Vajon a szeparációs szorongás olyan a gyerekeknél, mint a szerelmeseknél a féltékenység?
Hogy az égvilágon semmi köze a célszemélyhez, csak és kizárólag bizonytalanságot jelent?
Mert ha így van, akkor az anyai bűntudatnak újabb rétegét sikerül mostanság kapirgálnom, amikor szívszaggatóan zokogoknak a bölcsi ajtajánál, én meg azon elmélkedem, hogy a könnyek tulajdonképpen inkább azt jelzik, hogy rosszul végezzük a dolgunkat és a gyerekek bizonytalanok és félnek, hogy nem megyünk értük, nem pedig azt, hogy nagyon szeretnek minket és velünk akarnak lenni.
*hamarosan rendezek egy ilyen című filmet.
Egyébként pedig, ha minden igaz, Ian McEwan előadásra fogok járni az egyetemen, bibibí.
