"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

Volt ez a borzasztó hír, hogy egy nyomorult öngyilkos a tizennegyedikről ráugrott egy kétgyerekes anyára, aki meghalt és én marha meg még mindig nem tudtam eléggé szakítani a Facebookkal és csak álmélkodva nézem a sok kegyetlen kommentet, amit az öngyilkosok kapnak - kb ugyanazt, mint a melegek: mé nem a négy fal között csinálja az aberrált állat? (btw olyan nehéz egy öngyilkosra fröcsögő emberről feltételeznem, hogy empátiát érez a halott anya - vagy bárki - iránt). 

Persze ha már ott vagyok, beszélek is, érzékenyítek - Marci szerint teljesen fölöslegesen -, de tegnap annyira kiborultam ezen, hogy sírtam futás közben.

A minden évben a középiskolákban megtartott  pénz- és ökohét helyett/mellett mentális egészség napokat kéne tartani; mennyire fontos volna, hogy az emberek ne aberrált állatként gondoljanak valakire, aki eljut odáig, hogy  teljesen eltemeti magában az életösztönét.