mert most akkor példának okáért mindjárt itt van ez a levél. ez a levelezésünk. sikítva kiált minden második sora, hogy ezt a világnak látni kellene,

...mert nem akarom elhinni, hogy ne lenne így vele gyakorlatilag minden második ember.


jaj, ne is mondd, ez a párkapcsolatosdi iszonyú (de persze jó is közben, faszomat már), folyamatosan nemes érzéseket kell érezni, semmi hisztérikus féltékeny gyűlölködés, semmi irigység (én épp egy adag szarnak érzem magam, mert marci nemcsak amerikába megy állásinterjúra meg előadni januárban, hanem februárban valami nemtommilyen iskolába is svájcba, én meg itt ülök a faszom triesztben kábé 600 forinttal a bankszámlámon, nincs munkám, nem csinálok semmi értelmeset, jó, kicsit tanítok, de azt az ő dolgai mellett nagy semminek érzem és még beszélni se lehet róla, mert akkor neki bűntudata van, pedig tudja, hogy nem őt hibáztatom, mondjuk egy kicsit azért biztos mégis, merhogy otthon minden annyira más volna), semmi önbizalomhiány, semmi kiegyensúlyozatlanság, istenem ha egy napra, csak egyetlen egy napra az ember megengedhetné magának, hogy frusztrált sárkánnyá változzon és ne kelljen sehogy lavíroznia, csak hagyná, hogy elvigyék az érzelmei, hát nemtom...oké, nyilván nem lenne jó senkinek, maximum pár másodperces kielégülést nyújthatna. mondjuk azért ebben is szerencsés vagyok, mert marcival meg tudom osztani a félelmeimet is és általában elég megértő (jó, néha dühös lesz, ha csak nyivákolok, de láthatóan nem akarom megoldani, mert ő igazi férfi módjára a megoldásokat szereti javasolni), de azért érdemes a félelmek teregetésével csínján bánni, mert a bizonytalanság sajnos nagyon nem szexi...