ahogy a dolgok vannak

Azt hiszem futni azért is olyan nagyon jó, mert van benne valami heroikus, merugye mindig van egy pont, amikor úgy érzed azonnal összeesel, de persze futsz tovább, ekkor az endorfin a segítségedre siet és így bedrogozva hirtelen azt képzeled, hogy akár el is repülhetnél ha nagyon akarnál. Btw sokkal jobb a szívem mióta újra futok, a sport elméletileg a gyászra is jó, gyakorlatilag meg azt hiszem most kezdek kapcsolni és igazán gyászolni, szóval a pszichiáterek feldughatják a seggükbe a fél éves gyászperiódust, ugyan már.

(Btw gondolkodtatok már azon, hogy az is sznob aki a jó filmeket és jó zenéket szereti és az is, aki a rosszakat nem szereti? Ja, semmi, ez csak úgy eszembe jutott, ma posztmodern blogot írok, jóvanna)

Ma, a szokásos hajnali hirtelen ébredős-nem visszaalvós szeánszom alatt azon elmélkedtem, hogy milyen isteni szerencse, hogy eljöttem ide és nem fostam be a sok károgástól (jól fontold meg, egy hirtelen jött szerelem miatt mindent otthon hagyni, úristen, hát én a helyedben nem csinálnám), hogy milyen isteni szerencse, hogy ennyire egymásra találtunk az irtózatos idétlenségben és hogy milyen isteni szerencse, hogy ennek a lehetőségét tavaly augusztusban, pár órás beszélgetés után valahogy megéreztem.

Egyébként tudjátok hogy képzelem a poklot? Egy szobában, egy olyan olasz nyelvtankönyv fölé görnyedve, ami az összetett és visszaható személyes névmásokat gyakoroltatja, fúj. Az olaszok használhatnának végre egy normális (germán) nyelvet, ejnye.