Elmentünk a szűk boltba, mindenki állati kedves volt, pedig félig ledöntöttem a pultot a babakocsival.
Meg vagyok ám sértődve külön azért is, mert pont aznap, mikor a bunkó pénztárossal balhéztam, arról akartam írni, hogy milyen boldog vagyok itt és hogy tök jól érzem magam - leszámítva a macska kopaszsága és a pénz problémáink miatti szorongást: szó szerint leszakadt a cipő a lábamról, de nincs pénzünk újra, kész, ez van, lyukas cipőben járok, mert cipő helyett gyökérkezelést kapok meg a macskát visszük állatorvoshoz, remek. (Ilyenkor bizony vérzik a szívem Houstonért: nagyjából egész évben elég volt az egy dolláros papucs...)
Marci szerint én kihívom magam ellen a sorsot, mert amikor bunkóságot szimatolok, azonnal kiül az undor az arcomra. És hogy ilyenkor legyek kedvesebb és akkor majd a pénztáros is kedvesebb lesz.
Ez egyébként úgy hangzik, mint mikor a nőkre azt mondják, hogy kiprovokálták a megerőszakolást. Hát ugyan már mért kéne nekem felvidítanom a pénztárost, aki éppen a pénzemet akarja?
Tudom, tudom, legyek empatikus, rossz napja van, stb. Dehát az isten áldja már meg, ez a munkája, ne legyen rossz napja, vagy játssza el, hogy nincs, én se parasztkodom a tanítványaimmal. Na jó, nem akarok ennyit beszélni erről, csak megint felhúztam magam.
Inkább elmesélem, hogy ma Marcika életében először nem ordítós nyögéssel mutogatott az almára, így tudtomra adva, hogy kér, hanem egyszerűen rámutatott és azt mondta mosolyogva: alba. Rémisztő gondolat, hogy a végén még megtanulnak beszélni, aztán felnőve gazdag bankárok lesznek és a cukrászdában mignont eszünk majd és rajtam kiskosztüm lesz biztos.
Ja, egyébként rájöttem miért néznek gyerekgyilkosnak az olasz szülők, mikor a hisztériázó gyerekeimet a babakocsiba tuszkolom: azért, mert itt nincs hisztériázó gyerek. És tudjátok miért? Hát mert a tizenhét évesek is cumiznak, azért.
