Ospedale Maggiore, Burlo Garofolo - Pronto Soccorso

Különös problémáimból adódóan, lassan igen jól tájékozódunk az olasz egészségügyben: decemberben ugye a furcsa szívbajom miatt voltunk elsősegélyt kérni, ma meg az immár valóban vészes hányásomat kezeltettük.
Miután három napja az égvilágon mindent kitaccsoltam és ezáltal olyan lettem mint egy halott nagyon vörös szemekkel és gyötrő migrénnel, ezért délutánra egy kicsit kezdtem beparázni (időnként tényleg azt éreztem, hogy kész, vége, ennyi volt, most meghalok) és gyorsan elmentünk oda, ahová végülis nem akartam nőgyógyászhoz járni, de gondoltuk, az elsősegélyen már csak tudják, hogy ilyenkor mi a franc van, Nade.
Egy dögmeleg helyen, egy nyomorult kisszéken kellett várakoznom és addigra már tényleg azt hittem, hogy megdöglök és leájulok a székről, így Marci kicsit összebalhézott a felvételes undok banyával (neki még fontos szerepe lesz) és elrohantunk a régi, bejáratott elsősegélyünkre, ahol viszonylag hamar lefektettek (najó, először látványosan elhevertem a váróban lévő padon) és kaptam egy kevés infúziót (addigra már annyira szomjas voltam, hogy a fél karomat odaadtam volna bármilyen folyadékért, csakhogy inni nem mertem, mert addig mindent kiokádtam), majd közölték, hogy mentővel szépen átvisznek oda, ahonnan jöttünk, merhogy ott ismerik a dörgést az ilyen terhesek gyógyszerelését illetően.
A mentősök nagyon kedvesek voltak, mentőben feküdni viszont félelmetes és rémesen kiszolgáltatott érzés.
Szóval visszakerültünk a kiindulási pontunkhoz és a felvételis gonosz banyához, aki továbbra is nagyon undok volt, majd egy ponton, amikor nem értettem, hogy mi a francot kell tennem a vizsgálat előtt (amúgy se tudok jól olaszul és egyrészt a terhesség miatt elbutultam, másrészt még mindig gyenge voltam és dekoncentrált), akkor a banya egyszer csak türelmetlenül megszólalt magyarul.
Azt hittem, elájulok. A felvételnél világosan elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk és hallhatta, hogy kínlódunk a nyelvvel és nem, ő nem szólt volna, hogy hát izé, kedves honfitársaim, nézzék, itt ez és ez van. Attól kezdve meglepő módon hajlandó volt magyarul beszélni, sőt, időnként gonoszul mosolygott is, de ez azért annyira meglepő fordulat volt, hogy a kijáratig csak tátottuk a szánkat.
Amúgy meg valami csodaszert adhattak nekem, mert hazafelé több szalonnaszagú boltba is képes voltam betérni. (A csodaszerre rákerestem azóta és mindenféle aggasztó dolgokat olvastam róla, mondták is, hogy csak akkor vegyem be, ha nagyon muszáj.)
A kis gumimacik jól vannak, sokat nőttek (érthetetlen, kábé annyit eszem, mint egy fél egér), nagyon kedvesen úszkáltak szokásuk szerint és megint nagyon vigyorognom kellett, mikor megláttam őket, jó találkozni velük, olyanok, mint valami csehszlovák rajzfilm hősei.
Közben meg költözünk, pakolunk, tulajdonképpen nem is volna időm elpatkolni. Az orvos egyébként jó fej volt (és elég jól beszélt angolul; én meg ezen a nyelven még elbutult állapotomban is meggyőző vagyok szerencsére), aszonta, hogy hát sajnos, ikrekkel járhatnak ilyen extra gyötrelmek, ez van.
Most rettegek és reménykedem, hogy holnap nem kezdődik újra a rémálom, kívánjatok nekem sok szerencsét.