Csak, hogy eltereljem kicsit a figyelmem a csalódottságról (meg a profession.hu-ról), elmesélem nektek, hogy a gyerekek három éves korában most először nekem szegezte a kérdést egy döbbent családtag (Marcié egész pontosan, nálunk ez nem kérdés), hogyaszongya mi az, hogy a gyerekek nem az anya-apát használják, ő ezt nem érti, a mama-papa az a nagyszülők neve.
Én már régen számítottam erre a kérdésre (mondjuk halálosan idegesít a téma igazából), bár nem készültem a válasszal úgy, mint a csúsztatós az állásinterjús válaszokkal, szóval a lehető legőszintébben azt mondtam, hogy hát, nekem nem tetszik az, hogy anya - az ana változata meg különösen nem -, én nem akarom, hogy a gyerekeim így hívjanak, meg aztán nálunk a mama volt a divat mindkét ágon, az egész családban, nálunk a nagyszülőket nagymamának és nagypapának hívták, Marci meg elfogadta, hogy nekem ez így jó, nem hadakozott, hogy ő csak és kizárólag apa akar lenni, úgyhogy ez van itt minálunk.
Erre döbbent csend után egy kérdés volt a válasz: nem tetszik az, hogy anya? de olyan arccal, mintha épp azt vallottam volna be, hogy tulajdonképpen én Buchwald Karcsika vagyok, a Maci csoport egyik kiscsoportosa és sajnos azt hiszem bekakiltam.
Hát izé, nem, nem tetszik.
De most komolyan. Én se vizsgáztatok senkit, hogy szereti-e a sushit, meg a pestót, meg Albinoni Adagióját, meg a Criminal Minds-ot, meg Mihalkovot, meg a macskákat, hát most miért kell nekem számot adnom arról, hogy miért nem szeretném, ha a gyerekeim x névvel illessenek, jézusom.
Amúgy mi az anyánkat úgy harminc éven át Lajosnak hívtuk (nem is mamának, na tessék; bár tény, hogy a hivatalos álláspont szerint mama volt), szóval na.
Nem értem a kérdést.
