Érdekes, én világ életemben kedves voltam az anyámmal, én ezeket komolyan nem értem.
Jó, hát megvoltak a kis disznóságaim, de azokkal, meg némi depresszióval tök letudtam ezt a kamaszkori izét és simán beszélgettem a szülőkkel filmekről, könyvekről, meg mentünk színházba, nyaralni, stbstb.
Hogy ciki lett volna az anyámmal menni az utcán, meg ilyenek? Nemtom, nekem nem tűnt fel ilyen érzés soha.
Biztos, hogy a kamaszkor ennyire rettenetes? Én se értem a huhogókat se soha. (Hah, a múltkor, amikor a gyerekeket nógattam, hogy jöjjenek haza gyorsabban, egy tíz év körüli kislány (!!) szólt oda nekem, hogyaszongya később még nehezebb lesz velük...)
Illetve értem, persze, mert folyton csak azt halljuk, hogy a büdös kamaszok így meg úgy, meg hogy ez így normális (komolyan? akkor tök nem voltam normális - eszembe se jutott iszonyodni az anyámtól például) és én már előre rettegek ettől az időszaktól - mert ugye folyton azt nyomják, hogy a kamaszok elviselhetetlen szörnyek -, de nem értem miért: mikor felidézem a saját kamaszkoromat, egyszerűen semmi tragikusat nem látok benne, pedig én aztán iszonyat rossz társaságba keveredtem, konkrétan drogos haverjaim voltak tizenöt éves koromban, de láss csodát, még csak eszembe se jutott, hogy nekem bármilyen drogot ki kéne próbálnom, húsz évesen ittam először alkoholt (18 évesen, érettségi után vesztettem el a szüzességem, haha), szerintem semmi baj nem volt velem egy kis melankólián kívül, na jó, meg igyekeztem mindig az apám ellenében fiúkat választani, de ezért meg elég jól megdolgozott az öreg kislány koromtól kezdve, szóval...
