Olyan jó nap volt ez a mai: csak négy órám volt, ezért elmentem korán a gyerekekért (elvileg négy előtt nem lehetne, de gond nélkül odaadják őket, nyilván örülnek, hogy ennyivel is kevesebb a zajongó, rosszalkodó kölök; én meg egyébként, ha jobban meggondolom, tulajdonképpen csak azért tanítok, hogy el tudjak menni korán a gyerekekért és tölthessünk együtt némi időt), itthon együtt leckét írtunk (Marcuskám zokog, mert sosem kap csillagot a kis böte betűire, pedig még a Dáháhávihihíd* is azt szokott kapni, szegény macikám, sokat duruzsoltam neki arról, hogy később ez már nem lesz annyira fontos, persze nehéz ezt úgy előadni, hogy most azért motivált legyen, hogy a kurva vonal fölé, megfelelő gömbölyűséggel és méretben kerekítse azokat a nyamvadt betűket**), sokat beszélgettünk a szörnyűséges agresszív osztálytársakról (erről majd írok egyszer, de erőt kell gyűjtenem), elolvastuk a Narnia ötödik részét (tök jó volt, le vagyok nyűgözve, pedig nem vagyok egyáltalán meserajongó), puszilkodtunk, hevertünk az ágyban, simogattuk a macskát, olvasta kicsit mindenki a maga könyvét***, jaj, nagyon kellenek ezek a délutánok, annyira jót tesznek mindenkinek.
Titokban azt az álmot dédelgetem, hogy a gyerekeimet egyszer csak itthon kezdem tanítani - iszonyú kártékonynak látom a gyerekközösséget, most már bevallom nektek fél év iskola után****.
*egy nagyon problémás gyerek
** az egész persze oltári marhaság, ha engem kérdeztek, az én írásom pl totál olvashatatlan, pedig engem is bizonyára sokat csesztettek mindenféle tanító nénik annak idején
*** a kép még egy gondtalan nyári napon készült, de jók voltak azok, istenem!
**** nem kell rögtön hívnotok a gyermekvédelmet, mert az a gyanúm, hogy ez örökre álom marad csupán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.