olyan régóta a szívemet nyomja és ami miatt az istennek se találom a helyem én sehol sem: két ovis gyerek mellett baromi szar dolgozni BÁRHOL. 

Köszöntem a figyelmet. 

ahogy a dolgok vannak

A Szépek pénteken öt évesek lettek, én meg pont aznap kaptam egy újabb állásajánlatot, amire holnap kell igent vagy nemet mondanom. Nekem eléggé tetszik a dolog - meg jóval kedvezőbbek a feltételei, mint a mostaninak -, viszont azt hiszem, ha elvállalom, akkor kinevezhetnek hivatásos állásszédelgőnek. 

A szülinap egyébként jó volt, mindenki megkapott mindent, amire vágyott, de sajnos Marcika még mindig - úgy négy éves kora óta tart ez - annyit rosszalkodik, hogy én kezdek teljesen kétségbeesni miatta. Valamelyik nap már annyira felhúzott és nem fogadott szót, hogy elkezdtem bőgni a focipálya közepén - azt hiszem kicsit rosszak az idegeim. 

Én egyébként azt gondolom, hogy nagyon rosszat tesz, hogy a családból nagyjából én vagyok velük folyton egyedül, senki más; szerintem fontos volna a gyerekeknek, hogy néha más családtagokkal legyenek, olyanokkal, akik hasonló értékrendet képviselnek ugyan, de nyilván mégis máshogyan teszik ezt. Kábé ugyanott vagyunk most, mint amikor külföldön voltunk: mindenki azzal jött, hogy de jó lesz majd hazajönni, mert majd segítség lesz, meg más ingerek, gyerekektől megrészegült családtagok, stb...na persze. Mehetnénk is vissza külföldre nyugodt lélekkel, nekem kábé fel se tűnne: itthon is tök magányos vagyok a gyereknevelésemmel.