Miután megkaptam a százhuszonötödik elutasító levelet is x cégtől meg iskolától, meg nagyjából mindenhonnan, akkor azon kezdtem elmélkedni, hogy muszáj lesz tanulnom valamit - persze ilyenkor rögtön valami undok gazdasági dolog ugrik az ember agyába, valahogy mintha ma már csak olyan diplomára lenne szükség, ami egyébként szégyen-gyalázat és persze gondolom telített a piac a jelenlegi gazdasági diplomásokkal is, na mindegy, szóval gazdasági diploma, amihez matek kell, ami nekem az alap mumus, a legundorítóbb, legutálatosabb dolog ever (btw a szüleim sokat tettek azért, hogy utáljam és elhiggyem, hogy én matematikai antitalentum vagyok: az apukám úgy kábé hat éves koromtól azt magyarázta nekem, hogy olyan vagyok mint ő és nekünk nem megy a matek. Ti ezt ne csináljátok a gyereketekkel, nagyon ártalmas.), mindig rossz voltam matekból, mindig hánytam is tőle és egyáltalán nem foglalkoztam vele (szerintem alapvetően ez volt a baj), plusz egy rakás megaláztatás ért az évek során a mindenféle matektanáraim jóvoltából. (Például mikor gimnáziumban nekem volt először, másodikban nyelvvizsgám és ezt a matek tanár is megtudta, akkor azt mondta gúnyos mosollyal az arcán, hogy legalább az Anna is tud valamit.)
Elmondtam aztán Marcinak a terveimet, meg a rettegésemet a matek miatt, mire felcsillant a szeme: hát majd segítek neked!
Az a gyanúm, hogy kapcsolatunk csúcsát az jelentené neki, ha együtt matekoznánk.
