hétfő, december 28, 2015

"Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?"

Basszus, amikor elrontok valamit vagy hülyeséget csinálok, olyan boldogan mondanám ezt a manapság divatos baromságot, hogy 'nincsenek véletlenek', meg 'ennek így kellett lennie', de ehelyett mindig csak arra gondolok, hogy 'szar döntéseket hoztam, aztán megszívtam végül, hát sajnos így megy ez'. 

"See the little faggot with the earring and the makeup Yeah buddy that's his own hair That little faggot got his own jet airplane That little faggot he's a millionaire"

Még mindig szenvedünk ezen a lakás vs. ház dolgon, igazság szerint egyszerűen nem bírjuk elengedni a saját kert gondolatát, úgyhogy most küszködünk, hogy mi legyen. 
Vicces módon mi a tesómmal amolyan szegény-gazdagok vagyunk: örököltünk mindenféle nyamvadt ingatlanokat, de pénzt csinálni én semmiből se tudok egyedül, mert minden közös (még az a lakás is, amit az első perctől én fizetek), de úgy tűnik, máshogy nem lesz nekünk sose kertünk (a kölcsönhöz is több pénz kéne ha nem romhalmazt akarunk megvenni) és tesóm meg semmit nem akar eladni.
Szóval most az a terv, hogy egyszer csak leülünk vele egyezkedni; ehhez gyűjtöm most az erőt a sok alvással, haha. (Volt már pár összecsapásunk a múltban ezekről a dolgokról és elég reménytelennek érzem a helyzetet.)



PS.: Tudom, hogy senki nem akar rosszat ezekkel, de amikor azzal jönnek nekem, hogy a vagyon igazságos elosztását a szülőknek kellett volna lepapírozni, akkor olyan nehéz nem elárulni nekik, hogy az anyám még a diagnózisát sem volt hajlandó elolvasni, annyira tagadta, hogy halálos beteg, az apám meg két évvel a halála után, egy szép napsütéses februári napon kiugrott az ablakon; éppen olyan állapotban volt tényleg, hogy papírozzon. 

PPS.: Karácsonykor amúgy is utálok mindenkit, akinek még él bármilyen szülője: bocs, ha a meddő nőknek lehet pocakirigysége, nekem lehet ilyen irigységből a szülőkre vonatkozó, nem?
Végülis 37 éves koromra már mindkét szülőmet elvesztettem, piszkosul dühös vagyok emiatt és nagyon fáj, igen. 

happy fucking everything

Asszem nagyon elfáradtam a karácsonyba': tegnap tizennégy(!) órát aludtam. Gyerekek Debrecenben kemény három napig (a nagymama az eredeti négyből háromra alkudta a dolgot, inkább nem mondok semmit, nekem úgyis rettentően hiányoznak, jöjjenek csak hamarabb). 
Mondjuk tény, hogy december 21-től 24-ig álltam a konyhában, Marci szerint eszelős tekintettel sütöttem a kalácsot (rettentően be voltam sózva miatta, igazából nem a kalács érdekelt, hanem a teljesítmény), de most már elegem van a sütés-főzésből, tegnap alig érintette a lábam a földet, az ágyból rendeltünk pizzát is, lustálkodni csodálatos. (Mondjuk szegény Marci dolgozik mint az őrült, de így legalább nem akar semmilyen programon rész venni, fetrenghetek legálisan.)

péntek, december 18, 2015

"Non, Rien De Rien, Non, Je Ne Regrette Rien"

Na nem sírtam mégsem - nem vagyok én egy sírós fazon -, pedig nagy meglepetés ért minket az ovi karácsonyon: Marcus mondta el a legutolsó hosszú verset (én bevallom azt hittem, rá nem mernek bízni semmi komolyabbat, mert  utál szerepelni és iszonyú zavarban van, olyankor meg fura dolgokat művel.)
Az óvó néni elmesélte nekünk később, hogy egyetlen nagyobb ovis sem tudta megtanulni ezt a verset és eleve összesen csak kétszer hallották, mert nem volt rá több idő és hiába próbálták bárkivel, nem ment senkinek, Marcus meg egyszer csak jelentkezett, hogy ő tudja, ő elmondja. És tudta is, bizony, egyszer egy másodpercre belesült, de eszébe jutott gyorsan a folytatás. (Az előadás után azt mondta, mikor kérdeztük, hogy nem izgult-e, hogy nagyon féltem. Na ettől most sírnom kell viszont.)
Annyira büszke vagyok rá, hogy mindenkinek el akarom mesélni az utcán, hogy ez a drága kisfiú milyen okos-ügyes.  
Persze Léna is nagyon cuki-ügyes volt - és nem is szeretem, hogy most háttérbe szorul, de Marcustól ez a komoly szereplés egészen különleges és váratlan volt, Léna meg született színésznő, igazi drama queen, mondhatjuk (volt kitől örökölni, khm) -, nagykendős öreg nénit játszott a színdarabban. 

Ja, ma vagyok 41 éves, tejóég. Azon gondolkodtam reggel a buszon, hogy teljesen elégedett vagyok az életemmel. Nem mondom, hogy szívesen halnék meg holnap, de ha meg kéne halnom, hát azt mondanám, hogy jó volt ez az egész úgy, ahogy volt, nem bánok semmit sem.





PS.: Este a vacsoránál azt mondtam Marcusnak, hogy én aztán biztos nem mertem volna kiállni ennyi ember elé verset mondani, mire Marci rám rivallt, hogyaszongya ne viccelj, te tanár vagy, egyfolytában kiállsz egy csomó ember elé, beszélsz és magyarázol. És tényleg, az volna a logikus, hogy bárkinek bármit elő merjek adni, de a tanítás az más. Ha kell, egy nagyteremnyi embernek elmagyarázom a present perfectet, de hogy elszavaljam az Ódát, hát na ne már...spontán égnék egy szó után. 

csütörtök, december 17, 2015

(s)iker vol.2340167859

Ma este a gyerekek fellépnek a karácsonyi műsorban, rettentően izgulok, annyira, mintha én is szerepelnék. Együtt is szavalnak, meg külön is, nem bírom idegekkel. 
Igazából az a gyanúm, hogy én most fogok sírni - az anyák napi ünnepség nekem túl direkt, ott nevetni szoktam inkább a nagymértékű cukiságon -, már otthon is sokszor nagyon meghatódtam, ahogy próbálták a műsort, igaz, meghatottságomon sokat enyhített, mikor Léna versmondás közben, időnként szipirtyó hangon Marcikára förmedt, hogyaszongya Nem így kell mondani! Én akarom egyedül! Maradj csöndben! Marci nem jól mondjaaaaaaa (:ordító sírás)!

szerda, december 16, 2015

'Magyarország azé, aki teleszüli" aka "Magyarország jobban terhesít"

Rájöttem, hogy azért nem politizálok már soha, mert ezeknek a szerencsétlen vadbarmoknak minden egyes szava olyan vérlázító, hogy hát hol is kezdhetnék el én kritizálni bármit ebben a hömpölygő szartengerben? Nem tudok hova kapni, nincs mit kiragadni, 
Erről egyszerűen hallgatni kell, mert beszélni minek. 

"For fear of growing old"

Végérvényesen megöregedtem: dupla párnával alszom, azonnal fogorvoshoz megyek ha fáj a fogam és a születésnapomon bulizás helyett a hiteltanácsadónkkal találkozunk.





PS.: Rettegek, hogy egyszer az az idő is eljön, amikor a bélmozgásommal és a vérnyomásommal szórakoztatok majd boldog-boldogtalant. 

kedd, december 15, 2015

ahogy a dolgok vannak

Biztosan azért kezdett fájni először a bal térdem, majd a fogam, hogy ne érezzem, hogy milyen nagyon fáj a torkom. 
Egyébként meg már nagyon érik a lakásvásárlás: olyannyira, hogy (majdnem) azt gondoljuk a "luxuspanelről", amiről már írtam, hogy megvesszük. De nem merjük kimondani végleg, csak mondogatjuk egyelőre a jó és a rémisztő dolgokat: akkor lenne végre helyünk, némi terünk, nappali szobánk, saját hálószobánk, étkezőnk, mosogatógépünk (!!!), Marci le tudna ülni egy asztalhoz dolgozni, tíz percre lenne a munkahelyem, de elfogyna az összes spórolt pénzünk, illetéket kéne fizetni, sok évre kéne hitelt felvenni, biztos, hogy nem kéne még várni, biztos ez a legjobb?
Jaj, ijesztő ez nagyon. Döntésben amúgy borzasztó rosszak vagyunk és oké, hogy szerintem hasonló a hasonlónak örül, de jó lenne, ha ilyenkor nem hasonlítanánk egymásra olyan nagyon. 

hétfő, december 14, 2015

Beszélgetéseim idegenekkel

Na és hány évesek a gyerekek?
Öt.
Ikrek?!
Igen, igen. 
(:némileg rosszallóan) Ez meg hogy sikerült?!

szombat, december 12, 2015

nyaff

Elöntötte a takony az agyam, csak három párnával tudtam aludni úgy négy-öt órát. Minek van a nátha? És minek van szombati munkanap? Lefordulok a székről mingyár. 

péntek, december 11, 2015

Marcus különkiadás

Ma a gyerekek délután ügyeletes csoportban voltak, értelemszerűen másik óvó nénivel, aki, mikor értük mentem, nem győzött arról áradozni, hogy fantasztikus, hogy Marcika mennyire jól olvas (ezek szerint Léna nem fedte fel tudományát: ő vagy kétszer olyan gyors, mint Marcus; persze ez alapvetően mindegy is, csak én még magamban büszkén hozzátettem, hogy ha tudná...) és hogy mennyire okos, biztos nem lesz gond vele az iskolában és hogy ugye nagycsoportos már, merthogy olyan magas is és annnnyira okos, kis professzor lesz belőle, bárki megmondhassa...miközben büszkén dagadt a mellem, fél füllel azt hallgattam, ahogy a leendő kis professzor arról monologizál, hogyaszongya és akkor jött egy nagy pú és az kitágította a fenekemet és akkor kicsusszant a nagy, kifli alakú kaki és nagyon büdös lett, aztán az óvó néni nagyon óvatosan megtörölte a fenekemet*. 






* a kurva  Mikulással megérkezett a szorulás is: Marcika szerda óta küszködik egy kakival óriási hisztit csapva, idegeink cafatokban, éjjel is kakiltattuk, stbstb. Én mindig mondom, hogy a csoki az ördögtől való. 

csütörtök, december 10, 2015

"A békásmegyeri rabszolgatelepen lakok" vol.453612789

Találtunk egy túl szép (és túl olcsó!), hogy igaz legyen házat tegnap. 
Teljesen ráizgultunk, de az ingatlanos egyszerűen az őrületbe kerget. Ilyenkor ugye nem árt gyorsan cselekedni, mert a nagyon jó dolgokra mindenki ráizgul, szóval gondoltam akkor nyaggatom az ingatlanost. Tegnap vagy négyszer(!) beszéltem vele és a következő módokon rázott le: a tulajdonossal nem tudott beszélni, mert az orvosnál volt, neki nem jó kora reggel, mert sétáltatni kell a kutyáit(!!!), az albérlőknek soha nem jó és tulajdonképpen el sem akarják adni a házat  és különben se hívjam többet, mert neki más dolga van. 
Végül nagy nehezen egyeztettünk jövő hétre időpontot, de én ezt nem értem: mikor én magamnak dolgoztam (értsd: vállalkozó voltam és csak a konkrét munkáért kaptam pénzt), akkor ha új "vevőm" volt, akkor minden követ megmozgattam, hogy gyorsan és udvariasan "kiszolgáljam" - ez volt az érdekem. Komolyan nem értem a lusta és kifogásokat kereső ingatlanosokat: nekik az egy rakás pénz, ha én megveszek valamit, nem? Jézusom. Mondjuk olvastam valamelyik nap egy cikket, ami arról szólt, hogy az ingatlanosok általában csak akadályozzák az adás-vételt. 

Találtunk továbbá egy kétszintes "luxuspanelt" (épp annyiba kerül, mint a ház az impotens ingatlanossal) úgy tíz percre az iskolámtól (ami talán a gyerekek iskolája is lesz egy szép napon) és az az igazság, hogy egy ilyennel már kiegyeznék (van egy kis kertje az egész háznak, van padlás, bicikli tároló, étkező, na meg négy szoba), bár sírnom kell a gondolattól, hogy sosem fogok a saját kertemben borozni a lemenő nap fényénél, miközben idült mosollyal nézem a füvön a labradorunkkal hancúrozó gyermekeimet. 

kedd, december 08, 2015

"I read a book about the self Said I should get expensive help Go fix my head Create some wealth Put my neurosis on the shelf" vol.453267812

Hétvégén voltunk egy kislány szülinapi bulijában egy játszóházban  - vicces volt amúgy ahogy meghívtak minket oda és bár meg kellett volna sértődnöm, de én főleg csak röhögök ezeken, szóval: anyuka odaadta a meghívót, én meg nagyon megköszöntem, mire némi csodálkozással a hangjában arról magyarázott valamit, hogy hát nem is érti, de a kislánya az én gyerekeimet is meg akarta hívni - és nem győztem álmélkodni, hogy egyes szülők milyen könnyen váltanak óvó néni üzemmódba, ami a megszólítást illeti: jaj, ne festess az arcodra skorpiót, anyának az nem fog tetszeni, apa majd ad neked sütit, stbstb. 
Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy felnőtt emberek hogyan szólíthatják egymást anyának és apának, de biztos velem van a baj. Egy csomószor nem is szoktam érteni, hogy rólam beszélnek, hát baszki, nekem nem ez a nevem...tudom, tudom, ezek rossz példák, mert ha rólam beszél a gyerekeknek, akkor mit is mondhatna. (Jó, hát nekem ugye van ez a külön úri szeszélyem, hogy kiráz a hideg az anya/apa megszólítástól eleve.)
Eh, nem tudom, én úgy vettem észre, hogy a szülők nemcsak a férjükről/feleségükről/magukról kezdenek anyaként/apaként beszélni MINDENKINEK, miután gyerekük születik, hanem mindenki másról is, akinek gyereke van - rémes, ha engem kérdeztek. 
Amúgy Marci szerint bizonyára szörnyen ellenszenvesek voltunk, mert leültünk egy különálló asztalhoz amíg a gyerekek játszottak, én olvastam, Marci meg zh-t javított, de hát értitek, három órát ott voltunk, most ne már, hogy ne használjam ki, hogy épp nem nekem kell szórakoztatni a gyerekeket...jó, tudom, ilyenkor kell szocializálódni, de izé. Én nem tudok senkivel csak azért barátkozni, mert neki is van egy/kettő/három kisgyereke, sajnálom. 


PS.: Tegnap rettentően kiakadtam, bár Marcus poénként adta elő: állítólag a dadus néni azt mondta neki, hogy ha kiborítja a vizet az asztalra, akkor a fejére önti a kancsó egész tartalmát. Ez borzasztó gáz, nem? 
Marcus vihogva azt mondta, hogy biztos csak viccelt, de azért nemár, hogy így fenyegetnek egy kisgyereket. Fú, most megint felhúztam magam, mondjuk én bölcsis abúzus áldozata vagyok, nagyon együtt érzek az ilyennel*: a bölcsiben utált az egyik bölcsis néni, fogalmam sincs miért és olyanokkal fenyegetett, hogy berak a pöcegödörbe, meg folyton beszólogatott szemétségeket és ijesztgetett. Minden reggel zokogva mentem bölcsibe - nem is értem a szüleimet, hogy miért nem vittek máshová. Végül majdnem kirúgtak, mert egy szép napon visszavágtam és azt mondtam a néninek (a druszám volt egyébként, Panni néni), hogy te ronda kövér vagy és az anyukám is ezt mondta. Na, ebből jó nagy balhé kerekedett, behívták az anyámat az oviba, hogy miket tanít nekem (állítása szerint sose mondott ilyet, nyilván nem is) és csak nagy nehezen maradhattam ott (bár nyilván jobb lett volna, ha kirúgnak, teszem hozzá halkan.)




* Biztos azóta vagyok depresszióra hajlamos

péntek, december 04, 2015

Marcus különkiadás

Olyan kicsi volt és fiatal, szerintem nem is az igazi Mikulás volt, hanem Jézus beöltözve. 



PS.: És muszáj dicsekednem is: ma megdicsérte őket az ügyeletes óvó néni, hogyaszongya: nahát, milyen jól olvasnak!

csütörtök, december 03, 2015

(s)iker vol.452367891245

Tegnap oviból hazafelé Marcus Léna körül ugrált és időnként szándékosan jó nagyot taszított rajta. 
Egy idő után meguntam és undokul rászóltam, hogy hagyja abba, mire halálra sértődött és elindult az ellenkező irányba. Ilyenkor én meg szoktam állni és megvárom, míg jobb belátásra tér és visszajön hozzánk, de csak nem jött és mondogatta, hogy ő akkor elmegy (nagyon lassan ment is). 
Mikor már egészen eltávolodott tőlünk, Léna egyszer csak odasprintelt hozzá, átölelte és szívszaggatóan zokogni kezdett. Mikor odamentem és megkérdeztem, hogy miért sír, azt mondta, hogy nem akarom, hogy Marci elmenjen. 
Egészen hazáig puszilkodtak a lehetséges elválás sokkját enyhítendő. 

Még mindig nem bírom idegekkel ezt a sok cukiságot.                                                                                                       

slave to the wage vol.345189712

Szóval voltam interjúzni a shiny magániskolában, de nem vágyom oda úgy döntöttem. Eleve nagyon fura interjú volt, én irányítottam a beszélgetést, mert az igazgató valahogy nem volt a helyzet magaslatán. 
Ami nagyon nem tetszett és ezért nem is hiszem, hogy tovább foglalkozom az üggyel, hogy az igazgató szerint három-négy bemutató órát kéne tartanom ahhoz, hogy meglássa bennem a potenciált. Hát egy túróst, ne már - nem vagyok hajlandó ingyen tanítani ennyi órát csak azért, hogy majd hátha felvesznek nem is tudom mennyi pénzért (mikor a pénzről volt szó, megkérdezte, hogy mennyit kérek, mire visszafordítottam a kérdést, mondván, hogy mennyit adnak, de nem derült ki).
Ráadásul, mikor rákérdeztem, hogy milyen könyveket használnak, a matek szakos igazgató közölte, hogy a nyelvkönyveket ő személyesen választja ki. Na ne már, beszarok az ilyenen, komolyan. Akkor minek vannak angol tanárok ha ehhez úgyis mindenki ért? 
Ez az attitűd mindig halálra idegesít egyébként a tanítással kapcsolatban: a legtöbb ember, aki valaha járt már iskolába és látott már tanárt azt hiszi, hogy bárki tud tanítani bármit kábé. (Ezért haragszom többek között a hobbiból, középfokú nyelvvizsgával nyelvet tanítókra.)
Csak halkan merem mondani, de ez egy szakma, meg kell tanulni, fogásai vannak amellett, hogy egy adott területet eléggé behatóan kell ismerni. Úgy nagyjából Marci is be tudta szerelni a konyhaszekrényünket, csak időnként kiesik a fiók meg ferde az egész, de semmi gond, oké, elvagyunk vele, nem hívunk asztalost - csak én nyafogok non-stop, hogy nem jól van ez így. 

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45361278

Tegnap elsősöknél helyettesítettem, meg voltam velük az udvaron - hát gyerekek, én nem értem, hogy miért nem a tanítóknak van a legmagasabb fizetése a tanárok között: gimnáziumi osztályokban kutyafüle tanítani ahhoz képest, ahogy 32 elsős leszívja az embert röpke tíz perc alatt (én már mindet próbáltam, most már bizton állíthatom). 
Persze nagyon cukik meg olyan megható az azonnali bizalmuk (mondjuk engem valamiért úgy általában nagyon szeretnek a gyerekek, lehet, hogy mással nem ilyenek, bár gyanítom azért, hogy igen), de azért ezt csinálni nap mint nap nagyon sok órában, hát - le a kalappal minden tanító előtt. 
Az óvó néniknek meg szerintem valami érdemrendet kéne osztogatni, komolyan. 

szerda, december 02, 2015

"To find a prince you gotta kiss some toads"

Erről eszembe jutott egy nagyon elfuserált randim (nem sok ilyen volt nekem, mert én vagy szerelmes leszek rögtön és akkor a későbbi találkozókat már nem randinak hanem együttélésnek hívom, vagy sose leszek az, akkor meg kár erőltetni bármilyen találkozót. Tudom, szerelem első látásra nincs; hát de, szerintem meg van.), amikor egy híres ékszerboltos fiával randiztam (aki nem győzte a híres család híresen pénzes hivatását elégszer hangsúlyozni), aki nemcsak hogy megállás nélkül politizált (kedvenc pártjáról - ő mondta így -, az SZDSZ-ről magyarázott folyamatosan), de pénz nélkül jött a randira, aztán amikor én fizettem ki a bort amit ittunk, lelkesen biztosított róla, hogy otthon viszont nagyon sok pénze van. 
Jajistenem. 


PS.: Nem győzök hálát adni az Univerzumnak Marciért.