vasárnap, december 13, 2009

vizet prédikál

Sok szempontból nagyon jó lecke nekem ez a trieszti élet, lecke az anyagi csődről, a türelemről, az igényekről, a bátorságról, a spirituális túlélőképességről, a szerelemről, de most arról a leckéről akarok beszélni, amit itt magamról, mint olaszul tanulóról kapok. Egész pontosan a hülyediák lélekről.
Képzeljétek, egyszerűen _nem_merek_beszélni_. Olyan vagyok, mint a legrosszabb diákjaim, szégyen-gyalázat.
Tegnap elmentünk pizzázni meg kicsit kocsmázni Marci phd-s ismerőseivel és megegyeztünk velük, hogy beszélünk olaszul is, hogy gyakoroljunk és nem ment: a fenébe is, már egy-két szó után mindig visszaváltottam angolra, mert nem akartam égetni magam a lassú baby talkkal, angolul meg úgyis jobban tudok az olaszoknál, alázza magát a franc, alázzák magukat ők a rettenetes olasz akcentusukkal, angolul tudok viccelni, árnyalni, gondolkodni, angolul van személyiségem, a kultúrsokktól ments meg uram engem, rémes vagyok tudom, ráadásul tanításomnak komoly részét képezik a gyújtó hangú beszédek arról, hogy ha nem beszélsz, ha nem használod a nyelvet, akkor sosem fogod megtanulni, eh.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése