in memoriam SZNOL*

Amikor még SZNOL-lal éltem együtt - aki megvan azér most is, csak lappang én meg simán kiröhögöm amikor aktívvá akar válni -, akkor mindig mindent a végtelenségig kuszáltam és dagonyáztam a zűrzavarban; nyilván rettentően unatkoztam és valószínűleg nehezen szakítottam a kamaszkorommal. Aztán szép fokozatosan rájöttem, hogy a nagyoperák nem teszik izgalmassá az életet, nem leszek tőlük egyedi vagy érdekes, inkább

Na nem. Annyit gyepáltam már ezt a témát, hogy kiráz tőle a hideg, szóval long story short: nem bánnám ha csak férfiak élnének a világon. Módosítok: egyenes, gerinces, döntésképes férfiak, akik a kocsmában két pofonnal intézik a vitákat, aztán némán bámulnak a piájukba tovább.
Az egyszerű szép, mosmitnéztek?
Na megyek, hallgatok egy kis italodiszkót, hátha helyreáll a lelki egyensúlyom.








*A Szép Nagy Orosz Lelkem, rimembör?



PS: Egyébként szerintem azóta nem bízom senkiben, mióta két éves koromban a bölcsis néni be akart rakni a pöcegödörbe.
(Italodiszkó helyett Portishead, minőségi csere, nemde?)