Mostanában úgy szoktunk futni, hogy a gyerekek kísérnek minket biciklivel. Az egyik ilyen futás alkalmával találkoztunk egy iker babakocsit toló pasival és Marci kedvesen odakiáltott neki a gyerekekre mutatva, hogy ők is ikrek.
Emlékszem, Houstonban velem egy csomó ilyen történt, az emberek nagyon kedvesen reagáltak, mikor megláttak minket a böhöm babakocsival (eleve látványosság voltunk, hiszen senki más nem volt soha az utcán): egyszer a Krogerben odajött hozzám egy nő és mutatta a kamaszforma gyerekeit, hogy ők hármasikrek, aztán volt, hogy a Walmartban odajött hozzánk egy mexikói ikerpár, hogy jaj, hát mi is ikrek vagyunk és a Randalls-ban pedig egy másik nő nagyon kedvesen lelkendezett, hogy milyen cukik és szépek a gyerekek, majd elmesélte, hogy mostanában neki kész őrület az élete az ikreivel, mert vezetni kezdtek és halálra aggódja magát. (Azért írtam le külön a boltokat, hogy érzékeltessem, hogy velem az élelmiszerboltokban történtek a nagy dolgok Amerikában, az eladók voltak a haverjaim; ehhez képest semmi egy karantén, én mondom nektek.)
Nekem mindig nagyon jól estek ezek - remélem, hogy a babakocsis pasinak is reményt adott, ha esetleg sosem alszanak, vagy ilyesmi -, mindig arra gondoltam, hogy lám-lám, más is megcsinálta, felnevelte őket, akkor csak menni fog nekem is.
Eh, nehéz dolog ez. Most azért gondolkodom ilyen dolgokon, mert Marci húga két héten belül szülni fog és bevallom, mindig borzongva gondolok arra, ami vár rá: éveken át akartam harmadik gyereket, de amikor belegondolok, mindig arra jutok, hogy fizikailag képtelen lennék már végigcsinálni ami egy babával jár, öreg vagyok, na meg a gyerekek első két éve annyit kivett belőlem, hogy nem maradt túl sok energiám. (A memóriám például tényleg törlődött kb a születésük előtti dolgokra vonatkozóan, állati fura, bár ha belegondolok, hogy az első időkben komolyan egy órákat aludtam és vekkerrel keltettem magam minden éjjel, mert a gyereksírásra már nem ébredtem fel, akkor végül is nem tudom, hogy mit csodálkozom...) Na meg aztán beütött a depresszió, meghalt az apukám, fú, nagyon kemény időszak volt nekem a gyerekek csecsemőkora, a mostani életem ahhoz képest vidám séta a parkban. Persze az is igaz - Marci húgára visszatérve -, hogy én mindig két gyerekben gondolkodom, ha a nehézségeket mérlegelem; nyilván van pedig különbség, hogy egyszerre egy vagy két csecsemőt kell ellátnod, de hát nekem sose volt csak egy, nem tudom, az milyen lehet.
Ezektől függetlenül persze nagyon izgi és örömteli egy új családtag születése, mondjuk ők nem itthon laknak, szóval sokat nem fogjuk látni, de hátha egyszer megint lehet majd utazni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése