Dekád

Rájöttem, hogy muszáj visszatekintenem az elmúlt évtizedre, mert például 2010 annyira elképesztő volt: 2010 januárjában (? az nem lehet, nem jön ki, na mindegy, valahogy az év elején) terhes lettem, májusban összeházasodtunk, júliusban hazaköltöztünk Triesztből, augusztusban két húsz kilós bőrönddel, a macskával és két gyerekkel a hasamban elköltöztünk Houstonba, októberben megszülettek a gyerekek.
A gyerekek pár hónaposak voltak, mikor itthon meghalt az apukám, hazajöttem a temetésére 2011 márciusában. Ezután volt egy pár hónapos depressziós időszakom, amit gyógyszerrel sikerült rendbe hozni.
Utána már eseménytelenül csordogált az élet (haha): 2012-ben teljesen váratlanul meghalt Marci főnöke, úgyhogy hirtelen munka nélkül maradt. Egy jófej olasz fizikus viszont "befogadta" egy évre  a pisai egyetemre, úgyhogy szeptemberben eladtuk mindenünket (szerencsére a kocsit is sikerült, abból volt pénzünk repülőjegyre), majd két nappal a gyerekek születésnapja előtt, immár hat bőrönddel, két gyerekkel és a macskával (akit előre kellett küldeni és Londonban éjszakázott) elköltöztünk Pisába. Pisában a gyerekek jártak kicsit bölcsibe, a végére gagyarásztak is valamennyit olaszul, tök jó lett volna maradni, de Marci megnyert egy nagy lóvéval járó, kutatókat hazacsábító ösztöndíjat, aminek nem bírtunk ellenállni és 2013-ban sajnos hazaköltöztünk.
A gyerekek elkezdtek oviba járni, én munkát kerestem (ez a folyamat nálam örökké tart, mint tudjuk), néha találtam is - nemrég megszámoltam: tizenöt munkahelyre vettek fel az elmúlt hét évben.
Nagyjából folyamatosan szenvedtünk a lakásprobléma miatt és szörnyen bonyolult családi tranzakciók, veszekedések, lakásrész eladások után 2017 februárjában végül beköltöztünk a házunkba, ami változatlanul fantasztikus-csodálatos-nagyszerű.
A gyerekek már itt ballagtak az oviból és 2017-ben elkezdték az iskolát, amiért nem rajongunk ugyan, de alsónak elmegy...
2018 februárja óta dolgozom az itteni gimnáziumban, amit a sok nyávogás ellenére azért viszonylag szeretek, a diákokkal kifejezetten jóban vagyok, szóval elmegy, bár engem nehéz boldoggá tenni, olyan nyughatatlan vagyok, na meg az iskolai állapotok közismerten rémesek, hogy a fizetésről ne is beszéljek.
2018 áprilisában meghalt drága Fanni cicám, júniusban az apai nagymamám.
Szintén 2018 februárjában kezdtem a szakfordítói szakot, amiért 2019 júliusában kaptam diplomát, 2018 őszén pedig megszületett a drága unokahúgom, aki most már jár és gagyarászik.
A diplomával a zsebemben félállásba kértem magam, úgyhogy idén ősztől emberi mennyiséget dolgozom embertelenül kis fizetésért. Fordítói munkám eddig nem nagyon volt, bár épp most csinálok egy próbafordítást. Amúgy természetesen megállás nélkül azon agonizálok, hogy valójában nem akarok én fordító lenni, de mondom, nekem ez a tévelygés a keresztem és gyanús, hogy most már életem végéig cipelnem kell.
Tíz év alatt jártunk Houstonban, New Orleansban, Galvestonban, én egyedül New Yorkban, rengeteg olasz városban, Londonban, Oxfordban, Cambridge-ben, Párizsban és néhány másik francia városban, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Edinburgh-ban, a Balatonon és egyéb magyar városokban.
Összességében nagy kaland volt az elmúlt tíz év, 2030-ban gyanítom, hogy unalmasabb beszámolót írok majd.