Feljegyzések a mázlisták házából

Pénteken itt volt Marci anyukája látogatóban és mondta, hogy menjünk el valahová kettesben, amíg ő vigyáz a gyerekekre.
Elmentünk random az Ankertbe, ahol véletlenül egy drum'n'base buliba csöppentünk és smároltunk táncoltunk egy csomót, tök jó volt.
Itthon állítólag Léni arról beszélt, mikor azon gondolkodtak, hogy vajon mit csinálunk, hol vagyunk, hogy biztos sétálnak a holdfényben és csókolóznak.

Most már csak ritkán szoktam erről írni itt, mert sokat szemérmesedtem, de nem tudok elég hálás lenni az Univerzumnak a pasimért, komolyan.
2020-ban leszünk tíz éves házasok, de még mindig hihetetlenül klappol minden és annyira egy húron pendülünk, hogy nem is értem.
Annak meg külön örülök, hogy a gyerekeim azt feltételezik, hogy a holdfényben csókolózunk: én a szüleimet max puszilkodni láttam búcsúzáskor (és elképzelni sem tudtam, hogy ennél bármi komolyabb is történne köztük) és sosem értettem ezt a ridegséget.
(Egyszer olvastam egy pszichológus cikkét, arról értekezett, hogy egy férfi a legtöbbet azzal tehet a gyerekei lelki egészségéért, ha szereti az anyjukat.)