Jaj, nem tudom. Biztos ha nem volna se kutyám, se macskám, akkor jobban tetszene ez a munka: bent tudnék maradni bármikor bármeddig (ez nagyjából az elvárás, ha jól értem), mehetnék simán bárkivel bármikor ilyen kirándulásra, meg olyan táborba és még biztos örülnék is, hogy mecsoda karrierem van. így viszont ma reggel például megszakadt a szívem, mikor Marcika hétkor elzöldült és hányni kezdett, nekem meg loholnom kellett a hülye busz után. Tudom, tudom, ezért nem veszik fel az anyákat sehová, mer a szívük megszakad az ilyentől, meg aztán otthon is maradnak sokszor (nekem ilyen szempontból nagy mázlim van a bárhol dolgozni tudó, szabadon jövő-menő Marcival. Valamelyik nap eszembe jutott ez*- még mindig mókás, bizony).
Nem jól van ez így.
Meg különben is utálom az egészet - ma összerúgtam a port a főnökömmel, pedig semmi mást nem csináltam, csak őszinte voltam egy olyan három percig; nem tetszett neki -, azt meg különösen, hogy nem kell aggódnom, amiért blogot írok munkaidőben arról, hogy utálom a munkámat, merhát a céges laptop olyan szar, hogy a sajátomat használom (a cég nagy mázlija, hogy van nekem egy saját), lehet csinálni bármit, nézhetek malacálarcos pornót is nyolctól négyig, hurrá.
* Mikor annak idején ezt mutattam Marcinak, azt mondta, hogy pont valami béna számolást fotóztam le és ezt bárki tudja...
