Hihetetlen, de már csak pár hét és elmegyünk innen.
Vicces, hogy most azon gondolkodom, hogy Triesztben mennyivel jobb lenne gyereket nevelni mint Houstonban: itt a tenger, a hegyek, sok zöld és mennyivel olcsóbb is.
Ugyanakkor hosszú távon annyira reménytelen lenne itt élni: sose lenne munkám, ebben biztos vagyok és azért előbb-utóbb (bevallom, inkább előbb) nagyon szeretnék újra dolgozni. Meg aztán az se lenne rossz, ha kint a babák kicsit bölcsibe járnának és megtanulnának angolul és persze önző vagyok, mert azt gondolom, hogy rám is nagyon rám fér némi angol nyelvgyakorlás (mondjuk kérdés, hogy az ocsmány texasi angol mennyire tesz majd boldoggá), mert hát azért mégiscsak a nyelvtudásomból éltem nagyon sokáig, életben kell tartani.
És az is igaz, hogy még sosem voltam Amerikában, nagyon érdekel. Jó lenne kicsit utazni majd ott, nem tudom a szülés előtt sikerül-e, de én a gyerekeimet mindenképp vagány utazós gyereknek szánom, úgyhogy később úgyis fogunk utazni a gyerekekkel, punktum.
Tegnap este elmentünk sétálni kicsit és ismét kiderült, amit már eddig is tudtam: olyan fáradékony vagyok, mint valami frissen operált súlyos beteg, aszongyák ez az iszonyú fáradékonyság is speciálisan az ikerterhesség jellemzője, úgyhogy jobb, ha megszokom, ahogy a brutál hányást, a leküzdhetetlen farkaséhséget és rémes hátfájást is; dupla gyereket növeszteni úgy tűnik sokkal nehezebb.
Mondjuk most elkezdtem edzeni magam, kétnaponta nyomok nagyon mókás terhestornát (kellemesen nyugdíjas tempóban), meg folyton tervezzük, hogy megyünk úszni is.
Kicsit mondjuk aggaszt, hogy hamarosan elmegyünk Spanyolországba (mi nászútnak hívjuk, de alapvetően persze konferencia) és fogalmam sincs hogy viselem majd az utazást meg a városnézést, de főleg a meleget, persze úgyis kell tréningeznem a brutál hosszú amerikai út előtt. (Mikor elmeséltem kedves édesapámnak, hogy utazunk, úgy reagált, mintha azt adtam volna elő neki, hogy meg akarok ölni egy embert: de hogy fogod kibírni?, kérdezte iszonyodva).
Megint folyton az anyámmal álmodom, furcsa, egy darabig eltűnt az álmaimból, de most valahogy megint nagyon érzem a hiányát: annyira jó lenne tőle tanácsot kérni, hallani, ahogy megnyugtat, idegeskedni (és titokban örülni) az optimizmusa miatt. Elnézem itt a nyolcvan éves néniket és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy mennyire csúnya dolog, hogy az anyámnak nem jutott mondjuk még tíz év velünk.
Vicces, hogy most azon gondolkodom, hogy Triesztben mennyivel jobb lenne gyereket nevelni mint Houstonban: itt a tenger, a hegyek, sok zöld és mennyivel olcsóbb is.
Ugyanakkor hosszú távon annyira reménytelen lenne itt élni: sose lenne munkám, ebben biztos vagyok és azért előbb-utóbb (bevallom, inkább előbb) nagyon szeretnék újra dolgozni. Meg aztán az se lenne rossz, ha kint a babák kicsit bölcsibe járnának és megtanulnának angolul és persze önző vagyok, mert azt gondolom, hogy rám is nagyon rám fér némi angol nyelvgyakorlás (mondjuk kérdés, hogy az ocsmány texasi angol mennyire tesz majd boldoggá), mert hát azért mégiscsak a nyelvtudásomból éltem nagyon sokáig, életben kell tartani.
És az is igaz, hogy még sosem voltam Amerikában, nagyon érdekel. Jó lenne kicsit utazni majd ott, nem tudom a szülés előtt sikerül-e, de én a gyerekeimet mindenképp vagány utazós gyereknek szánom, úgyhogy később úgyis fogunk utazni a gyerekekkel, punktum.
Tegnap este elmentünk sétálni kicsit és ismét kiderült, amit már eddig is tudtam: olyan fáradékony vagyok, mint valami frissen operált súlyos beteg, aszongyák ez az iszonyú fáradékonyság is speciálisan az ikerterhesség jellemzője, úgyhogy jobb, ha megszokom, ahogy a brutál hányást, a leküzdhetetlen farkaséhséget és rémes hátfájást is; dupla gyereket növeszteni úgy tűnik sokkal nehezebb.
Mondjuk most elkezdtem edzeni magam, kétnaponta nyomok nagyon mókás terhestornát (kellemesen nyugdíjas tempóban), meg folyton tervezzük, hogy megyünk úszni is.
Kicsit mondjuk aggaszt, hogy hamarosan elmegyünk Spanyolországba (mi nászútnak hívjuk, de alapvetően persze konferencia) és fogalmam sincs hogy viselem majd az utazást meg a városnézést, de főleg a meleget, persze úgyis kell tréningeznem a brutál hosszú amerikai út előtt. (Mikor elmeséltem kedves édesapámnak, hogy utazunk, úgy reagált, mintha azt adtam volna elő neki, hogy meg akarok ölni egy embert: de hogy fogod kibírni?, kérdezte iszonyodva).
Megint folyton az anyámmal álmodom, furcsa, egy darabig eltűnt az álmaimból, de most valahogy megint nagyon érzem a hiányát: annyira jó lenne tőle tanácsot kérni, hallani, ahogy megnyugtat, idegeskedni (és titokban örülni) az optimizmusa miatt. Elnézem itt a nyolcvan éves néniket és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy mennyire csúnya dolog, hogy az anyámnak nem jutott mondjuk még tíz év velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése