Tegnap jól összerúgtam a port az oktatómmal (így kell ezt, két nappal a vizsga előtt nyilván), illetve főleg ő rúgta, én meg csikorgattam a fogam (az a baj velem, hogy vagy kussolok, vagy nagyon csúnyán összebalhézok, középút nincs), gondoltam hátha véletlenül átmegyek a vizsgán (szerintem amúgy nem) és akkor minek most itt még előtte botrányolni.
Mindenesetre a bizalmamnak lőttek, pedig eddig egész normális volt a figura (bár nem akkora ász, mint ahogy hirdeti magáról, pont olyan koncepciótlan például, mint a többi, szerinte semmirekellő oktató, nade oké, az oktatók nem atomfizikusok, pedagógiai érzékük pedig valószínűleg nemigen van.)
Szóval gondolom meg fogok bukni, ház ez van, de mindegy, majd egyszer biztos nem fogok megbukni. Szerintem ha innen indítok, abból nagy baj nem lehet. Jó, legbelül én mindig a legjobbra számítok (szerintem örök optimista vagyok, bármi is látszik kívülről), szóval hiába verem a mellem, mindig csalódott vagyok a kudarcoktól - de asszem alapvetően ez a normális.
Ami viszont nagyon jó volt a tegnapi napban, az Marcus felmérése a fejlesztő pedagógusnál: mert bár kiderült, hogy szüksége van egy kis itthoni tornáztatásra, mert vannak visszamaradt csecsemőkori reflexei, meg problémái az egyensúlyával meg az "oldalasságával", viszont annyira elképesztően cuki és együttműködő volt a vizsgálat alatt, hogy azt egy felnőtt is megirigyelhetné.
Izgatottan várta az újabb és újabb feladatokat, mindent megfigyelt és csinált rendesen, ha szóltunk neki, hogy most mi beszélgetünk, eljátszott magában, viszont kedves és vicces volt, amikor épp ő volt "terítéken", hú, nagyon büszke voltam, nem győzték dicsérni.
Mondjuk rájöttem, hogy fejlesztőpedagógiát kéne tanulni - meglepődtem, hogy milyen brutálisan drága egy ilyen felmérés, hát még maguk a kis tornaórák...Jövő héten Lénát is visszük, kíváncsi vagyok.
El kellett mesélnem a terhességem meg a születésük történetét és ismét megállapítottam, hogy milyen eszméletlen szerencsések voltunk: nem elég, hogy pikk-pakk terhes lettem, mikor akartam, a hányáson kívül nekem az égvilágon semmi bajom nem volt, talán ha egyszer dagadt be a bokám; a cukrom és a vérnyomásom végig tökéletes volt, aztán a szülés is jól végződött, bár Marcus kihúzásának emléke azért a mai napig felzaklat kicsit (azt a nő is mondta, hogy fontosak lehetnek a születésük körülményei a későbbi problémákat tekintve) és aztán később tényleg Marcus bizonyult a gyengébb láncszemnek (már egészségileg), mert ő volt, akit eleinte szondával tápláltak, ő volt nagyon refluxos, ő az, aki majdnem-asztmás, ő az, akinek teljesen egyértelműen fejlesztésre kell járnia, szóval igen, határozottan ő a sérülékenyebb (persze én úgy tudom, a fiúk általában azok).
Az is iszonyú nagy szerencse volt, hogy a mozgásfejlődésük tökéletesen zajlott le, mindent nagyon sokáig csináltak, semmilyen fázist nem hagytak ki, szóval na, szerintem nagyon-nagy szerencsénk volt mindennel.
Drága Marcuska, olyan nagy már, de közben meg annyira kicsike és olyan huncut, okos, jóképű, jaj, nem bírom én ezt idegekkel.
