Ma egy állásinterjún voltam az új Desigual blúzomban, egy elég szimpatikus iskolában, ahol az elvárások jó nagyok, de valószínűleg a fizetés is passzol hozzájuk, persze azonnal bekapcsolt az imposztor szindrómám, meg a fejemben a szöveg, hogy úristen, én nem vagyok elég jó ide, hát, meglátjuk, hogy akarnak-e egyáltalán. A mostani iskolámban olyan szinten betelni látszik a poharam, hogy már azt gondolom, hogy bárhová, csak el innen (nyilván túlzok, de torkig vagyok, az biztos).
A Netflixen elkezdtem nézni az I am a Killer című sorozatot és egészen torokszorítóak a vágóképek, mert Amerikának ezt a fájdalmasan üres, steril, autópályás, indusztriális, kietlen részét mutatják meg, amikor épp nem az aktuális gyilkos meséli el a sztoriját. (Az egyik éppen Houstonban játszódik, nagyon érdekes látni azt a helyet, hihetetlen, hogy két évig ott laktunk, el sem tudom már képzelni. És teljesen elképesztő - illetve annyira nem, mert az egy rossz környék -, de szerepel a filmben az az út, ahol annak idején lerobbantunk a kocsival és Marci elment egy fickóval valami szerelőhöz, minket meg otthagyott a gázos út mentén a két gyerekkel a kocsiban; na az volt életem egyik legijesztőbb élménye, azóta is sokat beszélünk róla, hogy mekkora hülyék voltunk akkor és milyen szerencse, hogy senkinek nem történt semmi baja).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.