"I'm not a Roman, Mum, and I never will be! I'm a Kike! A Yid! A Hebe! A Hook-nose! I'm Kosher, Mum! I'm a Red Sea Pedestrian, and proud of it! "

Túl sokat utazunk, lassan már képtelen vagyok a normális életre.

Nos, a Rómát látni és meghalni mondás számomra új értelmet nyert ezalatt a pár nap alatt: azt hiszem Róma a világ egyik legveszélyesebb városa, sajnos ugyanis nem lehet az úton átkelni; néhány oszlopot és műemléket és bazilikát azért nem csodáltam meg közelebbről, mert egyszerűen nem sikerült átmennem a zebrán, a párizsi közlekedés kutyafüle ehhez képest, döbbenet.
Két és fél napig Marcival együtt autista-túráztunk (értsd: a netről letöltött sétáinkat tökéletesen pontosan követnünk kellett, különben Marci kezelhetetlen, dühöngő őrültté vált), lenyomtuk a kötelezőket, a nagy írógépnél tátottuk a szánkat, Sixtus-kápolnát csodáltunk, a Colosseumba és a Forumba beleszerettünk, a Trevi kútnál fanyalogtunk, merhogy az olyan túl díszes, túl nagy, túl hisztérikus (nekem azér titokban nagyon tetszik), zsidóztunk, Trasteveréztünk, nem túl finom kajákat ettünk, a Szent Péter-bazilikában pedig rádöbbentem, hogy pap leszek, papnő, hú, ez olyan szexi, másfél nap tavasz után eleredt az eső, két napig zuhogott, úgyhogy míg Marci az egyetemen koncertezett, én étlen-szomjan, vizesen tovább jártam az utcákat, bementem még százhuszonöt bazilikába, soha életemben nem foglalkoztam még ennyit istennel, igen, pap leszek, templomba akarok munkába járni és kész, aztán Caracalláztam, a Pantheonban ábrándoztam, megnéztem Goethe, Keats és Shelley sírját, szép, kövér temetői macskákkal szemeztem, a Porta Portése környékén őgyelegtem, ahol bolhapiac helyett egy elképesztően nagy motoros piac (bármit jelentsen is ez) fogadott és mivel az egyetlen nő voltam e csodás helyen, úgy hatszázhuszonkilenc férfi érdeklődő tekintetétől kísérve inkább elmenekültem, egyébként Róma egyértelműen az örök posztmodern város, a Pantheonnal szemben lévő McDonald's-ban például remekül lehet ingyen pisilni és ha már McDonald's, posztmodern és groteszk, hát titokban lefotóztunk egy Big Mac menüjét unottan rágicsáló apácát is, te figyelj, most akkor ebben a házban ilyen undorító, üvöltöző, belőtt hajú, trottyos gatyát hordó olasz kamaszok laknak és reggel felkelnek és kinéznek és hopp, ott a Teatro di Marcello és ők akkor hirtelen megérzik a történelem súlyát vagy hogy van ez és nem, azt hiszem nem érzik, Dolce és Gabbana elnyom minden mást, ja, csak szólok, hogy bizony nem a magyar nők a legszebbek a világon (ezt egyébként nemtom ki terjeszti), merhogy még az olasz kis díszpicsák is kenterbe verik őket sajnos, mi is volt még, hümm, ja igen, Silvio a ronda és piszkos büfés orvul kezet csókolt nekem (egyszerűen muszáj neked is kezet nyújtanod, ha valaki az orrod elé tartja a kezét és lelkesen a nevét rikoltja) és a trieszti címemet tudakolta, egyéb ismeretlen férfiak pedig csókot dobáltak nekem az utcán, egész biztos, hogy a zöld szem teszi, Olaszországban senkinek nincs ilyen, ezt már Triesztben is megfigyeltem, szóval zöld szemű feleim, kalandra fel, lelkes digók várnak itt rátok (brrr), ja, a zsidókra megharagudtam, csúnya pénzéhes banda: be akartam menni a zsinagógába, de egy rakás pénzért adják a szemtelenek (a katolikusok nagyrészt ingyen mutogatják a templomokat, ez tetszett), ráadásul a táskákat kint az udvaron ledobáltatják az emberrel, nem, nem mentem be, helyette csalódottan próbáltam behatolni az (állítólag ingyenes) Auschwitz-Birkenau kiállításra, de a Shoah emléknapon rejtélyes okokból nem volt nyitva (ami ingyenes azt inkább nem nyitják ki), úgyhogy bánatomban Kassákkal és Dalíval vigasztalódtam, majd az esőben buszoztam, szerencsére nekem tulajdonképpen mindegy, hogy egy városban merre megyek, csak elképzelhessem ahogy a félig leeresztett redőnyök és elhúzott függönyök mögött emberek lélegeznek, vágyakoznak, képzelődnek, te figyelj, ha felvesznek ide, akkor már ne is menjünk vissza Triesztbe, csak küldessük ide a Fannit meg a cuccunkat.

Túl sokat utazunk, lassan már képtelen vagyok a normális életre, bevallom, a vonat ablakából sokáig integettem Rómának...igen, csak a szerelem óv meg a tébolytól.