Szörnyű problémáim vannak az elvárásnélküliséggel és utálom, hogy tök reménytelen megfelelően cselekedni úgy, hogy ne legyél közben szentimentális, a dühömmel meg végképp kezdenem kéne valamit.
Így kábé minden második gondolatom, hogy ugyan, hagyom a picsába az itt és most létezést, inkább beledöglök az összes kis hülye drámámba. Hihetetlen, hogy milyen nehéz megválni a nagy tragédiáktól, hihetetlen, hogy az ember mennyire retteg ezek nélkül, mert nélkülük minden olyan sivár - és az élet jóval lassabban telik -, a szörnyű sorstragédiák ugyanis olyanok, mint valami non-stop mozi, vagy akár egy saját, különbejáratú szappanopera.
Olyan nagyon igyekszem és persze éppen azt nem szabad.
*elég ha én értem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése