még mindig agyal

Éjszaka még azon elmélkedtem egy darabig, hogy nekem furcsa, hogy a nagymamám elvárja tőlem a bűntudatot. Tegnap ugyanis azt merészeltem mondani, hogy nincs bűntudatom, mire mélyen felháborodott és magából kikelve ordított velem. Persze értem én, hogy miért (például azért, mert neki nyilván bűntudata van), sőt, azt is tudom, hogy ebben a kultúrkörben a bűnösség érzése, a bűntudat kötelező kellék az élethez (és úgy tűnik a halálhoz is).
Mintha a bűntudat megoldana bármit is. Mintha az, hogy végtelenül, mocskosul szarul érzed magad, jót tenne bárkivel. Mintha az, hogy pocsékul vagy, a halott érdekeit szolgálná. Vagy visszahozná őt. Vagy örömmel töltené el, ha tudná. (Az apám vajon örülne, ha miatta bűntudatom volna? Igen, talán igen, nagyon éretlen személyiség volt.)
Furcsa, hogy a bűntudat és a rossz érzések kötelezően hozzátartoznak a gyászhoz. Ebben a könyvben mesélte a Dalai Láma, hogy amikor a testvére meghalt, akkor egy darabig nagyon szomorú volt, de egy idő után tudatosan dolgozott a szomorúság csillapításán; azt mondta, a túlzott bánatnak semmi értelme és csak magának árt vele.
A nagymamám ezt a gondolatot nyilván felháborítóan önzőnek titulálná, engem is önzőnek bélyegzett tegnap. Rosszul kell lenned, elvégre ezzel vezekelsz - és igen, ha rossz a lelkiismereted, akkor vezekelni is akarsz, úgy gondolod, hogy vezekelned kell; ahogy az apám is vezekelt a haldokló anyám mellett.
Csakhogy ott a bökkenő, hogy nekem nem rossz a lelkiismeretem. Lehet, hogy ez egyesek szerint önzés, vagy önvédelem, de én tudom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy nincs mit felrónia nekem. Nem, nyilván nem tettem meg mindent, amit lehetett. Nem próbáltam vele és helyette élni (elvégre ezt is meg lehetett volna tenni), nem próbáltam zárt osztályra vitetni.
De mivel nem hiszem, hogy ezek segítettek volna egy olyan embernek, aki ragaszkodott a súlyos betegségéhez, mivel nyilvánvalóan sejtette, hogy így vagy úgy, de egy ilyen állapotba előbb-utóbb belehal (és pont ezt akarta szerintem), ezért nem próbált semmin változtatni, nem fogadott el segítséget és nem érdekelte egyáltalán semmi. Azt is tudom persze, hogy a súlyos depressziós állapot éppen azért csapda, mert a betegség lényege az, hogy az ember nem akar semmit, így gyógyulni sem. Ugyanakkor az apukám nagypapája is depressziós volt és öngyilkos lett, de a halála előtt ő bizony (szegény) járt pszichiáterhez, volt zárt osztályon, sokkolták (úristen), tehát a betegsége ellenére próbált tenni valamit magáért, ráadásul mindezt a családja elől titkolva.
Tegnap elmesélték, hogy ugyanezen az ágon volt egy másik öngyilkos is, egy nő, akit a férje gyakorlatilag bezárva tartott és állandóan őrizte és aki egyszer azért tudott mégis kiugrani az ablakon, mert a férje egy óvatlan pillanatban elaludt, amikor ő még ébren volt...
Hiányzik az apukám, szomorú vagyok mert elvesztettem, szerettem őt (bár világ életünkben háborúban álltunk), de bűntudatot, na azt nem érzek.
És bevallom, kicsit aggódom a gyerekeimért, mert tudom, hogy a lelkibetegségek itt lihegnek a nyakunkban, az egész család nagyon terhelt, nekem is rengeteg problémám volt már az időnkénti búskomorságommal (bár pont Marcinak mondtam nemrég, hogy én valahogy mindig "majdnem-depressziós" vagyok és amint felismerem, hogy valami nagyon nem stimmel, elmegyek szépen egy orvoshoz/pszichológushoz és segítséget kérek.), sőt, az anyám egyszer régen azt találta mondani, hogy bizonyos géneket nem kell örökíteni. Nem tudom, hogy igaza van-e, csak reménykedni tudok benne, hogy a gyerekeket viszonylag meg tudom majd óvni a saját génjeiktől. Sőt, titkon azt remélem, hogy nem örökölték a rosszért felelős géneket. Vagy nem annyira. Vagy csak annyira mint én - hogy még éppen mindig képesek lesznek felismerni és orvosolni a bajt.